Prológus

Csak hazudj tovább

A padlón ültem, körülöttem mindenhol üvegszilánkok és tömény alkoholszag terjengett az áporodott levegőben. Nem tudom mikor jártunk itt utoljára, ahogy azt sem mikor fogok kijutni innen. Kezeimet a tenyerembe temetve sírtam, sőt zokogtam, arcomon még mindig éreztem az ütés nyomát, minden ízemben remegtem.

Gyűlöltem azt az embert, aki ezt tette velem, mégsem tudtam elhagyni, mert féltem, hogy megtalál és akkor sokkal rosszabb, lenne minden. Bármit megkaphat, és bármit elérhet. Számára nincs akadály, így szerzett meg engem is.

De már nem az-az ember, akit egykoron megismertem, talán soha nem is volt, csak túlontúl szerelmes voltam a szerelem gondolatába, hogy ezt észrevegyem.

Nem ez volt az első alkalom, hogy megütött. Igyekezetem elrejteni ezeket, a zúzódásokat, lila foltokat, vagy elhitetni valami bevehető hazugságot, és láss csodát hittek nekem. Ahogy nem ez volt az első alkalom, hogy megalázott. Nem tartott többre, mint egy kurvát, egy olcsó kis játékszert, akit egyedül Ő irányít. Ha pedig „rosszat” tettem, akkor jött a büntetés, vagy, éppen amikor kedve tartotta.

A családom nem szólt egy szót se, a legjobb barátaim is inkább homokba dugták a fejüket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nem egyszer voltak tanúi egy hevesebb kirohanásnak vagy veszekedésnek. Nem egyszer hallották, hogyan beszél velem, minek nevez és minek tart.

Szaggatottan vettem a levegőt, amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, felhúztam a lábamat a mellkasomhoz és átkaroltam őket, féltem, hogy visszajön, nem tudom, meddig tudom még ezt csinálni. A léptek egyre közelebb értek hozzám, már éreztem testének melegét, ahogy hozzámér, és megpróbálja lefejtegetni ujjaimat a lábamról. Engedek neki, mert túlontúl erős.

Remegve nézek fel a szemébe, de nem azzal a szempárral találom szembe magam amire számítottam. Ez a szempár melegséget és biztonságot ragyog felém, mérhetetlen sajnálattal és szörnyülködve néz rám. Tudom, hogy dühös, de nem mutatja előttem. Nem akar még ennél is jobban megijeszteni.

- Megint megütött? – Húzta végig puha hüvelyujját ajkaimon.  Nem válaszoltam, de láttam rajta, hogy ez elég időt nyújt neki arra, hogy feltérképezze sérüléseimet – mondd el mi történt!

- Semmiség- suttogtam egy fejrázással karöltve, miközben megpróbáltam felállni, de kegyetlenül fájt mindenem. A fiú ezt látva, gondolkodás nélkül az ölébe kapott. Hálásan fúrtam fejem nyakába, miközben magamba szívtam émelyítő illatát. Varázslatosan hatott rám, olyan volt mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna.

- Nem! – Hangja  határozott és parancsoló volt, szinte morgott – Niall ezúttal túl messzire ment…