Huszadik rész- A béke szigete

Azt hittem visszamegyünk, és a borongós London vár ránk, de változtattunk a terven, és egy napsütötte tengerpartra tartottunk egyenesen a Maldív szigetekre. Az első napok egész furák voltak, úgy éreztem egyik kapcsolatból, rohanok a másikba, és még a napokban történt eseményeken sem tettem túl magam. Rendszerint alig ettem valamit egész nap, esténként pedig egymagam sírtam a fürdőkádban. Aztán úgy a harmadik nap táján, Liam felrázott, egyik program követte a másikat, búvárkodtunk, sétáltunk, együtt vacsoráztunk, hajókáztunk, sőt egyszer megpróbálkoztunk a horgászattal is, de azt hiszem nem bizonyultam a legjobbnak ebben a sportban.

Korán felébredtem, mosolyogva másztam ki az ágyból, miután kellően kibámészkodtam magam az alvó Liam arcában, felkaptam a földről az egyik ingét, és mezítláb a konyhába igyekeztem. A hajam kócosan omlott a vállamra, odakint csodálatos idő volt, az egész olyan volt, mint egy elcsépelt filmjelenet. Úgy döntöttem reggeli készítésére adom a fejemet, általában nem szoktunk itt reggelizni, mert mire felébredünk már dél is elmúlt, így a reggeli kitolódik ebédre. De most, a kezemben vannak az alapanyagok, és mindenre kész vagyok, egy jó és kiadós reggeli elkészítése érdekében.

- Jó reggelt – csókolt a nyakamba Liam, kezét a derekamra csúsztatta miközben mögém lépett – mi készül?

- Azt hiszem omlett – dobáltam bele a felkarikázott zöldségeket a tojásba – vagy ami lesz belőle!

Erre megeresztett egy mosolyt, leült a pult mögé, én pedig letettem elé egy nagy bögre kávét, miközben az aznapi újságot kezdte böngészni. Csendesen rázogatni kezdtem a serpenyőt, csak az olaj sercegése, és egy-egy nagyobb korty törte meg a reggeli csendet. Elővettem két tányért, és megfelezve a hatalma adagot, letettem a tányért a pult egyik oldalára, míg én kezembe fogva a sajátomat, a szekrénysornak dőltem.  Ajkamba harapva vártam a reakciókat, addig nem is nyúltam a sajátomhoz, a fiú azonban csak evett tovább, nem is törődve a kételyeimmel. Egy idő után azonban feltűnt neki a gond. Lenézett adagjára, majd vissza rám, elkerekedtek szemei, és két kezével a torkához kapott, majd egész egyszerűen levágódott a székről. Elnevettem magam, lassan mellé lépkedtem, de még mindig ugyanúgy feküdt.

Átvetettem a lábamat rajta, majd az ölébe ültem, lassan fölé hajoltam, hogy egy csókot lopjak tőle. Egyből kinyitotta a szemét, hajamat a fülem mögé tűrte.

- Ha jól emlékszem Hófehérke egy lány volt – kuncogtam – neked kéne lenned a daliás hercegnek!

- Kérlek – vonta fel szemöldökét – engedd meg, hogy helyrehozzam a hibáimat – ezzel a lendülettel megfordította helyzetünket, most én feküdtem a padlón, Ő pedig fölöttem volt, kezeivel oldalt megtámasztotta magát, alig éreztem testének súlyát, annyira óvatoskodó. Még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, ajkait hevesen az enyémekre nyomta, csókja édes és követelőző, végigcsókolta a nyakamat, és amikor ajkaival a kulcscsontomat kezdte el kényeztetni felkuncogtam.

Ismét a szemembe nézett, ami szinte ragyogott a boldogságtól. Oldalra fordult, és egy nagyot sóhajtott, úgy tűnt valami nyomta a vállát. Felültem, átfogtam kezemmel a térdemet és kérdőn néztem rá. Erre csak legyintett, felállt, magával húzott engem is. Ismét enni kezdtünk, ezúttal már egymással szemben. Közben a mai napra ajánlgattunk egymásnak ötleteket, végül abban maradtunk, hogy ma bizony süttetni fogjuk magunkat a napon, legalábbis Ő. Én biztos vagyok benne, hogy nem lehet majd kiszedni engem a vízből.

- Megyek beállok a zuhany alá – adtam egy gyors puszit az arcára.

- Mehetnék utánad? – Kapta el a kezemet, visszahúzott kemény mellkasa az enyémnek feszült. Elvigyorodtam, és a szemeimet forgattam.

- Hm, nem is tudom – „lépegettem” ujjaimmal a mellkasán –  ha igyekszel, talán még elkaphatsz…

Kitáncoltam az öleléséből, a fürdőszoba felé tartva kigomboltam az utolsó két gombot is az ingen, és hagytam, hogy a földre hulljon, még mielőtt beértem volna. Incselkedve visszanéztem rá. Láttam, hogy nyel egy nagyot, elindult felém, kezét a felsőjébe akasztotta, és megszabadult tőle.

*

Az volt a furcsa, hogy minden túlságosan idillikusan alakult. Tudtam, hogy semmi sem maradhat így, ennyire egésznek. Kell lennie valami törésnek, buktatónak. Valaminek ami felforgatja az egész világot, legfőképp pedig az enyémet. Na nem mintha annyira vágytam volna erre. Ahogy mondtam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna.

Olyan ez az egész, mintha a saját kis világunkba csöppentünk volna, egy hajszálnyi paradicsomba, ahol nem léteznek gondok, és minden túláradóan ragad a boldogságtól. Mégis volt egy határ. Nem fordultunk át a fojtogató cukorszirup légváraiba, mert nagyon is voltak problémák. Gondok, nehézségek, amelyek nem felejtődnek csak el úgy. Az túl szép lenne.

Másrészt nagyon örülnék neki, ha valóban így lenne, egyáltalán nem ellenkeznék.

- Azt hittem én leszek sellő,erre tessék úgy viselkedsz, mint egy igazi kétéltű – böktem a vizes mellkasára, amikor végre valahára méltóztatott kijönni a vízből. Egyedül ücsörögtem a parton, a hűvösbe.

- Én pedig azt hittem napozni akarsz, nem pedig megbújni a hűvösben -  ülte le mellém, a szájához emelte az ásványvizes üveget, majd pár korty után kíváncsian nézett rám.

- Fent hagytam a naptejemet – rántottam meg a vállamat- lebarnulni akarok, nem pedig leégni!

- A kettő még nem zárja ki egymást – mosolyodott el kedvesen, játékosan az arcomba csípett.

-  Persze, főleg ha egy valódi homárt akarsz barátnődnek…

Már kimondtam a mondatot, mire rájöttem, hogy megint hamarabb beszéltem, mint gondolkodtam. Összeszorítottam a szememet, és az ajkamba haraptam. Csak én lehetek ekkora marha. Egészen addig úgy is tartottam, amíg össze nem fűzte ujjainkat.

- Én téged szeretnélek barátnőmnek – nézett rám – a homárt pedig vacsorának!

Elnevettem magam, de a nagy nevetés közepette azért odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, hogy tudtára adjam, egyáltalán nem ellenzem az ötletet. A gyors csók után felpattantam, most valahogy minden könnyebb volt.

- Merre mész?

- Lehozom a naptejet – kiáltottam vissza neki, egyenesen a házba sétáltam, sietni akartam hozzá vissza, bár nagyon is biztos voltam benne, hogy amikor újra kimegyek ismét a vízben látom majd. Már előre mosolyogtam a jeleneten.

A szobába érve gyorsan megtaláltam amit kerestem, megláttam a konyhapulton árválkodó tányérokat, a reggelink után – hát persze – miért is lenne elmosogatva?  Bepakoltam a mosogatógépbe, a hűtőhöz léptem, kinyitottam az ajtaját, egy alapos szemrevételezés után csalódottam konstatáltam, hogy nincs benne semmi innivaló. Így bezártam a szerkezet ajtaját, majd ijedtemben felvisítottam, a kezemből kiesett a flakon, miközben hátrálni kezdtem, a hűtő mellett nyugodtan álldogáló szőke fiú pedig csak mosolygott.

- Ennyire hiányoztam volna életem? – Nevetett fel reakciómat látva, aztán színpadiasan végignézett a szobába. Követtem tekintetét, a ruhák még mindig szétvoltak dobálva – nekem nem úgy tűnik.

Még mindig hátrafelé lépkedtem, azt latolgattam, hogy vajon nyitva hagytuk-e a teraszajtót, vagy sem. Ha elkezdek arra rohanni, talál lenne esélyem, de ha zárva van akkor csapdába estem.  A pult széléig hátráltam, ott aztán megálltam, és megfogtam a márványlap szélét.

- Mondd meg nekem szépen Kim – kezdte el újra mondókáját, hangja fenyegetően csengett – mióta dugatod magad az állítólag legjobb barátommal?

Nem válaszoltam. Minden ízemben remegtem, lopva oldalra pillantottam, innen pont rálátni arra a részre a parton, ahol ép pihentünk. Liam most szaladt vissza a vízbe, ahogy sejtettem.

- Amióta itt vagytok? Vagy mióta először találkoztatok? Egyáltalán enyém volt az a gyerek, amit még kihordani sem voltál képes?

Megindult felém, én pedig felkaptam az első dolgot a pultról ami a kezembe akadt. Egy kés volt az, magam elé emeltem. Egy pillanatra megtorpant, de nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.

- Ne gyere közelebb – fenyegettem, bár nagyon jól tudtam, hogy remeg a kezem, ezt pedig nyílván Ő is látta.

- Különben?

Letettem a kést, és szaladni kezdtem az ajtó felé, arra számítottam, hogy nyitva lesz, de csalódnom kellett, ráadásul Ő is utolért. Erős keze visszarántott, újból felsikoltottam, erre egyik kezével befogta a számat, az üvegfelületnek préselt.

- Légy jó kislány, és ne sikoltozz – suttogta a fülembe – vagy azt hitted, ilyen könnyen el foglak engedni?

Még mindig az ablaknak préselt, de egyik kezével elkapta a nyakamat, ujjai szorítása miatt alig kaptam levegőt, a keze után kaptam, erre Ő még szorosabban tartott.

- Rossz érzés igaz? -  Suttogott bele a hajamba – de hiszen mondtam neked, hogy ha rossz vagy, meg kell,hogy büntesselek. És te most nagyon-nagyon rossz voltál Kim!

Egy szót se tudtam kinyögni, fuldokoltam, levegőt akartam, méghozzá sürgősen. Ágyékát a fenekemhez dörgölte, kéjesen felnyögött, miközben engem kerülgetett a hányinger. Kérlek, csak ezt ne.

- Látod mit tett velem a hiányod? Érzed ezt?

Hirtelen elengedett, a földre rogytam köhögve, könnyek csíkozták az arcomat.

Leguggolt hozzám, megragadta a hajamat, a keze után kaptam, a szemében tiszta gyűlöletet láttam.

- Te hozzám tartozol Kim – hangja parancsolóan csengett – és ez mindig így lesz – elengedett majd felállt – úgyhogy azt ajánlom figyelj jobban a barátodra, még a végén valami baja esik…

Tizenkilencedik rész- Eső után

Az életem jelenleg zűrös volt. Nagyon-nagyon zűrös. Olyan ez az egész, mintha valaki fogott volna egy pecsétet, és a homlokodra nyomta volna: „KÁOSZ” csupa nagybetűvel természetesen.  Gyorsan aláfirkantottam a zárójelentésemet, Liam diskurált valamit az orvossal miközben a táskámat fogta. Egy nagyot sóhajtottam mosolyogva megráztam a fejem a fiú gondosságán. Valószínűleg azt sem engedte volna, hogy egy műanyag villát a kezembe vegyek. Az elmúlt napok úgy teltek el, mintha nem is lettek volna. Egyik követte a másikat, a végére pedig csak azon kaptam magam, hogy végre hazamehetek.

Haza.

Bárcsak tudnám, hol van ez.

Niall nem jött be hozzám többet, igazából még a lehetőség gondolatától is felfordult a gyomrom, a félelemről nem is beszélve. Minden percben közelebb hoztam magamhoz a valóságot. Ő egy rossz ember, én pedig a játékszere voltam, vagy vagyok. Nem tudom. Mint mondtam, az egész egy hatalmas káosz.

- Na? – Vonta fel a szemöldökét Liam, kezét átvetette a vállamon, így húzva közelebb magához – elintéztél mindent, mehetünk?

Csendesen bólintottam. A kettőnk helyzete még a valós dolgokon túl is furcsább. A szerelmes vallomások, a csók után nem esett szó erről többet köztünk. Nem csókolt meg. Csak átölelt ha úgy érezte szükségem van rá, felitatta a könnyeimet és beszélt hozzám. Minden nap virágot hozott, volt, hogy haza sem ment bent aludt éjszaka, mellettem, miközben én békésen aludtam, Ő vigyázta álmaimat.

Most azonban nem tudtam mi lesz, vagy merre tovább. Így összegabalyodva sétáltunk el az autójáig, azonnal indított én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben. Egyből a rádió után nyúltam, már a napját sem tudom mikor hallgattam utoljára zenét. Többek között az is nagyon hiányzott. Azt hiszem vissza kéne mennem dolgozni. Hiányoznak a diákok, az órák, a zene…a zongora. Mégis talán a legjobban az, hogy végre újra önálló legyek, és megálljak a saját talpamon.

- Holnap bemegyek a zeneiskolába…

- Nem hinném – kanyarodott be egy utcába – az orvos a lelkemre kötötte, hogy további egy hétig pihenni fog. Majd utána!

- Liam kérlek – néztem rá, miközben egy nagyot dörrent az ég, a sötét felhőkből pedig eleredt az égi áldás – szükségem van arra a munkára!

- Tudom – mosolyodott el féloldalasan – de hidd el, hogy meg fog várni!

Egy nagyot sóhajtottam, és csendesen beletörődtem a sorsomba.

- Hova megyünk? – Bámultam ki az ablakon, bár nem túl sokat láttam, az eső szinte mindent elmosott.

- Gondoltam hazaviszlek…édesapád már vár!

- Nem akarok odamenni!

- Akkor mit szeretnél? – Nevette el magát – nézzünk egy hotelszobát?

Megráztam a fejem, és jelentőségteljesen ránéztem. Hozzá akartam menni. Rá volt szükségem, és csak rá. Ha nem volt mellettem, az maga volt a pokol. Azt hittem ez teljesen rendben van így, most mégis annyira bátortalan volt, olyan mintha az elmúlt események meg sem történtek volna. Hát lehet ezt ép ésszel kibírni?

- Nem hinném, hogy ez a legjobb megoldás – pillantott egy percre az arcomra – nem szeretnék rád erőltetni semmit!

Elnémultam. Csendben tűrtem ahogy haladnak mellettünk az utcák, csak arra tudtam gondolni, hogy ha továbbra is ilyen kínos csendek lesznek közöttünk, nem biztos, hogy ki fogom bírni anélkül, hogy elbőgném magam.

Szükségem volt a szavakra, a hangokra. Bármire ami eltereli a figyelmemet a fájdalmamról, megalázottságról, és mindenről ami a lelkemet nyomta. Jobb szerettem volna ha valakivel beszélhetek,  de nem a saját problémáimról. Esőről, napsütésről, politikáról vagy zenéről. Ami elterelné a gondolataimat. Ehelyett a csendet kaptam engesztelésül. Halkan dúdolni kezdtem a következő számot.

- Mi lesz az együttessel?

- Nem tudom – válaszolt egy kis idő után – semmit sem tudok Kim, és nem is nagyon akarok erről beszélgetni most.

Hát persze. Hát persze, hogy nem akar, hiszen miattam áll úgy a dolog, ahogy. Legszívesebben felakasztanám magam, de komolyan. Ha én nem rontottam volna be a képbe akkor most minden a helyén lenne. Nem lennének üres, megválaszolatlan kérdések, vagy feltételezések. Egész egyszerűen élnék tovább a mindennapjaikat.  Nélkülem. Egy hirtelen mozdulattal kikapcsolta a rádiót, és erősebben kezdte szorítani a kormányt, arcára néztem ami teljesen kifejezéstelen volt, vonásai megkeményedtek, ajkait összepréselte. Elfordítottam a fejemet, próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de esélytelen volt. Alig vártam, hogy a reptérre érjünk, és szívhassak egy kis frisslevegőt.  Az autó lassulni kezdett, míg végül bekanyarodva egy benzinkútra megálltunk.

- Mindjárt jövök – szólított meg tompán, szipogva bólintottam, bár nem néztem rá. Az ablaküveg sokkal érdekesebbnek tűnt. Egy pár percig még habozott, de aztán kipattant az autóból. A tenyeremet kezdtem bámulni, ami az ölemben feküdt, minden ízemben remegtem, és az eső ütemes kopogása sem segített túl sokat a helyzetemen.  Azt kívántam bárcsak valami napsütéses helyen lehetnék, ahol talán a napfénnyel magamba szívhatnék egy kis életerőt, kedvet. Energiát, hogy végre elengedhessem a könnyeimet. Kicsatoltam az övemet, kikászálódtam az ülésből, és fittyet hányva a dühös esőre átvágtam a benzinkúton, és tovább sétálva letelepedtem egy padra. Nagyokat lélegezve, térdeimre támaszkodva próbáltam meg úrrá lenni a kitörni készülő pánikon.  Ha lehunyom a szemem végignézhetem, hogy mekkora egy idióta vagyok. Végig az orrom elő volt a nyilvánvaló, talán a kezdetektől hazudott nekem, és sosem szeretetet. Egy egyszerű tárgy voltam a szemébe. Amit használat, irányíthat, és ha úgy tetszik meg is nevelhet.  Bár nem volt itt, magamon éreztem gúnyos tekintetét, ahogy a nevemet ejti ki, a hangját amikor kiabál. Még most is hallom kéjes nyögéseit, bőrömön érzem durva érintését, azt ahogy a fülembe suttog, hogy legyek jó.

- Kim – fogta meg a vállamat valaki, úgy érzem egy ideje már szólongathatott, de most először figyeltem fel kétségbeesett hangjára. Felnéztem rá, Ő pedig nem törődve a zuhogó esővel leült mellém. Fejemet egyből vállára hajtottam, és csak ültünk ott tovább. (zene)

Nem szólt egy szót sem.

De tudtam, hogy marad. Addig amíg arra nem kérem, hogy menjen el, és talán még azután is. Azt hittem a hangra van szükségem, valaki beszédére. De tévedtem. Ezt pedig nagyon jól tudta. Talán a csenddel jobban járunk, azzal ha némák vagyunk, süketek és vakok. Érzékek nélkül nem érhet csalódás. Legalábbis ennél nagyobb már nem hiszem.

Megfogta a kezemet, és visszavezetett az autóhoz, mindketten csuromvizesen szálltunk be, egyből bekapcsolta a rádiót, ahonnan ismerős dallamok szóltak. Rám nézett, én pedig se szó se beszéd az ölébe másztam. Volt elég hely, ebben a behemót kocsiban.

- Kim … - suttogta elfúló hangon, hajamból csöpögött a víz – ne csináld…

Puhán végigcsókoltam a nyakát, mellkasunk összeért, éreztem egyre szabálytalanabb lélegzetvételét, ujjai a derekamra fonódtak, lehunyta szemeit. Egy csókot nyomtam a halántékára, majd halkan suttogni kezdtem a dal refrénjét.

- Kiss me like you wanna be loved – láttam, hogy kirázta a hideg, ujjai még erősebben szorítottak, a szemembe nézett, a dal tovább folytatódott- wanna be loved…*

Nem kellett tovább folytatnom, azaz nem nekem, ajkai olyan erővel támadták le az enyémeket, hogy a testem teljesen nekipréselődött a kormánynak, így pedig hangos dudaszó kísérte csókunkat. De egyikünk sem törődött vele.

Ha létezik a tökéletes, mint fogalom, érzés, vagy megfoghatatlan pillanat, akkor ez az volt. Minden egyes másodperce. Én pedig szerettem volna örökre elraktározni ezt az emléket. És még azon is túl, azt akartam, hogy égesse magát a lelkembe, ahogy a szakadó esőtől hideg testünk összeér, ahogy mézédes ajka az enyémet tépi, Ed Sheeran és az Ő csodálatos dala pedig próbálja túlüvölteni a dudát.

Zihálva, levegőért kapkodva szakadtunk el egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, miközben halkan nevettünk. Ujjával kisimított egy az arcomra tapadt vizes hajtincset.

- This feel like I’ve fallen in love – énekelte az utolsó sorokat – fallen in love…**

- Őrült vagy – ingattam a fejemet lassan, egy percre sem engedte el a tekintetemet, barna szemei teljesen foglyul ejtettek.

- Pontosan – helyeselt hevesen gesztikulálva- őrülten szeretlek!

Elmosolyodtam. Egy utolsó csókot még loptam tőle, aztán pedig visszamásztam a helyemre, kibámultam az ablakon, az égen a zord sötét felhők mögül időközben kisütött a nap, és bár az eső továbbra is szakadt tovább,  a szivárvány vonalai már körvonalazódtak előttünk.  Szivárványt nem láthatunk eső nélkül, és biztos voltam benne, hogy a rossz dolgok után, csakis jók jöhetnek.

Remélem.

*Csókolj meg úgy, mintha azt szeretnéd, hogy szeresselek, hogy szeresselek...

**Olyan érzés,mint szerelembe esni, szerelembe esni...

Tizennyolcadik rész- Elbuktál

Tompák voltak az érzékeim, és szerettem volna, ha azok is maradnak. Örökre csak ezt a minimális kínt éreznék. Láttam ahogy a fények elhaladnak felettem, a fehérre meszelt plafonon, halottam a nyüzsgő osztályt, a csecsemők sírását és az apák boldog nevetését. Valaki messziről azt mondta minden rendben lesz talán orvos, talán ápoló. Már nem érdekelt. Lehunytam a szemem és csak vártam. A megváltásra, a feloldozásra, arra, hogy végre felébredjek és kiderüljön, hogy ez az egész csak egy rossz álom lehet. Semmi több.

Nem tartott tovább két óránál, én közben végig ébren voltam, de egyedül. Niall nem jött be velem, láttam a szemében a csalódottságot, azt, hogy nem erre vágyott. Nincs szüksége egy újabb selejtre. Én pedig az voltam.

Egy leértékelt árú, olyasvalaki, aki semmit nem adhat.

Nem  éreztem fájdalmat, csak bámultam, azt mondták aludjak, de képtelen voltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs többé. Elment. Az én gyönyörű kisbabám.

- Meg kell nyugodnia kisasszony – simított végig a karomon egy ápoló – higgye el a legjobb kezekben van, és minden rendben lesz!

Válasz nélkül hagytam. Megvártam amíg kimegy a szobából, úgy terveztem sírásba, vagy üvöltésbe kezdek, de nem volt rá túl sok esélyem. Már nem voltak könnyeim, nem volt erőm ami táplálja a fájdalmamat. Kiszipolyoztak, száraz voltam, törékeny, vagy már rég eltört. Egyedül voltam, amíg halk kopogás után be nem lépett az orvos a szobába. Kedvesen rám mosolygott, de képtelen voltam bármiféle reakcióra. Csak feküdtem tovább, mint egy darab szén. Vagy még valami annál is gyengébb. Száraz falevél? Talán.

- Az én hibám volt…

- Ilyesmire még csak ne is gondoljon! – Lépett még közelebb hozzám – nézze, én tudom, hogy nagyon nehéz most…

- Honnan tudná? – Förmedtem rá – nem tud maga semmit! Az egész miattam van, annyira ostoba vagyok…

Csend.

- Kim – szólított meg csendesen, leült az ágyam szélére, bátorítóan megfogta a kezemet, de én elhúztam tőle – ahogy az előbb már elmondtam a vőlegényének is, az orvosainak észre kellett volna vennie, és fokozott óvatosságra intenie, de még így is megvolt a veszély, hogy elvetél, nincs joga magát hibáztatnia!

- Torzult méh – ismételtem meg a szavakat amelyeket nem is olyan régen halottam tőle- micsoda mázli, hogy most már papírom is van arról, hogy egy torzszülött vagyok!

- Kim… - kezdte újból, de a fejemet rázva közbevágtam. Nem mondott semmit, csak felállt az ágyamról,és csendesen kisétált a kórteremből. Ajkamba harapva tűrtem a fájdalomnak, kezemet a hasamra csúsztattam, most nem fogott el semmiféle jó érzés.  Boldogság, egy szebb élet reménye.

Csupán az üresség, a mardosó fájdalomé.

Felhúztam magam, nagy nehezen sikerült csak felülnöm, nem vagyok benne biztos, hogy szabad lett volna, de nem érdekelt. Ismét nyitódott az ajtó, ezúttal Niall lépett be rajta. Rezzenéstelen arccal állt ott, nem jött közelebb, tekintete rideg, szinte fagyos. Ajkát egyetlen egy vékony vonallá préselte, keze ökölben. Szaggatottan vettem a levegőt, mire elindult felém, megállt az ágyam mellett. Nem mertem ránézni, lehajtott fejjel ültem tovább. Megragadta a hajamat, és hátrarántotta a fejemet, szorítása egyre erősebb lett, nem szólt semmi, csak bámult rám. Tiszta undorral az arcán.

- Még erre is képtelen vagy – szólalt meg végül, hangja jegesebb volt, mint a kék szeméből áradó érzelemmentesség, fülemhez hajolt, és suttogni kezdett – az volt az egyetlen feladatod, hogy nő légy, de te elbuktál.

-  Niall – kezdtem el sírni meg akartam fogni a kezét de elrántotta tőlem – sajnálom…annyira sajnálom…

- Emlékszel mit mondtam neked a sírásról? – Törölte le a könnyeimet egy hirtelen mozdulattal – emlékszel?

Már üvöltött. Remegve bólintottam, és próbáltam visszafogni a heves érzelemkitörésemet.

- Akkor miért bőgsz még mindig? – Elengedte a hajamat, helyette megfogta az arcomat – hm? Mondd meg nekem szépen, ha egyszer tudod, hogy kibaszottul idegesít, akkor miért csinálod? Nem volt még elég?

Elengedett, távolabb lépett tőlem, nem bírtam megállni, felzokogtam, és csak szótlanul néztem, ahogy fel-alá mászkál.

- Tudod mit mondott nekem az orvos? – Pillantott rám futólag – azt, hogy talán soha nem lehet majd gyerekünk! Érted Kim? Soha!

- Sajnálom – hüppögtem –annyira sajnálom!

- Szart sem érek vele! – Kiáltott rám, a következő pillanatban a keze az arcomon csattant, éreztem ahogy felrepednek az ajkaim. Próbáltam visszafogni a könnyeimet, vagy a feltörni készülő üvöltést, semmi másra nem vágytam, csak hogy vége legyen. Örökre. Itt és most, hagyjuk ezt az egészet. Ez már túl sok volt.  Lehajtottam a fejem, és letöröltem ajkaimról a vért. Nem mertem ránézni, bár nagyon is jól tudtam, hogy itt van.  Közvetlenül mellettem állt, halottam ahogy lerúgja magáról a cipőjét, és a slicce után nyúl. Felkaptam a fejem, a figyelmemre amit neki szenteltem, gonosz vigyorra húzta  száját.

- Niall, ne – fogtam meg a takaróm szélét, már ép azon voltam, hogy elfussak, de elkapta a kezem, durván megfordított, és fölém mászott. Lábaival szétfeszítette a combomat, és közéjük férkőzött.  Ismét a hajamba kapott, hátrébb húzta a fejem, és a fülemhez hajolt.

- Azt tanácsolták egy ideig ne próbálkozzunk – csókolt a fülem mögé – de én frusztrált vagyok, és azt senki sem tiltotta meg, hogy ne használjam ki a formás kis segged nyújtotta örömöket!

- Ne – kaptam levegő után – nem akarom – próbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de ezzel csak azt értem el, hogy még dühösebb lett.

- Fogd be a szád – suttogta vészjóslóan,végigsimított a gerincemen – légy jó kislány, és ne sikoltozz!

*

Álomba sírtam magam. De még ott sem voltam biztonságban. Egyik rémálom követte a másikat, hangosan ziháltam, körmeimet a tenyerembe nyomtam, és felsikoltottam.  Egy hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyban de két kar gyengéden visszarántott.

- Kérlek ne – suttogtam, semmit sem láttam a sötétben – kérlek ne bánts..

- Én vagyok az Kim – válaszolt ugyanolyan halkan, halottam ahogy nyel egy nagyot – Liam…

Ösztönösen kaptam kezei után, és magamhoz szorítottam őket, közelebb vont magához, mellettem feküdt, én pedig fejemet mellkasára fektettem. Nem mondott semmit, és nem is kérdezett. Azt hiszem mindent, tud, és igazából az sem érdekel kitől, vagy hogyan tudott meg mindent. Egész egyszerűen örülök, hogy itt van.  Csendesen sírdogáltam, miközben folyamatosan simogatta a hajamat, cirógatta az arcomat, légzése egyenletes, már a puszta jelenlétével megnyugtatott. Szavak nélkül.

- Halottam mi történt – tört meg halkan a törékeny csendet – már a reptéren voltam, de törölték a járatomat. Visszamentem hozzátok azzal a céllal, hogy elhozlak onnan, ha kell becsomagollak, és kicsempészlek az országból, aztán megláttam a padlót… - itt nyelt egy nagyot – egyből a kórházba rohantam, a legrosszabbra gondoltam, az orvosodnak azt mondtam, hogy a testvéred vagyok, és elmondta, hogy mi történt… Kim, én annyira sajnálom, amit mondtam, és én annyira hülye vagyok, kérlek ne haragudj rám…

Csendben hallgattam tovább, meglepődtem amikor légzése egyenetlen lett, felnéztem arcára. Szemei csukva voltak, de sírt

- Sajnálom – nézett rám – úgy sajnálom…

Elhúztam a számat, úgy tűnik ma mindenki sajnál mindent.

- Rendben lesz – bólintottam erőtlenül – rendben leszek!

- Szeretlek Kim – tőrt ki belőle, alig pár centire az ajkaimtól. Tekintet,  a szemem és a szám között ingázott – nagyon szeretlek!

Puha ajkai az enyéimre találtak. Elhúztam a fejem tőle, de csak azért, hogy végre a szemébe nézzek, és kimondjam azokat a szavakat, amelyek már nagyon régóta nyomják a lelkemet. Most pedig dübörögtek a mellkasomban, és ebben a gyötrelmes helyzetben, talán feloldozást hozhatnak mindkettőnknek.

- Én is szeretlek!