Tizenhetedik rész - Zsarolj, ha tudsz!

Mély levegő. És egy újabb. Itt állt előttem teljes valójában, az a személy aki az egész, sűrű köd helyett,  fojtogató hazugságba burkolózó, imbolygó kártyaváraimat látja. Nem látszott túl boldognak,  arca meggyötört volt, főleg ahogy végigvezette rajtam a tekintetét. Vékonynak tűnt, sokkal vékonyabbnak, mint a legutolsó találkozásunkkor. Talán beteg?

Még mielőtt bármit is mondhattam volna,  magához húzott, szorosan az ölelésébe zárt. Az ölelésébe amitől jóleső borzongás futott végig rajtam, a lelkem felmordult az ismerős és megnyugtató illatra és annak a testnek a melegére aki mindvégig szeretett volna biztonságban tartani.

Eltoltam magamtól, hátráltam, Ő pedig belépett a házba.

- Hogy találtál ránk?

-  Nem én voltam –rázta meg a fejét, egy kósza könnycseppet letörölt az arcáról – Sally keresett meg, annyira aggódtam érted Kim!

- Felesleges volt –  léptem még távolabb tőle- most láthattad, minden rendben! Menj el kérlek, mielőtt…

Nem fejeztem be a mondatomat, nagyon jól tudta, hogy miről, pontosabban kiről van szó. Láttam milyen gyorsan szedi össze magát, a gyengeség egyből elillant az arcáról, helyette színtiszta harag lobbant lángra. Kezei ökölbe szorultak, lassan lélegzett, lehunyta a szemeit. Így álltunk pár pillanatig csendesen vártam rá. A következő reakciójára, egy szóra, egy egyszerű gesztusra. De csak nem jött semmi. Megelégelve az eltelt időt, közelebb léptem hozzá, remegő kezeimet vállára tettem Ő pedig kapva az alkalmon azonnal magához préselt, ujjai görcsösen szorították a derekamat. Liam annyira más volt, sokkal intenzívebben éreztem mindent amikor hozzám ért, ahogy rám mosolygott, vagy ha egész egyszerűen mondott pár kedves szót.  Szerettem a hangját, a barna szemeit és azt, hogy jó ember volt.

Olyasvalaki akit soha nem érdemelhetek meg.

Homlokát az enyémnek döntötte, orraink összeértek, nagyokat lélegeztem tudtam, hogy engem nézett, de képtelen voltam bármiféle reakciót mutatni. A sötétség ezúttal biztonságot adott.

- Nem tehetem ezt – pattantak ki a szemeim – nem tehetjük ezt! A legjobb barátodról van szó, az ég szerelmére!

-  Nem érdekel – kezdte el csókolgatni a nyakamat. Tegnap este azt hittem a mennyországba járok. De tévedtem. Még egy szeletet sem kaptam belőle, mára pedig egy egész torta jutott.

- Felejts el végre – találtam meg ismét a hangomat, kiszabadultam az öleléséből, elfutottam a csókjai elől – mégis mit képzelsz? Hogy egyszer az Ő ágyában, máskor pedig a tiédbe fogok hemperegni? Vagy az teljesen rendben lenne, ha te nevelnéd fel a gyerekét?

- Aki több, mint valószínű, hogy az enyém – csúsztatta a hasamra a kezét – és nagyon is tévedsz, ha azt hiszed elveheted tőlem ezt a csodát!  El kell neki mondanod!

- A francokat kell! – Kiáltottam rá, de úgy tűnt teljesen, és tökéletesen hatástalan volt a dolog. Ugyanolyan rendületlenül állt ott tovább, mintha csak a lottó számokat közölném. Egyenesen a nappaliba trappoltam, ahol is megálltam a szoba közepén, karomat összefontam a mellkasom előtt, nem is tudom igazából mire vártam.

Csodára?

Feloldozásra?

Azt hiszem jelenesetben mindkettőre. Esetleg az egyikből egy kicsit többre. A probléma csak az volt, hogy még magam sem voltam tisztában azzal miből mennyi kéne. Talán a legjobb lenne egy kis realitást csempészni az életembe. De nem mertem. Ahhoz túl gyáva alak vagyok. Féltem mindentől és mindenkitől.

De legjobban a bukástól.

Nem akartam újra talpra állni, újra a földön találni magam, mindent előröl kezdeni. Valahogy most biztonságosabbnak tűnt a könnyebb utat választani, a helyes helyett.  Igazából mindig az, de most, hogy itt áll előttem, annak a személynek a képében, akiben mindkettőből van egy kicsivel…nos, az érzés felemelő. Remélem mindenki érzi az iróniát.

Lassan lépkedett felém, megállt előttem kezét az enyémhez emelte, ám még mielőtt megfoghatta volna, elhúztam tőle.

- Ne légy gyerekes – dorgált csendesen, egyre jobban kezdett idegesíteni ez az tökéletes személyisége, komolyan a végére már attól bűntudatom lesz, hogy ránézek, vagy egy légtérben vagyok vele. Nagyot nyeltem és engedtem, hogy ujjaink összefonódjanak.

- Miért jöttél? – Tettem fel a lehető legidiótább, legklisésebb és leghelyénvalóbb kérdést egyszerre, féloldalas mosolyra húzta a száját. Válaszolnia sem kellett volna, magamtól is nagyon jól tudtam a választ.

- Beszélnünk kell!

Felsóhajtottam, mélyen a szemébe néztem, és tudtam, hogy tényleg nem menekülhetek tovább. Ezt már nem úszom meg, bármennyire is szeretném odázni a dolgokat, teljesen és tökéletesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik.  Ismét elléptem tőle, leültem az egyik fotelba,  onnan néztem fölém magasodó alakját.  Határozottnak, és rendíthetetlennek tűnt.

- Hallgatlak – dőltem hátra, egyik lábamat átvetettem a másikon, kezemet hasamon pihentetettem.

- Akarom ezt a gyereket – tért egyből a lényegre – tudni akarom, hogy az enyém-e, és ha az enyém, akkor a gondját fogom viselni!

- A gyerek nem a tied – ingattam a fejemet.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem olyan biztos – egy pillanatra elcsuklott a hangja, úgy tűnt nagyon gondolkozik valamin, míg végül ismét erőt vett magán egyenesen a szemembe nézett – két lehetőséget ajánlok fel neked Kimberly!

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teljes nevemet használta, talán úgy gondolta így hatásosabb lesz a nagy bejelentés.

- Még mindig hallgatlak – kezdtem el körmeimet piszkálni, próbáltam játszani azt, hogy egyáltalán nem érdekel mire készül, és csak reménykedni mertem abban, hogy jó az alakításom.

-  Vagy te mondod el neki, vagy pedig én. Utána pedig vagy velem maradtok, vagy elveszem tőled a gyereket és soha többé nem láthatod!  Ha kell az ügyvédeim fognak bekísérni a szülőszobára és nagyon jól tudod, hogy amit akarok, azt meg is kapom!

Egy világ omlott össze bennem. Olyan volt, mintha tőrt döftek volna a szívembe, hányingerem volt attól az embertől aki kedves barna szemivel meredt rám.  Fullasztó csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg. Egyikünk sem szólt egy szót sem, egészen addig amíg meg nem indult felém.

- Maradj ott – parancsoltam egyből, hangom a szokásosnál is jobban remegett, egyszerre éreztem mérhetetlen haragot, és azt, hogy ha így folytatom hamarosan eltörik a mécses. Azt pedig nem akartam. Nem akartam többé gyengének, és esendőnek látszani. Elég volt ebből a szerepből, ki akartam törni, a saját lábamra akartam állni.

- Miért nem ezzel kezdted Liam? – Suttogtam csendesen, nem néztem rá – miért nem mondtad ki tisztán, azt, hogy egy kis pénz ide, egy kis pénz oda és már le is tudtuk az ügyet, hiszen mégis ki ítélné a nagy popsztár gyerekét egy nincstelen anyának, ha olyan  nagymenő apja van, mint Liam Payne!

- Én nem ezt mondtam… - kezdte és ismét elindult felém.

- Azt mondtam, maradj ott –csattantam fel hangosan, felugrottam a fotelből, egyenesen elé sétáltam – mekkora egy szánalmas bolond voltam.

- Kim…

Halottam a könyörgést, és nagyon is tisztában voltam vele, de nem gondolkodtam. Felemeltem a kezem, ami aztán hangosan csattant az arcán.

- Lehetek a játékszeretek, nagyon sok mindent elviselek, de ez a gyerek az enyém. Nem a tied, nem a férjemé, hanem az enyém, és nagyon is tévedsz, ha azt hiszed, hogy valaha is elveheted Ő tőlem!  Most pedig takarodj!

Az utolsó pár szót már ordítottam, nem visszafogottan, hanem úgy igaziból, teli torokból. Nem mozdult.  Még mindig ott állt, arca vörös volt,  most nyoma sem volt előbbi határozottságának. Ismét megtört. Egymást törtük meg. Újra, és újra roppantunk össze, hullottunk darabjainkra, hogy aztán amikor már egy kicsit is összeszedtük magunkat újból egymáshoz vágjuk a kemény szavakat, és még keményebb érzéseket.

Halálos játék volt ez a léleknek. Semmi több.

- Menj már! – Kiáltottam újból, ezúttal már a könnyeim is feltörtek belőlem, térdre rogytam a lábai előtt, Ő pedig végre teljesítette amit kértem. Minden szó nélkül kisétált az ajtón.

Az életemből.

Percek teltek el mire össze tudtam magam szedni valamelyest,  Niall kocsija leparkolt az udvarra. Letöröltem a könnyeimet, feltápászkodtam a földről, pont abban a pillanatban amikor nyitódott az ajtó.

Az én szőke hercegem volt az, kezében egy hatalmas csokor virággal, arcán pedig boldog mosoly ült. Ahogy feltápászkodtam éles fájdalom nyílalt a hasamba, forgott az egész világ, azt hiszem egy pillanatra el is vesztettem az egyensúlyomat.

- Kim- ugrott oda egyből, megfogta a karomat, leültetett, és aggódva figyelt – jól vagy?

- Hát persze – hazudtam egyből, egy mosolyt erőltettem az arcomra, a fájdalom nem akart szűnni, összekulcsolta ujjainkat.

- Ezt neked hoztam – adta át a gyönyörű csokrot, arcán kisfiús mosoly ült, megráztam a fejem.

- Igazán nem kellett volna!

-  Dehogynem! – Csókolta meg a homlokomat, majd félve húzta el fejét- Kim, nem vagy lázas?

- Csak egy kicsit meleg van itt – ráztam le magamról a vádakat – köszönöm, hogy aggódsz értem, de minden rendben van!

- Biztos? Zaklatottnak tűnsz…történt valami?

Megráztam a fejem, mire egy sóhaj volt a válasz. Elrugaszkodott mellőlem, ruganyos léptekkel megindulta a konyha felé, szerettem volna követni, de nem tudtam. Halottam, hogy valamiféle vacsoráról beszél, de annyira távolinak tűnt a hangja. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, szédültem, rázott a hideg, miközben éreztem valami meleg folyt végig a lábamon, a combomra raktam a kezemet, majd a szemem elé emeltem.

- Niall – szólaltam meg erőtlenül, úgy éreztem elvesztettem a hangomat. A fiú visszatrappolt hozzám, kezébe egy fakanál volt. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról.  De én csak a tenyeremre tudtam koncentrálni, ami véres volt.

Vér. Mindenhol vér.

Tizenhatodik rész - Az újdonság varázsa

Hetek teltek el a beleset, és az utazás óta. Írországban vagyunk, távol mindenkitől és mindentől. Bevallom először nagyon örültem az ötletnek, azt azonban fájt látni, hogy Niall mindent és mindenkit eltaszított magától. 

Nevetséges, hogy eddig azt hittem az én életem van romokban. Tévedés. Az Ő lába alól fog kicsúszni a talaj. Senkinek sem szóltunk, hol is vagyunk pontosan. Voltam orvosnál aki megerősítette, hogy valóban terhes vagyok. A hetekből számolva pedig beigazolódott, amitől annyira féltem. Nagyon is valóságossá vált az a lehetőség, hogy ez a gyerek nem a jövendőbeli férjemé. Tompán érzékeltem az időt, egyik nap követte a másikat, nagyon is tisztában voltam azzal, hogy Liam borítani fogja a bilit, ha arra képes volt, hogy a barátját oktalanul a börtönbe juttassa. Vagy legalábbis tétlenül végignézze.

Ugyanakkor szembe kellett néznem a ténnyel, hogy nem semleges számomra. Ahogy teltek a napok, úgy kerültem egyre távolabb mindentől, ami ehhez a szőke fiúhoz köt. Nem esett jól az érintése, a csókjai, az ahogy megszólít.

Minden kis apróságától kirázott a hideg. Mégis arra vágytam, hogy a karjaiban legyek, hogy megóvjon, hogy végre valaki igazán szeressen. Ő pedig szeretett. Tiszta szívéből tette ezt. Niall nem rossz ember, Ő tökéletes. Én vagyok az, aki rosszá teszi. Nem érdemlem meg Őt.

Egy nagy kád forró vízben feküdtem, már egy jó ideje. Tegnap levették a gipszet a lábamról, így végre élvezhetem a hosszú, és elnyújtott fürdőzés örömeit. Körülöttem gyertyák, és finom illatok hátha a fürdősóknak, olajoknak.  A habok már olvadoztak körülöttem. Halk kopogtatás után belépett az ajtón Niall. A látványomon elvigyorodott, majd gyorsan levetkőzött, és beült mögém a kádba. Közel húzott magához, hátam mellkasának préselődött, kezét pedig végigfuttatta a karomon, végül pedig megállapodott a hasamon.

- Szeretlek – súgta a fülembe, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam – szeretlek titeket. Téged, és a kisfiamat!

Elmosolyodtam, fejemet egy kissé felé fordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni.

- És ha kislány? – Tettem kezemet az Ő kezére, ujjai gyengéden cirógattak, ajka állam vonalát súrolta, hogy aztán a fülembe suttoghasson.

- Nekem fiam lesz, csak az lehet!

Szavai hallatán megmerevedtem, nem akartam ezt hallani. És ha valóban lány lesz? Nem fog neki örülni, nem fogja szeretni? Neki nem az a lényeg, hogy egészséges legyen? Elhúzódtam tőle, ki akartam mászni a vízből, de gyengéden visszahúzott.

- Maradj még cica – búgta fülembe, én pedig nem igazán akartam ellenkezni vele, tartva egy esetleges újabb vitától - olyan kibaszott tökéletes vagy!

Szembefordított magával, ölébe húzott, és a vállamat kezdte csókolni. Puha ajkai jólesően kényeztették nedves bőrömet, miközben ujjaival a derekamon zongorázott. Végigcsókolta a nyakamat, kéjesen nézett végig rajtam amikor halkan felnyögtem. Kezeit feljebb vezette, melleimet kezdte kényeztetni, egy percre sem vette le rólam a tekintetét.

- És csak az enyém – hajolt újra fülemhez, gyengéd simogatása, halk suttogása teljesen elvette az eszemet. Nagyon is valóságosnak éreztem az eseményeket, de mégis a földön túl lebegtem. Valahol egy nem létező világban, ami csak az enyém. Nem a miénk, az enyém. Óvatosan emelt ki a kádból, botladozva, csókunkat egy pillanatra sem szakítottunk meg, így hátráltunk az ágy felé, a hálószobába. A fehér ágynemű közé dőlve, vizes testünk egymásnak préselődött, kuncogva túrtam a szőke fiú hajába, aki játékosan végigharapdálta a kulcscsontomat. Jóleső nyögés tört fel belőle amikor először gyengéden majd egy kicsit erősebben végighúztam körmeimet a gerince mentén a hátán.  Kezével combomat kezdte simogatni, miközben apró puszikkal halmozta el az arcomat.

-  Te vagy a tökéletes – súgtam, tenyeremet arcára fektettem, féloldalas mosolyra húzta ajkait, belecsókolt a kezembe.

- Akkor egyezzünk ki egy döntetlenbe – hajolt újra a nyakamhoz, végigcsókolta a mellkasomat, hasamat, egy szaggatott sóhaj hagyta el ajkaimat ahogy legérzékenyebb pontomhoz ért. Beleremegtem érintéseibe, kezemmel a lepedőbe markoltam, ösztönösen emeltem meg egy kicsit a csípőmet, zihálva vágyva a még több kapcsolatért. Felnyögtem, és hajába túrtam, tekintetével fogva tartotta az enyémet, képtelen voltam máshova nézni, csak is a kék szemeibe. Hátravetettem a fejemet, felkúszott hozzám, kezével még mindig simogatott, túlfűtött mozdulatai egyre jobban repítettek az örömmámor felé, egyből ajkai után kaptam, csókunkba nyögtem mihelyt megéreztem magamban Őt. Elhúzódott tőlem, és lélegzetvisszafojtva nézte arcomat, kezemet tarkójára csúsztattam, körmömet pedig bőrébe vájtam, megfogta lábamat és lentebb húzott az ágyon, majd teste köré kulcsolta azokat. Csípője lassú ütemes mozgásba kezdett, lomha, elnyújtott mozdulatai között folyamatosan szakadt fel ajkaiból nevem, egy mély morgás hagyta el ajkait amikor gyengéden fülcimpájába haraptam.  Hirtelen magához ölelt, és felhúzott, az ágy szélére ültünk, kezével gyengéden a hátam mögé szorította az enyémeket, mellkasát az enyémnek préselte, ajkai ismét rátaláltak a nyakamra. Egyszerre mozogtunk, a szobában csak a sóhajaink, és egymás nevei verték fel a csendet, mindkettőnk testén izzadtságcseppek gyöngyöztek, keze még mindig a csuklómon pihent, bilincsbe fogva így azokat. A fejem hátra bicsaklott, a mellkasom pedig előre, éreztem ahogy a hajam a hátamat csiklandozta.

- Istenem - suttogtam teljes extázisba miközben hagytam, hogy az orgazmusom darabjaira szedje a testemet, lelkemet, és teljes valóm. Minden ízemben remegtem, izmaim megfeszültek, nagyokat sóhajtoztam, a fiú pedig egy hangos nyögés kíséretében élvezett el, fejét a nyakamhoz hajtotta, lassú lélegzetvétele csiklandozta bőrömet. Kezemmel átkaroltam a vállát, hajába túrtam, még közelebb húztam magamhoz, lassú körkörös mozgást írtam le ölébe csípőmmel, mire újból felnyögött.

- Ne! – szorította meg kezet – ne tedd ezt…

- Miért? – suttogtam a fülébe, egy percre sem hagyva abba a mozgást – szeretni akarlak téged egész éjjel…és talán még nappal is ha nincs dolgod.

Szavaimra felnyögött, hátradőlt az ágyon, gondosan ügyelve arra, hogy engem is magával húzzon.

A napját sem tudom mikor volt ennyire gyengéd velem, mikor figyelt rám utoljára így. Vagy azt,hogy mikor mondta el utoljára, hogy szeret. Minden érintése apró áramütésként ért, türelmetlenül vártam a következőt, szinte remegtem a hiányában.

Nem tudom mi történik körülöttem, az egyik pillanatban minden darabjaira hullik, a másikban pedig itt van ez az egész jelenet, és úgy érzem én vagyok a föld legboldogabb embere. Ha nem az egész univerzumé.

Minden egyes nap egyre közelebb éreztem magam a végéhez. Tudtam, hogy rá fog jönni, de itt van ez az este, ezek a lopott órák, és talán még minden helyrejöhet. Jobban kéne alkalmazkodnom, és igyekeznem. Mindent meg kell tennem, hogy jó feleség legyek. Nem adhatom fel. Ami elromlik azt meg kell javítani, nem pedig kidobni az ablakon.

Niall azóta nem bántott. Egyetlen egy rossz szó nem hagyta el a száját, elkísért a vizsgálatokra, fogta a kezem és velem együtt mosolygott.

Nem tudom. Talán a környezetváltozás hozta meg a hatását. Vagy azt, hogy teljesen elzárkóztunk a világtól, és senki sem tudja valójában merre is vagyunk. De minden nap megvan a lebukás veszélye. Mégsem törődtünk vele.

Csak vagyunk, ameddig lehet.

Talán még azután is.

*

- Már van egy kis pocid – jelentette ki miközben gyengéden cirógatta bőrömet, elvigyorodtam, és kezeimet hasamra fektettem – szeretem, ez sokkal valóságosabbá teszi az egészet!

Igazat adtam neki. Én is észrevettem a változásokat, hiszen tényleg sok idő telt el, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Késő este volt, talán hajnal felé járt már az idő, fejemet mellkasára fektettem, úgy hallgattam szabályos szívverését.

- Nem akarsz a feleségem lenni?

- Már egyszer igent mondtam -  néztem rá összevont szemöldökkel – szeretnéd újra és újra hallani?

- Nem lenne rossz- nevette el magát –de arra gondoltam, megtarthatnánk az esküvőt. Még a baba születése előtt! Mondjuk ma!

- Ma?

- Miért ne – ült fel, és engem is magával húzott – délelőtt elintézem amit kell, aztán pedig délután összeházasodunk! Csak mi ketten!

- Niall ez őrültség – ráztam meg a fejem – hova sietsz ennyire?

- A magaménak akarlak tudni…

- Már most is a tied vagyok – ráztam meg lassan a fejem.

- Tudod, hogy értem – nézett rám kék szemeivel – szeretném ha hivatalos lenne. Azt akarom, hogy egész világ tudja meg , te hozzám tartozol! Örökre!

Felsóhajtottam. Összefonódott ujjainkat kezdtem bámulni. Lassan de biztosan költözött vissza a remény a lelkembe, a tüdőm megtelt boldogsággal, ajkamba haraptam miközben egy bólintással áldásomat adtam az egész ceremóniára.

- Helyes – csókolta meg az arcomat – most pedig pihenj! Holnap nagy nap!

Nevetve húzott vissza a párnák közé, én pedig hittem neki. Esküvő. Házasság. Férj. Gyerek. Egy új élet.

A végén még tényleg minden rendbe jöhet?

Reggel egyedül ébredtem, Niall helyén csak egy aprócska levél várt, hogy ne aggódjak, időben itt lesz. Elmosolyodtam, fejemet lassan ingatva kászálódtam ki az ágyból. Felvettem a köntösömet, egy gyors zuhany után pedig a konyhába igyekeztem, hogy reggelit készíthessek magamnak. Jókedvűen dudorászva sasszéztam a konyháig, a pirítós illatára éhesen korgott egyet a gyomrom. Alig csúszott le az első falat a torkomon, amikor csengettek. Felsóhajtottam, próbáltam kizárni az egészet a fejemből, belekortyoltam a teámba, majd lekvárt kentem a vajas pirítósra, és egy ismételt harapás után megállapítottam, hogy ez éltem legjobb ribizli lekvárja.

Ismételt kopogás. Ezúttal sokkal hangosabb, határozottabb. Nagyot sóhajtva álltam fel az asztaltól, a pirítóst egy pillanatra sem engedtem el. Bele sem néztem a tükörbe, kérdés nélkül ajtót nyitottam.

Megfagyott körülettem a levegő.

Azaz körülöttünk.

- Liam…

Tizenötödik rész- Enyém

Hullafáradtan ébredtem. Niall ismételten nem volt mellettem az igazság az, hogy inkább nem szeretném tudni, hogy hova jár reggelente, vagy hajnalban. Ki tudja? Néha jobb az édes tudatlanság. A tudás hatalom. A hatalom pedig fájdalommal jár, lemondással. 

Ha belenézek a tükörbe már nem azt a vidám lányt látom aki egykor voltam. Egy teljesen más arc nézz vissza rám, és bármennyire is szeretném megtudni hol van az a személy, nem fogok rá választ kapni. Elvesztem. Nagyon régen elvesztem. Ezt pedig még magamnak sem merem beismerni.

Gyorsan lezuhanyoztam, és gyomorgörccsel léptem át a ház küszöbét. Bár még volt egy órám az orvos előtt, képtelen voltam itthon ülni. Bekaptam pár falatot, és autóba pattantam. Azaz pattantam volna, ha Liam nem parkol le elénk, még mielőtt kiállhattam volna az udvarunkról.

- A fenébe is – csaptam be dühösen az ajtót – muszáj ezt csinálnod? Úgy járkálsz itt, mintha egy család lennénk!

- Beszélnünk kell – elég mérgesnek tűnt szinte berángatott az ajtón egyenesen az asztalhoz húzott és képeket vágott ki a zsebéből a szépen faragott fára – mióta tudod?

Értetlenül néztem rá, hol pedig a képekre. Mégis miről kellene tudnom?  Felkaptam egy képet, és bár ne tettem volna. Niall volt rajta, meg egy barna hajú lány. Éppen ölelkeztek, lopott csókokat váltottak. A fiú napszemüveget viselt és sapkát, de hiába minden igyekezet.

- Ezek mikor készültek?

- Amikor a terápiáján kéne lennie! Megint megütött igaz? Hányszor Kim?

Nem válaszoltam. Teljesen megsemmisülve rogytam le a székre, miközben kezeim önkéntelenül is a hasamra csúsztak. Hol rontottam el, édes Istenem?

- Nem mindegy az neked? Ne tégy úgy mintha érdekelne!

- Igenis érdekel, mert fontos vagy nekem, szeretlek!

- Kérlek – ráztam meg a fejem – csak ezt ne! Nincs szükségem szeretetre, főleg nem a tiedre!

Láttam, ahogy az arcán megfagy a mosoly, de ez érdekelt a legkevésbé. Én sem voltam szent, nagyon jól tudtam, hogy mit tettem, de ez az egész mégis a lehető legrosszabb pillanatban jött.

- Nem szeret téged – rázta meg a fejét a fiú –te pedig nem akarod ezt észrevenni!
- Hagyd abba! – Kiáltottam rá,felpattantam a székről, felkaptam a kulcsaimat, és csak rohantam az autóm felé. Nem minden nehézség nélkül nyitottam ki az ajtót, alig pattantam be már indítottam azon voltam, hogy minél gyorsabban eltűnjek innen, sőt lehetőleg az egész világból.
- Egyik kanyar követte a másikat, teljesen elmosódott az út előttem, nem figyeltem a sebességkorlátozásokra, szinte repült az idő velem. Könnyek folytak végig az arcomon, már semmi sem számított. Éles fájdalom nyílalt az alhasamba, felnyögtem a fájdalomra, erősebben szorítottam a kormányt, újabb szúrás én pedig éreztem, hogy nem fogom tovább bírni. Teljes sötétség borult a világomra, a távolból hangos dudaszót halottam, féknyikorgást végül pedig éreztem, hogy minden elhalkul. Csendesség volt.

Végre.

*

Egyenletes szuszogásra ébredtem. Na és persze arra, hogy fázok. Nagyon-nagyon fázok.  Az ujjaim jéghidegek voltak, és a lábaim elgémberedtek. Lassan oldalra fordítottam a fejem, egy barna hajú fiú aludt mellettem, én pedig jólesően elmosolyodtam a békés arca láttán. Vonásai teljesen kisimultak, ajkai egy kissé szétnyíltak. Halkan lélegzett, úgy tűnt még álmában is arra ügyel, hogy ne keltsen fel. Visszafordítottam a fejem, így egyenes kilátásom nyílt a plafonra. Ami teljesen fehér volt, mellettem gépek csipogtak és infúzió csepegett.  A fejem zsongott, legszívesebben tovább aludtam volna, de lehetetlen vállalkozásnak tűnt ekkora fájdalom mellett.  Próbáltam összpontosítani, visszaemlékezni arra, mi történt.

Emlékszem a szúró fájdalomra, egyből a hasamra kaptam a kezem, azonban Liam kezét érintettem meg.  Elmosolyodtam.

- Mi történt? – Kérdeztem pár perc csend után, az agyamnak extra időre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a halottakat.

- Baleseted volt – még mindig halkan beszélt szemeit lehunyva, ujjait óvatosan a kezemre csúsztatta – tegnap reggel, elvesztetted az uralmadat az autó felett, az útszakasz pedig nem volt túl népszerű, csak délre hoztak be. Sok vért vesztettél, és eltört a lábad, de rendben vagytok!

- Vagyunk?

- A baba is – motyogta áhítatosan – rendben vagytok!

Nem válaszoltam. Örültem neki, hát persze, hogy örültem. Hiszen az én gyerekem is volt, de annyira idegen ez az érzés, emlékeztem a fájdalomra ami miatt az egész baleset történt.

- Hol van Niall? – Ültem fel hirtelen de egyből meg is bántam a tettemet, ugyanis nagyon megszédültem. A fejemhez kaptam, Liam pedig visszahúzott a párnák közé.

-  Ő nem jöhet be hozzád – rázta meg a fejét, végre méltóztatott a szemembe nézni. Értetlenül figyeltem az arcát – többet nem nyúlhat hozzád Kim!

- Mégis miről beszélsz?

Kezét az oldalamra csúsztatta én pedig felszisszentem, tegnap este Niall egy kicsit túl erősen szorított, talán akadt rajtam egy-két zúzódás, de semmi komoly. Nem értem miért kerítünk az ügynek ekkora feneket.  Megráztam a fejem, ismét felültem, ezúttal vigyázva, a lábam miatta nem tudtam kikászálódni az ágyból.

- Haza megyek – rántottam le a takarót, a mozdulatom egy kicsit túl heves volt, ugyanis a fiú egy nagy nyögés kíséretében a földön kötött ki, a tompa puffanás csak úgy visszhangzott a kihalt szobában.

- Nincs ott senki Kim, vége van ennek az egész őrületnek, fogd fel végre!

Hangja dühösen csengett, nem volt túl alkudozós kedvében, engem pedig elöntött a harag. A nővérhívó után kaptam, megnyomtam, a kis berendezés pedig villogni, és sípolni kezdett.  Nem érdekelt, hogy éjszaka van, hogy fájdalmaim vannak, arról pedig nem is beszélve, hogy a súlyos gipsz miatt alig bírtam mozdulni. Nagyon is tévednek ha komolyan úgy gondolják, bármiről is dönthetnek helyettem, főleg ami az életemet illeti. Nyitódott az ajtó, azonban a kórházi személyzet helyett Sally lépett be rajta. Dühösnek tűnt, dühösebbnek, mint Liam vagy én voltam.  Megadóan hunytam le a szemeimet.

Tudta.

- A kedves vőlegényed a börtönben fog megrohadni ha rajtam múlik – jött közelebb hozzánk – mégis mit képzeltél Kim? Te teljesen meghibbantál?

- Tudtommal nem vagy sem bíró, sem ügyvéd, hogy más emberek sorsa felett dönts Sally! Arról nem is beszélve, hogy anyának is rossz lennél, így nagyon szépen megkérlek, hogy ne fenyegetőzz, vagy kérj számon engem! Nem rád tartozik az életem!

- Az életed?  Mégis miféle élet ez?

- Nekem megfelel – feleltem fagyosan, egyenesen a szemébe néztem, tekintete értetlenséget, némi haragot és természetesen szánalmat csillogott felém.  Megrázta a fejét mielőtt válaszolt volna.

- Ezt még te sem gondolhatod komolyan!

Már szólásra nyitottam a számat, de ekkor lépett be az ápoló a szobába. Kíváncsian méregetett minket, de ez egyáltalán nem érdekelt most.

- Saját felelősségemre szeretnék távozni!

Egyszerre szólalt meg a nővér, és a két látogatóm is.

- Hölgyem ez most nem lehetséges…

- Hogy mit akarsz?

- Rendben – nyúltam az asztalon heverő mobilon után – akkor engedély vagy lehetőség nélkül távozom, a saját felelősségre.

- Kim, ne csinálj hülyeséget! – Kelt egyből a többiek védelmére Liam, de egyik fülemen ki a másikon pedig be. Némán nézték végig ahogy összeszedem a holmimat, és magamra kapkodom a ruháimat. Taxit hívtam, a nővér pedig egy mankót nyomott a kezembe, amivel elevickéltem a kijáratig. Vissza sem nézve, semmin nem gondolkodva szálltam be az autóba, és daráltam le a címet a sofőrnek. Útközben a telefonom után nyúltam, felhívtam az ügyvédünket, aki megígérte, hogy mire odaérek a kapitányságra, Niall már kint fog rám várni. Az eső szokásához híven pont most találta megfelelőnek a pillanatot, hogy zuhoghasson egy kicsit, ezzel is elvéve a kedvemet az egész élettől. Mindenem sajgott, kimerültem. Semmi másra nem vágytam,csak hogy végre nyugodtan aludhassak egy kicsit. Biztonságban, otthon. Mindentől és mindenkitől távol. Nagyon jól tudtam, hogy ezt a biztonságot pedig csak egy embertől kaphatom meg. Aki először adta ezt meg nekem. Ostoba liba vagyok, hálásnak kéne lennem neki, minden egyes mondatáért. Nem pedig ilyen őrültségeket csinálnom.

Szabadságra vágytam. Meghitt pillanatokra, csak vele.

Mindketten elrontottuk, már nagyon régen, de most itt volt az ideje az újrakezdésnek, én pedig mindent meg is fogok tenni ezért.

- Kim – szakadt fel belőle egy jóleső sóhaj ahogy megállt mellette a taxi, bepattant mellém. A sofőr türelmesen várt, tapintatosan elfordult.  Mindene csupa víz volt, a hideg esőcseppek csiklandozták az arcomat ahogy ajkaink összeforrtak. –  Hogy kerülsz ide, minden rendben? Mi történt? A baba?

- Niall –toltam el nevetve – rendben van minden, kérlek ne haragudj rám! Ostoba voltam, nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom én csak…

- Nem kell magyarázkodnod – hallgatott el egy apró csókkal, kék szeme most barátságosan csillogott, hüvelyujját végighúzta az arccsontomon, majd az ajkaimra vezette, én pedig megcsókoltam azt.  – A reptérre kérem!

Az autó elindult, én pedig kíváncsian néztem a szőkeségre. Válasz helyet magához vont, kezét combomra fektette,  fejemet vállamra hajtottam, ő pedig megpuszilta a homlokomat.  Az eső ütemesen verte az autót, a város fényei narancssárgára festették az utakat, a motor halk zúgása, és Niall biztonságot nyújtó karjai csak még jobban elálmosítottak. Minden annyira tökéletes volt.

Furcsa.

Minden eddig álmod, vágyad, az egész életed úgy omolhat össze egyetlen perc alatt, mintha csak kártyából építgetted volna. Te mégis úgy érzed, hogy kemény munkával húztad fel a nagy és nehéz falakat. Mégis, ha jön egy kis szél, vagy esetleg más erősebben kopogtat az ajtón, oda az egész.

Akkor már mindegy milyen nagy volt a lelkesedés, az elhatározás.

A falak csak falak.  Ugyanúgy elmúlnak, mint az emlékek, és a rossz pillanatok.

Tizennegyedik rész- Törékeny álmaim

Sally azonnal fizetett, és kirángatott a kávézóból miközben én a könnyeimmel küszködtem. Az autóba ülve pedig örültem annak, hogy sötétített üvegű a kocsi, így már teljes nyugalommal átadhattam magam a sírásnak ami elemi erővel tőrt rám. Igazából senki mást nem hibáztathatok csakis magamat.  Észre sem vettem, hogy megálltunk a gyógyszertárnál vagy azt, hogy Sally gondosan elrejtett három terhességi tesztet a táskámban.

Csak arra lettem figyelmes, hogy leparkoltunk Niall háza előtt, én pedig elmotyogtam valamit barátnőmnek, és kikászálódtam a kocsiból. Egyik lépés követte a másikat, kopogni akartam, de a szőke srác megelőzött arcán széles mosollyal nyitott ajtót nekem.

- Kim – húzott be a házba – pont jókor, enni készültünk, rendeltünk kínait!

Követtem lépteit a konyhába, ahol további arcok vigyorogtak rám.  A srácok és a barátnőik. Egy aprót bólintottam köszönéskép, hatalmas lelkierőmbe tellett, hogy ne bőgjem el magam, arról nem is beszélve, hogy Liam csak úgy vonzotta a tekintetemet, nagyon jól tudtam, hogy hülyeség de hirtelen zavaró tényezőnek éreztem a hasamat, mintha gömbölyödött volna.

Ügyetlenül rendezgettem a kezemet előtte.

- Ne haragudjatok, most ezt kihagyom –  nem engedtem el a táskámat, csak szorosabban fontam magamhoz, úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlna rajta. Ez egyre kilátástalanabbnak tűnik. Egy csoportos fejrázást kaptam válaszul.

- Nincs kibúvó, enned kell!  A végén még teljesen elfogysz itt nekünk – rázta meg a fejét nevetve Harry, de továbbra sem mozdultam – na, gyere már Kim, ne kéresd magad!

Ismét szóra nyitottam a számat, de Niall elkapta a kezemet, és az asztalhoz vonszolt. Nagy nehezen leültem egy székre. Egyből megkezdődött a társalgás, egyik poén követte a másikat, mindenki felszabadultnak tűnt.

- Jól vagy? – Súgta oda csak úgy, hogy én halljam Liam, miközben tenyerét a kezemre simította – jéghidegek a kezeid!

- Én csak…

- Még hozzá sem nyúltál, cica – bökött a tányéromra a vőlegényem, még mindig teljesen össze voltam zavarodva, körbenézve rájöttem, hogy csak az én tányéromon áll halomban az étel. A többiek már rég jóízűen falatoztak.

-  Most nem Niall – álltam fel hirtelen, a szék nyikorgott de nem érdekelt – ne haragudjatok!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, az sem érdekelt, ha mindenkit végigsértek, azonnal meg kell csinálnom, azt a tetszett. Berontottam a fürdőszobánkba, és megnyitottam a csapot a zuhanyzóba, előkaptam a dobozt elolvastam a használati utasítást.

A várakozás volt a legrosszabb.

A víz még mindig zubogott, de ez érdekelt most a legkevésbé. Mind a három tesztet megcsináltam. Pár perc késéssel egyszerre hozták az eredményt. Remegő kezekkel fogtam meg a mosdókagyló peremét, és néztem a tükörbe. Nem volt csillogás, vagy öröm. Egy megtört kétségekkel küszködő nő nézett vissza rám, beesett arccal, kisírt szemekkel.

Hát ilyen egy boldog kismama?

Halk kopogás hallatszott az ajtón túl. Majd a nevemet kezdte motyogni. Liam volt az. Nyeltem egy nagyot. Istenem, csak Őt ne! Kérlek.

- Kim, addig nem fogok elmenni amíg ki nem nyitod az ajtót. Tudom, hogy valami nincs rendben, hogy ez az egész csak egy színjáték! Ne hazudj nekem…legalább nekem ne, ha már magaddal megteszed!

Nem sokat segítettek a szavai, csak még jobban felidegesítettek. Letöröltem a könnyeimet, szinte feltéptem az ajtót. De még így is szánalmas ábrázatot nyújthattam egy párás fürdőszobában álldogálva, teljes felöltözve miközben a víz megállíthatatlanul ömlik a zuhanyzórózsából.  Nem jött beljebb, csak állt a küszöbnél. Leültem a nagy sarokkád szélére, most már egyáltalán nem érdekelt, hogy meglátja-e a tesztet vagy sem.

- Mi a baj? – Ült le mellém, csak megráztam a fejem és ismét sírásba törtem ki. Tessék. Ennyit az erőről, és akaratról. Fejemet a mellkasára húzta, úgy tartott, próbált megnyugtatni, de egész egyszerűen lehetetlen volt.

- Ez nem csak egy kis ügy volt. Erre nem lehet azt mondani, hogy minden rendben lesz.  Gyengéden az állam alá nyúlt, könyörögve nézett rám. Lehunytam szemeimet, fejemmel pedig a mosdókagyló felé böktem, ahol még mindig ott árválkodott a három pozitív teszt.

Figyeltem ahogy ellép mellőlem,  összeráncolt szemöldökkel vizslatta a tesztet. Láttam az arcán a megrökönyödést, majd egy mosolyt, és újabb fájdalmat. Teljesen össze volt zavarodva.

- Lehet az enyém? – Csak ennyit kérdezett. Nem kérdezte, hogy miért voltam ennyire felelőtlen, vagy bármi mást. Egész egyszerűen azt érdekelt, hogy lehet-e az övé.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem – el kell mennem az orvosomhoz.

- Ha lehet az enyém, akkor mindent el kell mondanod neki, Kim!

- Te megőrültél? – Álltam fel, magamból kikelve szerettem volna ordibálni, de elvesztettem az egyensúlyomat, és ha Liam nem kap utánam valószínűleg a padlón végzem.

- Enned kell valamit, már nem csak rólad van szó!

- Ne tégy úgy, mintha ennek a gyereknek lenne jövője Liam!

Ha az előbb azt hittem dühös lesz, vagy megfagyott, akkor tévedtem. Ajkai fájdalmasan rándultak meg.

- El akarod vetetni? – Szinte suttogott, láttam rajta, hogy minden egyes szót nehézére esik kimondani. – Nem teheted ezt!  Már elmondtam, hogy érzek irántad, és együtt…

- Együtt mi, Liam?  Együtt felnevelnénk? Vennénk egy szép házat nagy udvarral, hogy tudjon a gyerek hol játszani, együtt megnéznék a naplementéket, esténként szeretkeznénk, reggel pedig mind a ketten munkába indulnánk? Közös reggeli és kiraknánk a sulinál a gyereket, szerelmes üzeneteket váltanánk egymással, vacsorát főznék, amíg ti fociztok?

Egyik szó követte a másikat. Nem is gondoltam arra mi csúszik ki a számon, és mi nem.

- Mert ha tényleg erre vágysz, akkor tudnod kell,hogy az egy hatalmas hazugság lenne! Én nem ez vagyok!

Már pont azon voltam, hogy kioldalazzak az aprócska szobából, de visszarántott. Tenyeremet a mellkasára fektettem, míg Ő átkarolt a derekamat, ajkai már súrolták az én ajkaimat.

- Mindketten erre vágyunk – suttogta egyenesen a számba, meleg lehelete cirógatta a bőrömet. Úgy kaptam mézédes csókjai után, mintha az életem múlna rajta, úgy éreztem magam mintha megszűnt volna az idő és tér, csak Ő számított. Senki más.

- Gyere velem – súgta újra alig pár centire tőlem – gyere – egy apró csókot adott – velem – itt egy újabbat.

- Mégis hova mennénk?

- Azzal ne foglalkozz – tűrt egy kósza hajtincset a fülem mögé – csak gyere el tőle, nem szereted Őt. Én sokkal többet adhatok neked!

Megráztam a fejem. Nem kell, hogy többet adjon. Csak arra vágytam, hogy végre valaki önmaga legyen. Hogy a valós arcát lássam, hogy az igazat mondja nekem. Szeressen, és soha ne engedjen el többet.  Ismét ránéztem a tesztekre, amik visszarángattak a valóságba. A nagyon is éles valóságba.  Megráztam a fejem, és még távolabb léptem tőle.

- Menj el!

- Nem!

- Menj el Liam – sokkal hangosabban, és határozottabban utasítottam, de nem néztem rá. Egy nagyot sóhajtott, közelebb lépett hozzám, egy gyors puszit nyomot a homlokomra. Pár perc múlva csak a fiú helyét bámultam az üres szobában. A csap még mindig nyitva volt, megfogtam a teszteket, kidobtam a kukába Őket, és elzártam a vizet.

Nem tudtam mit rejt a holnap. De csak jót reméltem.

Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

*

Csókokra, és napsütésre ébredtem. Puha ajkak érintették a vállamat, nyakamat, az államat és végül az ajkaimat. Palacsinta illatát érzetem a levegőbe, keveredve Niall finom illatú parfümével. Kuncogva nyitottam ki a szememet.  Szemének szép kékjét láttam először meg, tovább csókolgatott.

- Minek köszönhetem ezt a csodás ébresztőt?

- Ünneplünk cica - húzta végig kezét az oldalamon – miért nem mondtad, hogy terhes vagy?

Egyből éber lettem, olyan gyorsan ültem fel, hogy megszédültem.

- Honnan tudsz róla?

- Nem kell megijednek Kim – rázta meg a fejét nevetve – a feleségem leszel, miért ne lehetne gyerekünk?

Csend. Igazából a „ mert lehet nem a tied” sokkal meggyőzőbb érv lett volna,de ehelyett hallgattam, lehunyt szemmel tűrtem, ahogy csókolgatja a nyakamat. Finoman eltoltam magamtól.

- Honnan tudsz róla? – Ismételten meg a kérdést, ezúttal sokkal ingerültebben.

- Megtaláltam a teszteket, baby ez csodálatos! Szülők leszünk!

- És szerinted fel vagyunk rá készülve? Vagy majd a gyerekedet is megbünteted, ha úgy tartja kedved… - még mielőtt befejezhettem volna a kérdést, meg is kaptam a választ, egy nagy pofonként. Egyből az arcomhoz kaptam, lesújtóan néztem dühös ábrázatára.

- Undorító vagy – sziszegtem, ki akartam kelni az ágyból, de elkapta a kezemet. Felsikkantottam ahogy maga alá húzott és fölém kerekedett.

- Már mondtam neked, hogy válogasd meg a szavaidat ha hozzám beszélsz baby, a nyakamhoz hajolt durván szívni kezdte a bőrömet, miközben lefogta kezeimet.

- Engedj el Niall – szóltam rá erélyesen – nem akarom ezt!

- De én igen!