Tizenhetedik rész - Zsarolj, ha tudsz!

Mély levegő. És egy újabb. Itt állt előttem teljes valójában, az a személy aki az egész, sűrű köd helyett,  fojtogató hazugságba burkolózó, imbolygó kártyaváraimat látja. Nem látszott túl boldognak,  arca meggyötört volt, főleg ahogy végigvezette rajtam a tekintetét. Vékonynak tűnt, sokkal vékonyabbnak, mint a legutolsó találkozásunkkor. Talán beteg?

Még mielőtt bármit is mondhattam volna,  magához húzott, szorosan az ölelésébe zárt. Az ölelésébe amitől jóleső borzongás futott végig rajtam, a lelkem felmordult az ismerős és megnyugtató illatra és annak a testnek a melegére aki mindvégig szeretett volna biztonságban tartani.

Eltoltam magamtól, hátráltam, Ő pedig belépett a házba.

- Hogy találtál ránk?

-  Nem én voltam –rázta meg a fejét, egy kósza könnycseppet letörölt az arcáról – Sally keresett meg, annyira aggódtam érted Kim!

- Felesleges volt –  léptem még távolabb tőle- most láthattad, minden rendben! Menj el kérlek, mielőtt…

Nem fejeztem be a mondatomat, nagyon jól tudta, hogy miről, pontosabban kiről van szó. Láttam milyen gyorsan szedi össze magát, a gyengeség egyből elillant az arcáról, helyette színtiszta harag lobbant lángra. Kezei ökölbe szorultak, lassan lélegzett, lehunyta a szemeit. Így álltunk pár pillanatig csendesen vártam rá. A következő reakciójára, egy szóra, egy egyszerű gesztusra. De csak nem jött semmi. Megelégelve az eltelt időt, közelebb léptem hozzá, remegő kezeimet vállára tettem Ő pedig kapva az alkalmon azonnal magához préselt, ujjai görcsösen szorították a derekamat. Liam annyira más volt, sokkal intenzívebben éreztem mindent amikor hozzám ért, ahogy rám mosolygott, vagy ha egész egyszerűen mondott pár kedves szót.  Szerettem a hangját, a barna szemeit és azt, hogy jó ember volt.

Olyasvalaki akit soha nem érdemelhetek meg.

Homlokát az enyémnek döntötte, orraink összeértek, nagyokat lélegeztem tudtam, hogy engem nézett, de képtelen voltam bármiféle reakciót mutatni. A sötétség ezúttal biztonságot adott.

- Nem tehetem ezt – pattantak ki a szemeim – nem tehetjük ezt! A legjobb barátodról van szó, az ég szerelmére!

-  Nem érdekel – kezdte el csókolgatni a nyakamat. Tegnap este azt hittem a mennyországba járok. De tévedtem. Még egy szeletet sem kaptam belőle, mára pedig egy egész torta jutott.

- Felejts el végre – találtam meg ismét a hangomat, kiszabadultam az öleléséből, elfutottam a csókjai elől – mégis mit képzelsz? Hogy egyszer az Ő ágyában, máskor pedig a tiédbe fogok hemperegni? Vagy az teljesen rendben lenne, ha te nevelnéd fel a gyerekét?

- Aki több, mint valószínű, hogy az enyém – csúsztatta a hasamra a kezét – és nagyon is tévedsz, ha azt hiszed elveheted tőlem ezt a csodát!  El kell neki mondanod!

- A francokat kell! – Kiáltottam rá, de úgy tűnt teljesen, és tökéletesen hatástalan volt a dolog. Ugyanolyan rendületlenül állt ott tovább, mintha csak a lottó számokat közölném. Egyenesen a nappaliba trappoltam, ahol is megálltam a szoba közepén, karomat összefontam a mellkasom előtt, nem is tudom igazából mire vártam.

Csodára?

Feloldozásra?

Azt hiszem jelenesetben mindkettőre. Esetleg az egyikből egy kicsit többre. A probléma csak az volt, hogy még magam sem voltam tisztában azzal miből mennyi kéne. Talán a legjobb lenne egy kis realitást csempészni az életembe. De nem mertem. Ahhoz túl gyáva alak vagyok. Féltem mindentől és mindenkitől.

De legjobban a bukástól.

Nem akartam újra talpra állni, újra a földön találni magam, mindent előröl kezdeni. Valahogy most biztonságosabbnak tűnt a könnyebb utat választani, a helyes helyett.  Igazából mindig az, de most, hogy itt áll előttem, annak a személynek a képében, akiben mindkettőből van egy kicsivel…nos, az érzés felemelő. Remélem mindenki érzi az iróniát.

Lassan lépkedett felém, megállt előttem kezét az enyémhez emelte, ám még mielőtt megfoghatta volna, elhúztam tőle.

- Ne légy gyerekes – dorgált csendesen, egyre jobban kezdett idegesíteni ez az tökéletes személyisége, komolyan a végére már attól bűntudatom lesz, hogy ránézek, vagy egy légtérben vagyok vele. Nagyot nyeltem és engedtem, hogy ujjaink összefonódjanak.

- Miért jöttél? – Tettem fel a lehető legidiótább, legklisésebb és leghelyénvalóbb kérdést egyszerre, féloldalas mosolyra húzta a száját. Válaszolnia sem kellett volna, magamtól is nagyon jól tudtam a választ.

- Beszélnünk kell!

Felsóhajtottam, mélyen a szemébe néztem, és tudtam, hogy tényleg nem menekülhetek tovább. Ezt már nem úszom meg, bármennyire is szeretném odázni a dolgokat, teljesen és tökéletesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik.  Ismét elléptem tőle, leültem az egyik fotelba,  onnan néztem fölém magasodó alakját.  Határozottnak, és rendíthetetlennek tűnt.

- Hallgatlak – dőltem hátra, egyik lábamat átvetettem a másikon, kezemet hasamon pihentetettem.

- Akarom ezt a gyereket – tért egyből a lényegre – tudni akarom, hogy az enyém-e, és ha az enyém, akkor a gondját fogom viselni!

- A gyerek nem a tied – ingattam a fejemet.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ez nem olyan biztos – egy pillanatra elcsuklott a hangja, úgy tűnt nagyon gondolkozik valamin, míg végül ismét erőt vett magán egyenesen a szemembe nézett – két lehetőséget ajánlok fel neked Kimberly!

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a teljes nevemet használta, talán úgy gondolta így hatásosabb lesz a nagy bejelentés.

- Még mindig hallgatlak – kezdtem el körmeimet piszkálni, próbáltam játszani azt, hogy egyáltalán nem érdekel mire készül, és csak reménykedni mertem abban, hogy jó az alakításom.

-  Vagy te mondod el neki, vagy pedig én. Utána pedig vagy velem maradtok, vagy elveszem tőled a gyereket és soha többé nem láthatod!  Ha kell az ügyvédeim fognak bekísérni a szülőszobára és nagyon jól tudod, hogy amit akarok, azt meg is kapom!

Egy világ omlott össze bennem. Olyan volt, mintha tőrt döftek volna a szívembe, hányingerem volt attól az embertől aki kedves barna szemivel meredt rám.  Fullasztó csend telepedett a szobára. Egyikünk sem szólalt meg. Egyikünk sem szólt egy szót sem, egészen addig amíg meg nem indult felém.

- Maradj ott – parancsoltam egyből, hangom a szokásosnál is jobban remegett, egyszerre éreztem mérhetetlen haragot, és azt, hogy ha így folytatom hamarosan eltörik a mécses. Azt pedig nem akartam. Nem akartam többé gyengének, és esendőnek látszani. Elég volt ebből a szerepből, ki akartam törni, a saját lábamra akartam állni.

- Miért nem ezzel kezdted Liam? – Suttogtam csendesen, nem néztem rá – miért nem mondtad ki tisztán, azt, hogy egy kis pénz ide, egy kis pénz oda és már le is tudtuk az ügyet, hiszen mégis ki ítélné a nagy popsztár gyerekét egy nincstelen anyának, ha olyan  nagymenő apja van, mint Liam Payne!

- Én nem ezt mondtam… - kezdte és ismét elindult felém.

- Azt mondtam, maradj ott –csattantam fel hangosan, felugrottam a fotelből, egyenesen elé sétáltam – mekkora egy szánalmas bolond voltam.

- Kim…

Halottam a könyörgést, és nagyon is tisztában voltam vele, de nem gondolkodtam. Felemeltem a kezem, ami aztán hangosan csattant az arcán.

- Lehetek a játékszeretek, nagyon sok mindent elviselek, de ez a gyerek az enyém. Nem a tied, nem a férjemé, hanem az enyém, és nagyon is tévedsz, ha azt hiszed, hogy valaha is elveheted Ő tőlem!  Most pedig takarodj!

Az utolsó pár szót már ordítottam, nem visszafogottan, hanem úgy igaziból, teli torokból. Nem mozdult.  Még mindig ott állt, arca vörös volt,  most nyoma sem volt előbbi határozottságának. Ismét megtört. Egymást törtük meg. Újra, és újra roppantunk össze, hullottunk darabjainkra, hogy aztán amikor már egy kicsit is összeszedtük magunkat újból egymáshoz vágjuk a kemény szavakat, és még keményebb érzéseket.

Halálos játék volt ez a léleknek. Semmi több.

- Menj már! – Kiáltottam újból, ezúttal már a könnyeim is feltörtek belőlem, térdre rogytam a lábai előtt, Ő pedig végre teljesítette amit kértem. Minden szó nélkül kisétált az ajtón.

Az életemből.

Percek teltek el mire össze tudtam magam szedni valamelyest,  Niall kocsija leparkolt az udvarra. Letöröltem a könnyeimet, feltápászkodtam a földről, pont abban a pillanatban amikor nyitódott az ajtó.

Az én szőke hercegem volt az, kezében egy hatalmas csokor virággal, arcán pedig boldog mosoly ült. Ahogy feltápászkodtam éles fájdalom nyílalt a hasamba, forgott az egész világ, azt hiszem egy pillanatra el is vesztettem az egyensúlyomat.

- Kim- ugrott oda egyből, megfogta a karomat, leültetett, és aggódva figyelt – jól vagy?

- Hát persze – hazudtam egyből, egy mosolyt erőltettem az arcomra, a fájdalom nem akart szűnni, összekulcsolta ujjainkat.

- Ezt neked hoztam – adta át a gyönyörű csokrot, arcán kisfiús mosoly ült, megráztam a fejem.

- Igazán nem kellett volna!

-  Dehogynem! – Csókolta meg a homlokomat, majd félve húzta el fejét- Kim, nem vagy lázas?

- Csak egy kicsit meleg van itt – ráztam le magamról a vádakat – köszönöm, hogy aggódsz értem, de minden rendben van!

- Biztos? Zaklatottnak tűnsz…történt valami?

Megráztam a fejem, mire egy sóhaj volt a válasz. Elrugaszkodott mellőlem, ruganyos léptekkel megindulta a konyha felé, szerettem volna követni, de nem tudtam. Halottam, hogy valamiféle vacsoráról beszél, de annyira távolinak tűnt a hangja. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, szédültem, rázott a hideg, miközben éreztem valami meleg folyt végig a lábamon, a combomra raktam a kezemet, majd a szemem elé emeltem.

- Niall – szólaltam meg erőtlenül, úgy éreztem elvesztettem a hangomat. A fiú visszatrappolt hozzám, kezébe egy fakanál volt. Egyből lehervadt a mosoly az arcáról.  De én csak a tenyeremre tudtam koncentrálni, ami véres volt.

Vér. Mindenhol vér.