Tizennyolcadik rész- Elbuktál

Tompák voltak az érzékeim, és szerettem volna, ha azok is maradnak. Örökre csak ezt a minimális kínt éreznék. Láttam ahogy a fények elhaladnak felettem, a fehérre meszelt plafonon, halottam a nyüzsgő osztályt, a csecsemők sírását és az apák boldog nevetését. Valaki messziről azt mondta minden rendben lesz talán orvos, talán ápoló. Már nem érdekelt. Lehunytam a szemem és csak vártam. A megváltásra, a feloldozásra, arra, hogy végre felébredjek és kiderüljön, hogy ez az egész csak egy rossz álom lehet. Semmi több.

Nem tartott tovább két óránál, én közben végig ébren voltam, de egyedül. Niall nem jött be velem, láttam a szemében a csalódottságot, azt, hogy nem erre vágyott. Nincs szüksége egy újabb selejtre. Én pedig az voltam.

Egy leértékelt árú, olyasvalaki, aki semmit nem adhat.

Nem  éreztem fájdalmat, csak bámultam, azt mondták aludjak, de képtelen voltam rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nincs többé. Elment. Az én gyönyörű kisbabám.

- Meg kell nyugodnia kisasszony – simított végig a karomon egy ápoló – higgye el a legjobb kezekben van, és minden rendben lesz!

Válasz nélkül hagytam. Megvártam amíg kimegy a szobából, úgy terveztem sírásba, vagy üvöltésbe kezdek, de nem volt rá túl sok esélyem. Már nem voltak könnyeim, nem volt erőm ami táplálja a fájdalmamat. Kiszipolyoztak, száraz voltam, törékeny, vagy már rég eltört. Egyedül voltam, amíg halk kopogás után be nem lépett az orvos a szobába. Kedvesen rám mosolygott, de képtelen voltam bármiféle reakcióra. Csak feküdtem tovább, mint egy darab szén. Vagy még valami annál is gyengébb. Száraz falevél? Talán.

- Az én hibám volt…

- Ilyesmire még csak ne is gondoljon! – Lépett még közelebb hozzám – nézze, én tudom, hogy nagyon nehéz most…

- Honnan tudná? – Förmedtem rá – nem tud maga semmit! Az egész miattam van, annyira ostoba vagyok…

Csend.

- Kim – szólított meg csendesen, leült az ágyam szélére, bátorítóan megfogta a kezemet, de én elhúztam tőle – ahogy az előbb már elmondtam a vőlegényének is, az orvosainak észre kellett volna vennie, és fokozott óvatosságra intenie, de még így is megvolt a veszély, hogy elvetél, nincs joga magát hibáztatnia!

- Torzult méh – ismételtem meg a szavakat amelyeket nem is olyan régen halottam tőle- micsoda mázli, hogy most már papírom is van arról, hogy egy torzszülött vagyok!

- Kim… - kezdte újból, de a fejemet rázva közbevágtam. Nem mondott semmit, csak felállt az ágyamról,és csendesen kisétált a kórteremből. Ajkamba harapva tűrtem a fájdalomnak, kezemet a hasamra csúsztattam, most nem fogott el semmiféle jó érzés.  Boldogság, egy szebb élet reménye.

Csupán az üresség, a mardosó fájdalomé.

Felhúztam magam, nagy nehezen sikerült csak felülnöm, nem vagyok benne biztos, hogy szabad lett volna, de nem érdekelt. Ismét nyitódott az ajtó, ezúttal Niall lépett be rajta. Rezzenéstelen arccal állt ott, nem jött közelebb, tekintete rideg, szinte fagyos. Ajkát egyetlen egy vékony vonallá préselte, keze ökölben. Szaggatottan vettem a levegőt, mire elindult felém, megállt az ágyam mellett. Nem mertem ránézni, lehajtott fejjel ültem tovább. Megragadta a hajamat, és hátrarántotta a fejemet, szorítása egyre erősebb lett, nem szólt semmi, csak bámult rám. Tiszta undorral az arcán.

- Még erre is képtelen vagy – szólalt meg végül, hangja jegesebb volt, mint a kék szeméből áradó érzelemmentesség, fülemhez hajolt, és suttogni kezdett – az volt az egyetlen feladatod, hogy nő légy, de te elbuktál.

-  Niall – kezdtem el sírni meg akartam fogni a kezét de elrántotta tőlem – sajnálom…annyira sajnálom…

- Emlékszel mit mondtam neked a sírásról? – Törölte le a könnyeimet egy hirtelen mozdulattal – emlékszel?

Már üvöltött. Remegve bólintottam, és próbáltam visszafogni a heves érzelemkitörésemet.

- Akkor miért bőgsz még mindig? – Elengedte a hajamat, helyette megfogta az arcomat – hm? Mondd meg nekem szépen, ha egyszer tudod, hogy kibaszottul idegesít, akkor miért csinálod? Nem volt még elég?

Elengedett, távolabb lépett tőlem, nem bírtam megállni, felzokogtam, és csak szótlanul néztem, ahogy fel-alá mászkál.

- Tudod mit mondott nekem az orvos? – Pillantott rám futólag – azt, hogy talán soha nem lehet majd gyerekünk! Érted Kim? Soha!

- Sajnálom – hüppögtem –annyira sajnálom!

- Szart sem érek vele! – Kiáltott rám, a következő pillanatban a keze az arcomon csattant, éreztem ahogy felrepednek az ajkaim. Próbáltam visszafogni a könnyeimet, vagy a feltörni készülő üvöltést, semmi másra nem vágytam, csak hogy vége legyen. Örökre. Itt és most, hagyjuk ezt az egészet. Ez már túl sok volt.  Lehajtottam a fejem, és letöröltem ajkaimról a vért. Nem mertem ránézni, bár nagyon is jól tudtam, hogy itt van.  Közvetlenül mellettem állt, halottam ahogy lerúgja magáról a cipőjét, és a slicce után nyúl. Felkaptam a fejem, a figyelmemre amit neki szenteltem, gonosz vigyorra húzta  száját.

- Niall, ne – fogtam meg a takaróm szélét, már ép azon voltam, hogy elfussak, de elkapta a kezem, durván megfordított, és fölém mászott. Lábaival szétfeszítette a combomat, és közéjük férkőzött.  Ismét a hajamba kapott, hátrébb húzta a fejem, és a fülemhez hajolt.

- Azt tanácsolták egy ideig ne próbálkozzunk – csókolt a fülem mögé – de én frusztrált vagyok, és azt senki sem tiltotta meg, hogy ne használjam ki a formás kis segged nyújtotta örömöket!

- Ne – kaptam levegő után – nem akarom – próbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de ezzel csak azt értem el, hogy még dühösebb lett.

- Fogd be a szád – suttogta vészjóslóan,végigsimított a gerincemen – légy jó kislány, és ne sikoltozz!

*

Álomba sírtam magam. De még ott sem voltam biztonságban. Egyik rémálom követte a másikat, hangosan ziháltam, körmeimet a tenyerembe nyomtam, és felsikoltottam.  Egy hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyban de két kar gyengéden visszarántott.

- Kérlek ne – suttogtam, semmit sem láttam a sötétben – kérlek ne bánts..

- Én vagyok az Kim – válaszolt ugyanolyan halkan, halottam ahogy nyel egy nagyot – Liam…

Ösztönösen kaptam kezei után, és magamhoz szorítottam őket, közelebb vont magához, mellettem feküdt, én pedig fejemet mellkasára fektettem. Nem mondott semmit, és nem is kérdezett. Azt hiszem mindent, tud, és igazából az sem érdekel kitől, vagy hogyan tudott meg mindent. Egész egyszerűen örülök, hogy itt van.  Csendesen sírdogáltam, miközben folyamatosan simogatta a hajamat, cirógatta az arcomat, légzése egyenletes, már a puszta jelenlétével megnyugtatott. Szavak nélkül.

- Halottam mi történt – tört meg halkan a törékeny csendet – már a reptéren voltam, de törölték a járatomat. Visszamentem hozzátok azzal a céllal, hogy elhozlak onnan, ha kell becsomagollak, és kicsempészlek az országból, aztán megláttam a padlót… - itt nyelt egy nagyot – egyből a kórházba rohantam, a legrosszabbra gondoltam, az orvosodnak azt mondtam, hogy a testvéred vagyok, és elmondta, hogy mi történt… Kim, én annyira sajnálom, amit mondtam, és én annyira hülye vagyok, kérlek ne haragudj rám…

Csendben hallgattam tovább, meglepődtem amikor légzése egyenetlen lett, felnéztem arcára. Szemei csukva voltak, de sírt

- Sajnálom – nézett rám – úgy sajnálom…

Elhúztam a számat, úgy tűnik ma mindenki sajnál mindent.

- Rendben lesz – bólintottam erőtlenül – rendben leszek!

- Szeretlek Kim – tőrt ki belőle, alig pár centire az ajkaimtól. Tekintet,  a szemem és a szám között ingázott – nagyon szeretlek!

Puha ajkai az enyéimre találtak. Elhúztam a fejem tőle, de csak azért, hogy végre a szemébe nézzek, és kimondjam azokat a szavakat, amelyek már nagyon régóta nyomják a lelkemet. Most pedig dübörögtek a mellkasomban, és ebben a gyötrelmes helyzetben, talán feloldozást hozhatnak mindkettőnknek.

- Én is szeretlek!