Hetedik rész - Ha borul a világod

Egy mosollyal az arcomon ébredtem fel, igaz, hogy a dolgok nem pont úgy alakultak ahogy én szerettem volna, de azért túl sok panaszra sem volt okom. Hiszen mindenem megvolt amire egy ember vágyhat.

Még mielőtt kinyitottam volna a szemem már tudtam, hogy Niall nincs mellettem. Erről akkor meg is bizonyosodtam amikor csak pár sor sietősen felfirkantott üzenet fogadott a konyhába, amely szerint ma dolguk van a fiúkkal.

Csalódottan húztam el a számat.

Általában észben tartom mikor merre mennek, hol vannak vagy mit csinálnak, legalábbis a jelentősebb dolgokat, de úgy tudtam mostanában semmilyen kötelezettségüknek nem kell eleget tenniük legalább egy hónapig.

Azonban úgy tűnik ezúttal tévedtem.

Gyorsan megreggeliztem, majd egy kicsit összerámoltam a lakást, aztán pedig már ép készültem elmenni apámhoz, ám csengettek. Összevont szemöldökkel nyitottam ajtót ugyanis egy számomra ismeretlen középkorú férfi állt ott, kezében néhány papírt szorongatott, miközben egy nagyobb autó parkolt le előttünk.

- Meghoztuk a zongorát hölgyem, a munkatársaim azonnal behozzák, de előtte alá kéne írnia pár helyen a papírokat!

- Zongorát? – Dadogtam értetlenül – én, vagyis mi nem vettünk zongorát!

- De én igen – jelent meg a kapuban egy széles vigyor kíséretében Liam, majd elvette a papírt a férfitól és aláírta helyettem, elvezényelte őket a lakásba, hogy hova tegyék a csodálatos fekete hangszert. Elképedve figyeltem minden egyes lépésüket, nem értettem hova ez a nagy felhajtás, vagy, hogy miért kaptam ezt. Nem szóltam egy szót sem, egészen addig amíg el nem mentek a szállítók. Egyből kérdőre vontam a fiút, aki továbbra sem akarta befejezni az idétlen vigyorgást.

- Nos – kezdett bele – mivel otthagytad a munkahelyedet, így gondoltam azért tetted, hogy ezentúl itthon tudj alkotni, hogy nagyszerű zeneszerző legyen belőled, de mivel az én drága Niall barátom nem tart itthon ilyesféle hangszert, gondoltam megleplek eggyel!

- Liam ezt nem fogadhatom el - ráztam a fejem gyorsan, ez mindenen túl tesz. Az ajándékok mindig kényes kérdéssé ütköztek nálunk, egy zenetanári fizetésből nem sok mindent lehet kezdeni. Az összeköltözéskor úgy egyeztem a szőke fiúval, hogy minden hónapban fizetek a lakásba, minden tiltakozása ellenére, most azonban nem tudom miként fogom ezt megvalósítani.

- Oh, dehogyis nem! – Újabb huncut vigyort eresztett meg, és úgy tűnt ezzel lezártnak is tekintette az ügyet, szétnézett a nappaliba- Niall?

Ekkor tűnt fel az ütközés.

- Azt írta dolgotok van maR

Láttam az arcán ahogy ledöbben, majd egy mosolyt erőltet arcára.

- Oh igen – vakarta meg fejét – Ő és Harry…

-Valaki engem emleget? – Lépett be a göndör egy széles vigyorral az ajtón – srácok máskor ne hagyjátok nyitva az ajtót, veszélyes lehet- mondata közben megakadt ugyanis további hangok csatlakoztak hozzá Louis és Zayn személyébe. Úgy tűnt mindenkinek nagyon jó a kedve, Liam idegesen pillantott rám, engem azonban már nem érdekelt.

Egy nagyot sóhajtottam, felkaptam az üvegasztalról a kulcsaimat, és a már jó előre kikészített papírokat. Szó nélkül indultam meg az ajtó felé.

- Kim várj – fogta meg a vállamat Liam, de leráztam magamról a kezeit, a többiek értetlen tekintete közepette távoztam a lakásból, gyorsan beindítottam az autómat, és már ott sem voltam.

A könnyek szúrták a szememet de már nem volt erőm sírni sem, értelmét nem láttam. Niall hazudott nekem ez tiszta sor, ráadásul úgy, hogy az alibijét még le sem egyeztette az állítólagos barátaival, hát mit mondjak erre?

Csak tudnám merre lehet, bár túl sok lehetőség nem akadt, lévén, hogy bármerre megy azonnal felismerik. Azt pedig mostanában egyre jobban gyűlöli. Lassan megráztam a fejemet, leparkoltam apa háza előtt és nagy léptékkel mentem be. Minden ugyanolyan volt itt már évek óta, úgy tűnt szereti azt amit megszokott, a változások pedig teljesen és tökéletes hidegen hagyják. Lehet nekem is így kéne tennem. Miért kéne érdekeljen, hogy Niall mit csinál? Az egész kapcsolatunk zátonyra futott, és bolond aki ezt nem akarja felismerni.

Tehát én magam is.

- Szia kicsim – lépett elém, mint mindig, most is kifogástalan külsővel, öltönnyel és nyakkendővel. Szorosan megölelt, menta, kávé és parfüm illata volt, már el is felejtettem mennyire hiányzik nekem – jó, hogy itt vagy!

Meglepett ez a kijelentése. Sosem voltam túl jóba a szüleimmel, persze amit csak tudtak megadtak nekem, de igazi szeretetet vagy törődést nagyon keveset, ugyanis folyton dolgoztak. Egyik üzleti út követte a másikat, nem volt megállás még karácsonykor, születésnapokon vagy ballagáskor. Egy száll magam voltam, megtanultam kezelni az önállóságot, és azt, hogy mellőzve vagyok, de akad amit még én sem tudok lenyelni, ez pedig a hazugság volt. Mi mindig őszinték voltunk egymáshoz, igaz sokszor veszekedtünk emiatt, hatalmas viták és patáliákat csaptunk le, mégsem rejtegettük az igazságot, egyetlen pillanatra sem.

- Miért is? – Vontam fel finoman a szemöldököm a válasz pedig nem váratott sokáig magára. Egy méz szőke hajú, nagy barna hajú fiatal, talán tőlem ha két-három évvel idősebb nő állt meg közvetlenül apám mellett. Nem tűnt egy elkényeztetett nőnek, nem viselt sminket, természetes szőke volt a haja, egyszerű ruhát viselt, mindenféle kivágás és magas sarok nélkül. Kedvesen rám mosolygott, én azonban nem tudtam egyből viszonozni ezt a gesztusát, ugyanis teljesen le voltam döbbenve. Ez a nő a testvérem lehetne.  Oh, apa, ugye nem? Mond, hogy nem.

- Kim- nézett rám apa – be szeretném mutatni neked a menyasszonyomat,  Hilary Ő itt Kimberly a lányom – itt újra a nőre nézett – Kim, ő pedig Hilary!

Köpni nyelni nem tudtam. A menyasszonya? Úgy éreztem forog velem a világ, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velem történik meg. Nem. Nem. Nem. Nem lehet igaz, hogy az apám ismét megnősül, ráadásul egy olyan nőt vesz el aki alig idősebb tőlem, aki a lánya lehetne könyörgöm. Tudom, ne viselkedjek úgy, mint egy hisztis tizenéves, de ez akkor is abszurd. Vajon mit szerethet egy ilyen nő, egy folyton dohánytól bűzlő, pocakos, lassan kopaszodó férfiben?  Csak azon kaptam magam, hogy a nő megölel, édes parfümének illata beleivódott a tudatomba, és hányingerem lett tőle.

Gyorsan menekülni akartam. Így a pár kör kérdés után, a már sokszor használt „ dolgom van, sietek” kifejezésre hivatkozva leléptem. Persze előtte, még megígértették velem, hogy hamarosan Niall és én velük vacsorázunk.  Egy újabb ötlet ami nem tetszett.

Egész délelőtt kocsikáztam, délután pedig bekaptam pár falatot az egyik gyorsétteremben, utána pedig kiültem egy parkba, csodával határos módon remek napsütéses időnk volt, bár egy kicsit fújt a szél, de az érdekelt most a legkevésbé.  Elmélázva ültem, semmivel sem törődtem, egészen addig amíg egy hangosabb sikolyra nem lettem figyelmes. Aztán pedig csoportos rohanásra. Mire felkaptam a fejem, és realizáltam mi történik, már ott voltak előttem. Egész pontosan kilencen álltak meg körülöttem. Kilenc nem túl barátságos lány. Tudtam mi lesz a dolog mögött így azonnal felálltam és sietősre fogtam a lépteimet a kocsim irányába.

- Niall sokkal jobbat érdemel tőled, te kurva – jött az első oltás, ezt pedig további mocskolódó helyeslés követte. Próbáltam nem törődni velük, már majdnem elértem az autót, gyerünk Kim, csak egy kicsit.

- Ha az enyém lenne, akkor tényleg megbecsülném és minden időmet vele tölteném, te miért üldögélsz itt egymagad, csak nem figyelemre vágysz?  Rajta akarsz felkapaszkodni, igaz?

Igazán kedvesek voltak egyébként. A sírás határán álltam, fájdalmasan felkiáltottam amikor egy kéz ragadta meg a hajamat, és visszarántott.

- Engedj el te kis majom – kiáltottam rá most már tényleg nagyon dühösen, erre csak felvihogtak.

- Hagyd Őt békén – jött egy újabb hang – Ő a miénk!

Nem válaszoltam, nem akartam lovat adni alájuk, de legszívesebben a képükbe ordítottam volna, hogy akkor tessék vigyék, nekem sincs rá szükségem. Kinyitottam az autó ajtaját, és már ép szálltam volna be amikor az egyik lány a kezemre csapta az. Felüvöltöttem kínomban, újabb röhögés és mivel elkezdett vérezni a kezem, gyors megpattanás következett.  Beültem az ülésbe, a lábaim még kint lógtak, a kezemet vizsgálgattam. Már csak ez hiányzott. Egyre mérgesebb lettem, a könnyeim végre utat törtek maguknak, én pedig ismételten sírtak, komolyan kezdem úgy érezni, hogy nem tudok mást csinálni, nem figyelve a sebességkorlátozásokra hajtottam a kórházba, ahol aztán kitisztítottak a sebemet a kezemen, összevarrták és mivel sikerült eltörni be is gipszelték. Így indultam haza, miközben csak reménykedni mertem, hogy még senki sem tud a kis incidensről, gyorsan ki kell találnom valamit.

Már Niall kocsija is ott parkolt de még a fiúk sem mentek el sehova, úgy tűnt ismételten az egész napot itt töltötték, miért kell így megnehezíteni a dolgomat, most komolyan? Egyszerre öt ember szemébe hazudjak. Csendben voltak, teljes némaság szűrődött ki bentről. Próbáltam én is halkan beosonni. Sikertelenül.

- Már azt hittem sosem érsz haza – lépett elém Niall, arcán fülig érő mosoly ült – mi történt a karoddal?

Nos, ez ennél gyorsabban nem is történhetett volna. Az órára pillantottam, fél kilenc múlt. A kórház egy kicsit valóban elhúzódott.

- Semmiség – legyintettem a másik karommal – sziasztok srácok – köszöntem futólag a többieknek akik a nappaliban ültek, és úgy tűnt elmélyülten beszélgettek, igyekeztem fel a szobámba azonban Liam elém állt, karjait összefonta a mellkasa előtt, kérdőn nézett a karomra, ahogy a többiek is mire csak a szemeimet forgattam.  Niall mellém lépet, majd tüzetesebben kezdte el vizsgálni a gipszet. Elhúztam tőle a karomat.

- Baleset volt semmi komoly!

- Nekem nagyon is komolynak tűnik – érvelt tovább Liam. Nem válaszoltam. Az ajkaimba haraptam – Mi történt Kim?

- Egy kis atrocitás, nem kell túldramatizálni!

- Miféle atrocitás? – Kerekedtek el Harry szemei is.

Újból hallgattam, ha elmondom nekik a teljes igazságot teljesen ki lesznek bukva, Niall pedig képes és mellém épít két hatalmas testőrt akik minden lépésemet figyelik, de ha nem én mondom el, akkor majd megtudják mástól, ha már most nincs tele minden ezzel az egésszel az interneten. Csodáltam ezért a rajongóikat, mindig mindenről tudnak, szinte azonnal, szerintem néha hamarabb, mint Ők.  Így egy nagyot sóhajtottam.

- Pár lány nem igazán díjazza a jelenlétemet melletted – néztem Niall kék szemeibe – és, mivel pont kéznél volt az autóm ajtaja, gondolom szerették volna ennek jelét is adni, ha már a beszólások, és a kritizálások nem hatottak.

Csend.

Összepréselt ajkakkal vártam a történet végét. Egyik sem szólt semmit.

- Most már elengednél? – Tettem fel a kérdésemet anélkül, hogy Liam szemeibe néztem volna, vagy bármelyikükre.  A fiú azonban nem mozdult.

- És szerinted ezzel el van intézve? – Tudakolta Niall – ezt nem hagyhatjuk annyiban Kim!

- Legalább ne tennél úgy, mintha tényleg érdekelne Niall – jegyeztem meg epésen, és elmondhatatlanul örültem, hogy végre megtaláltam a hangomat.

- Mégis miket beszélsz ?

- Hol voltál ma? Mert a fiúk itt, te pedig állítólag velük! Vagy azt hiszed tényleg mindent el fogok nézni? El fogom tűrni, hogy úgy beszélsz velem ahogy, hogy minden egyes kis kívánságodra ugrok, mégsem jó semmi, hogy porig aláznak a rajongóid és most  tovább is mennek, ennek tetejébe pedig még te is hazudsz nekem? Szerinted ez így rendben van? Mert kurvára nincs úgy… ennyit még te sem érsz meg nekem Niall! A többiről pedig nem is beszélve! Mond mennyit tudnak a történetünkről a barátaid? Tudod, ami a zárt ajtók mögött történik!

Én magam sem ismertem fel a hangom, annyira távoli és éles volt, szinte remegtem az elfojtott indulataimtól. Mégis mi a fene történik itt, most komolyan? Talán nem kellett volna ennyire kiakadnom ,így mindenki előtt.

- Elég legyen! – Vágott közbe idegesen Niall, de én nem tudtam abbahagyni.

- Miért? Csak nem félsz? Érdekes, nekem nem úgy tűnt amikor az első pofont kaptam tőled, remélem élvezted!

- Kim!  - Kiáltott rám Niall.

- Kim utálom amikor bőgsz – ismételtem meg a szavait- undorító vagy olyankor!

- Elég legyen ebből – már teli torokból üvöltött, láttam rajta, hogy elszakad a cérna de már késő volt, túlságosan felhergeltem, láttam ahogy lendül a keze, lehunytam a szemem és csak vártam az ütést ami azonban elmaradt, azaz nem engem talált el. Zihálva nyitottam ki a szemeimet és láttam, hogy Liam áll előttem, szemei villámokat szórnak, még Niall teljesen meglepett. Úgy tűnt maga sem tudja kezelni a helyzetet. A következő amire emlékszem, hogy elszabadul a pokol, Zayn nekiesett a szőkének, Harry és Louis próbálja őket szétválasztani, miközben Liam kifelé húz a házból Semmit sem kérdezek, és semmit sem látok. Csak egyben vagyok biztos.

Innentől minden csak rosszabb lesz.

Hatodik rész- Két szív

Unottan bámultam ki a kávézó ablakain át a szürke utcára. Az eső, mint általában mindig, most is esett. Cseppet sem tűnt kecsegtetőnek az időjárás. Alapvetően nincs túl sok bajom a hideggel, de jelen pillanatban nem hiányzott a lelkemnek. Napsütésre vágyott, melegre, valamire ami kellemesen megsimogatja, vagy legalább küld egy biztatót mosolyt felé azzal a címszóval, hogy minden rendben lesz.

Mert nem tudtam elképzelni.

Egyszerűen a gondolat is nevetségesnek tűnt. Ezért voltam most itt. Semmi dolgom a városban, hacsak annyi nem, hogy szükségem volt a kikapcsolódásra. Nagyot sóhajtottam és lustán kavargattam a kávémat, ami egyáltalán nem akart lemenni a torkomon.

Egész álló nap csak tengtem-lengtem, az agyam egyfolytában zakatolt, egyetlen perc nyugtom sem volt. Bár nagyon jól tudtam, ha hazamegyek, akkor valószínűleg minden kezdődik, előröl. Azonban nem volt mit tenni, lassan zárt a kávézó, így muszáj voltam összekapni magam. Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, egy sokkal hosszabb úton mentem, de még így is túl hamar hazaértem.

Ahogy sejtettem a fiúk még mindig itt voltak.

Beérve a házba egy műmosolyt erőltettem az arcomra, bár bevallom tényleg édes látvány volt ahogy valamiféle ételt próbáltak kotyvasztani a konyhában.  Lassan lépkedtem feléjük, amikor észrevettek, mintha egy kicsit megkönnyebbültek volna, ugyanakkor még mindig a kezükben volt egy fazék, míg telefonos segítséget próbáltak kérni. Képtelen voltam megállni a jelenetet nevetés nélkül.

- Inkább majd én – vettem el tőlük a fazekat, mire hálás pillantások közepette kivonultak a konyhámból. Lassan megráztam a fejem és bekapcsoltam a rádiót. Egy kicsit hangosabbra tekertem a hangerőt, és nekiláttam a főzésnek. Egyre jobban belejöttem a világ kizárásába, olyan ostoba vagyok. A zene az egyetlen gyógyszer a léleknek, én pedig majdnem figyelmen kívül hagytam ezt. Egyik szám követte a másikat, a nappaliból kiszűrődő zajokból ítélve pedig a fiúk is jól érezték magukat. Halk dúdolgatásba kezdtem, majd ez átment éneklésbe. Igyekeztem visszafogni magam, de  James Arthur hangja kellemesen simogatta a lelkemet. A következő amire felkaptam a fejem, egy újabb mély hang csatlakozása.

- Az addig csukott szemeim egyből kipattantak, és Liam barna íriszével találtam szembe magam. Egyből elhallgattam, és egy nagyot nyelve erőt vettem magamon, hogy végig a szemébe nézzek. Tökéletes hangja volt, olyan amire, ha lehunyod a szemed, miközben hallgatod, akkor is magad előtt látod az arcjátékát, hogy mennyire beleéli magát a dalba, és nem azt érzed,hogy mennyire semmi vagy, csak egy a sok közül. Felemel magához, érezteti, hogy mindannyian valami nagynak vagyunk a részesei. Megvigasztal, felhergel, szeretetet ad, elkeserít és mosolyt varázsol az arcokra.

Ajkamba haraptam amikor az utolsó sorok következtek, ugyanis ezek a kedvenceim, Liam pedig tényleg  élvezte a helyzetet, így nem volt okom panaszra.

-  Mond, hogy felénekled nekem, hogy tudjam hallgatni ha kivagyok bukva – csúszott ki a számra, és egyből rá is csaptam.

Elkaptam a tekintetemet róla, nem akartam, hogy megtudja nincsen minden rendben. Senkire sem tartozik mi van köztem és Niall között. Ez a mi magánéletünk, még akkor is ha a srác legjobb barátjáról, vagy barátairól volt szó.

Ugyanakkor be kell látnom, hogy a dolog nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna, szóval el kell a fiútól költöznöm, nincs mese. Így az is elkerülhetetlen lesz, hogy ez az „aprócska” tényező feltűnjön a többieknek. Rászántam magam, hogy újra ránézzek.

- Azt mondtad minden rendben…

- Kegyes hazugság? – Vontam fel a szemöldökömet, és beleöntöttem az időközben forrni kezdő vízbe egy csomag tésztát – számít ez?

- Mi? – Meresztett rám nagy szemeket – az, hogy jól vagy-e? Nos, igen szerintem nagyon is számít! Kim, mi a helyzet most komolyan?

Megrántottam a vállam, nekiláttam felvágni a zöldségeket a salátához, már ha valaki méltóztatik egy kis tápláló ételt is bevinni a szervezetébe, amit erősen kétlek, de legalább addig se kell belenéznem azokba a mindentudó barna szemekbe.

- Hé – fogta meg a vállam és maga felé fordított, kerültem a tekintetét, mire óvatosan az állam alá nyúlt, belenézett a szemembe – tényleg, minden oké?

- Hát persze – nehezen préseltem ki a szavakat magamból, egy kicsit erősebben szorított a meg a vállamat ami nem lett volna baj, csakhogy pont azon a helyen sikerült elkapnia ahol egy zúzódás éktelenkedett- csak munkahelyi gondok, azt hiszem.

Egy pár pillanatig még aggódva vizsgálta arcomat, azonban úgy tűnt ezúttal sikerült kivágnom magam, mert elengedte a vállamat, és nem feszegetve tovább a kérdéseket felkapta a fakanalat, és elkezdte kavargatni a tésztát.

- Biztos vagyok benne, hogy meg fogod oldani!

- Nem hinném – szólaltam meg ismét hosszas hallgatás után – ugyanis ma kiléptem.

- Hogy mi? – Egyből felém pördült, a kezébe még mindig ott volt a fakanál – de hát miért? Azt hittem szereted a munkádat! Legalábbis Niall úgy említette…

- Niall arra kért legyek vele többet – böktem ki nagy nehezen – gondoltam talán a kedvére tehetnék, mostanában túlságosan sok minden nyomja a vállát, én csak szeretnék könnyíteni a terhein.

Nem válaszolt. Azt hiszem nem volt mit mondania, mert erre igazából nem is lehet. Meg kell hagyni, ismét ügyesen kivágtam magam.

Fele igazság, fele hazugság.

Nem tudom mitévő legyek. A nyilvánvaló jeleket figyelembe véve egy normális ember már hanyatt-homlok elmenekült volna, azonban itt voltam én, nyakig szerelmes, mozdulatlanul álltam miközben valaki szó szerint körbefalaz a saját életével, és annak problémáival.

A továbbiakban nem szóltunk egymáshoz. Némán segédkezett a terítésben, úgy tűnt valamin nagyon elgondolkodott, én pedig nem akartam megzavarni ebben így szintén a hallgatást választottam.  Ügyesen megterítettünk, egy-kettőre végeztünk, ismét visszautasítottam az ételt, már a gondolattól is felfordult a gyomrom, bár ma még egy kávén és két teán kívül csak némi sós keksz zöröghetett a gyomromban.  Alighogy leültek az asztalhoz csörögni kezdett a telefonom, így legalább volt ürügyem elvonulni. Édesapám volt az, pár íratott kell holnap elvinnem neki, egy percre boldogan fellélegeztem, hiszen így meg volt oldva a másnapi túrám, és még hazudnom sem kell.

Egy óra elteltével sem óhajtottam lemenni a konyhába, helyette inkább egy kicsit összerámoltam a szobánkat, majd letusoltam.  Hosszasan folyattam magamra meleg vizet, minden izmom jólesően sóhajtozott a víz nyújtotta kellemes élményen, egy porcikám sem kívánta tovább csinálni ezt az őrületet. Könnyeim egy-kettőre utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul potyogtak, na nem mintha zavart volna.

Egy pillanatig sem.

A könnyek nem jelentik azt, hogy gyengék vagyunk, csupán megteltünk erővel, és nincs helye a további bátorságnak. Miért ne lehetnének a könnyek bátorságból? Kitartásból, akaratból? Olyan dolgokból amelyek a jóra emlékeztetnek, arra, hogy mindig maradjunk hűek önmagunkhoz, az elveinkhez. Sokáig bennünk szunnyadhatnak, belülről gyógyítanak, de amikor szükség van rájuk, ha az összes híd feléget mögöttünk, és előttünk is akkor előjönnek, be akarják vonni az egész testünket, hitet akarnak adni. Mégsem tudnak.

Hiszen ezek csak apró könnyek.

Annyira feleslegesek.

A tükörképem sem nyújtott biztatóbb látványt, tényleg betegesnek tűntem. Egy pár percig grimaszoltam a tükörnek, majd felkapva köntösömet, kezembe fogtam egy fésűt kisétáltam a szobából. Leültem az ágyunk szélére, és elkezdtem fésülni a vizes hajamat. Nem telt bele két perc és nyitódott az ajtó.

- Elmentek a srácok – állt meg egy helyben, úgy tűnt zavarban van, a kezeit ide-oda „ pakolgatta” – én pedig elpakoltam utánunk a mosogatógépbe…

Felvontam a szemöldökömet, meglepett, hogy tudja használni.

- Liam segített beindítani – adott magyarázatot gyorsan a fel sem tett kérdésemre. Egy aprót bólintottam. Közelebb lépett hozzám, leült mellém én pedig egyből gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, talán láthatta rajtam, ugyanis arca eltorzult a fájdalomtól. Gyengéden kivette a kezemből a fésűt, majd mögém mászott, és elkezdte kifésülni a hajamat. 

Egyszer sem szóltunk egymáshoz a procedúra alatt, óvatosan bánt velem, egyszer sem okozott fájdalmat. Kezdett zavarni a csend ami beállt közénk, így igyekeztem feloldani a feszült hangulatot. Amikor felállt mellőlem, tudtam, hogy cselekednem kell.

- Aludhatok veled ma este? – A világ legegyszerűbb, és valószínűleg a legidiótább kérdése volt, de az egyetlen amire tudni szerettem volna a választ.

- Kérlek – hangja könyörgésként hatott, mire halványan elmosolyodtam, Ő a fürdő felé indult, én pedig bebújtam az ágyba. Sietett. Nem telt bele öt perc, és már mellettem is volt. Egész távol feküdt le tőlem, még véletlenül sem ért hozzám. Megelégelve a kialakult helyzetet közelebb araszoltam hozzá, hogy aztán fejemet mellkasára fektessem és átkarolhassam derekát, egyből átölelt bár félénk volt.

- Sajnálom – fújta ki a levegőt lassan –annyira sajnálom Kim, nem érdemelted meg ezt! Ezt senki sem érdemli meg!

- Nyugalom Niall – csitítottam a sírás szélén álló fiút – rendben van.

- Már hogy lenne rendben, hiszen néz csak rám! Egy állat lett belőlem.

Felültem az ágyban és ránéztem.

- Ne mond ezt kérlek – hunytam le a szemeimet – csak fájdalmat okozol magadnak, te tökéletes vagy Niall, én voltam az aki hibázott, kérlek ne haragudj rám. 

Nem szólt semmit, még akkor sem amikor fölé kerekedve csípőjére ültem, hogy gyengéd csókokat hagyjak nyakán, és kulcscsontján. Elmosolyodtam amikor  ujjaimat végigfuttattam oldalán, amitől kirázta hideg és jóleső kuncogásba kezdett. Egy pillanat alatt felém kerekedet,  összekulcsolta egyik kezével a kezeimet és fejem fölé fogta, kék szemét végigvezette a testemen, majd amikor türelmetlenül megemeltem a csípőmet, még szélesebb vigyorra húzta ajkait.

- Velem maradsz? – Suttogta kétségbeesetten még mielőtt bármit is tett volna. Belenéztem a szemébe, most rajtam volt a sor mosolygás terén. Ezek voltak azok a szemek amelyekbe beleszerettem.

- Örökre – bólintottam határozottan.

Ha a könnyek valóban bátorságot adnának akkor most nem hazudtam volna. Neki, vagy magamnak vagy a barátainak. Fel kellett, hogy ébredjek, minden cérna elszakad egyszer, a falak leomlanak és akkor egyedül leszek, magam köré bástyázva a hazugságokkal amelyekkel saját magamat etettem. A többi már nem számított. Nem volt fontos ki mit gondol vagy lát ebből az egészből, csak mi ketten voltunk igazán a részesei. Nem tudtak segíteni, vagy megoldani helyettünk a problémákat, ezek hozzánk tartozik.

Ahogy lélegezni sem tudnak helyettünk.

Úgy sírni sem.

Ötödik rész - Ez csak a kezdet

Nehezen vettem a levegőt, nem akartam, hogy a nap végére érjünk. Igazából nem akartam semmit, csak elfelejteni mindent. Ma már volt részem egy pár megaláztatásban. Amikor remegve átléptem a munkahelyem küszöbét és elmakogtam, hogy mit is szeretnék, mindenki megütközve nézett rám. Összepréselt ajkakkal tűrtem a kérdéseket, egy percre sem inogtam meg, de teljesen logikus volt, hogy látták rajtam valami nagy a baj. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és a hosszú ujjú felsőmet is folyamatosan lejjebb és lejjebb akartam húzni a karomon, hogy még véletlenül se lássák meg a kék-zöld foltokat.  Amilyen gyorsan csak lehetett összepakoltam, az utolsó dobozom hazacipelése után pedig már elég későre járt az idő. Niall pont akkor toppant be az ajtón amikor egy köntösben igyekeztem le a lépcsőn, amikor megláttam egyből lefagytam.  Ő pedig elvigyorodott. Kitárta felém karjait, így én is egy mosolyt erőltettem magamra. Lassan lépdeltem elé, minden lépésemet meggondolva, és legszívesebben elrohantam volna.

Szoros ölelésébe zárt, remegtem az érintésétől, összeszorított szemekkel vártam a következő lépést. Nem mertem ránézni.

- Megcsináltad, amire kértelek?

-  Igen – leheltem erőtlenül – ma felmondtam, és még a felmondási időt sem kell ott töltenem.

- Ügyes kislány – simított végig arcomon az egyik ujjával – és micsoda fogadtatásban van részem!

Kezével a köntös csomója után nyúlt, én azonban megállítottam a mozdulatsorát, legalábbis próbálkoztam. Végül aztán persze, sikeresen kioldotta a csomót, majd hagyta, hogy a földre hulljon a vékony anyag. Teljesen meztelenül álltam előtte. Végigvezette rajtam tekintetét, kéjesen az ajkaiba harapott miközben kezével végigsimított a vállamon, majd le egészen az alhasamig, elidőzve a melleimen. Lehunytam szememet, és éreztem ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. A következő pillanatban ismét magához vont, hajamat a fülem mögé tűrte, hogy aztán suttogva adja tudtomra terveit.

- Térdre!

Reszelős hangjától kirázott a hideg. Teljesen lefagytam, elfelejtettem gondolkozni vagy létezni. Szaggatottan vettem a levegőt, végre erőt véve magamon a szemibe néztem. Szinte zokogni tudtam volna a felismeréstől. Igen. Ezek ugyanazok a kék szemek, amelyek egykor megrészegítettek játékosságukkal és önzetlen szeretetükkel.

- Azt mondtam – fogta meg erőteljesen a vállaimat, majd a földre nyomott – térdre!

Kicsatolta övét és lehúzta a sliccét, nadrágja a térdéig csúszott, lerugdosta magáról és ezt követte boxere is. Kezét végighúzta párszor férfiasságán, majd megragadt a hajam, még közelebb rántott magához.

- Gyerünk Kim- hajolt le hozzám, fejemet még hátrébb húzta, a nyakam vonalát kezdte el csókolgatni, hogy aztán a végén ajkait erőteljesen az enyémekre nyomja – ne okozz újabb csalódást nekem!

*

A zene kellemesen betöltötte a teret és a zongora lágy hangja ellazította feszült izmaimat. Mindenki ki volt öltözve, öltönyös férfiak és esélyiben rohangáló nők vettek körül minket. Előre tudtam, hogy halálra fogom magam unni, és Niall társaságát sem volt kedvem sokáig élvezni, így betámadtam a bárpultot. Nem szoktam inni, de az este várható alakulását tekintve, ezúttal nem árt. Egyik pohár követte a másikat, mígnem úgy döntöttem, hogy elég spicces állapotba kerültem. Körbenéztem valamiféle menedék után kutatva, és hamarosan egy kisebb teremben kötöttem ki ahol nem volt senki. Unottan rogytam le az egyik székre, a ruhámat kezdtem el babrálni amikor egy aprócska barna hajú nő lépett be az ajtón. Velem egyidős lehetett,  gyönyörű sötétkék ruhát viselt, haja csinos kontyba volt fogva, kék szemei aggódva mértek végig.  Nem bátortalanodott, egyenesen felém tartott, olyan volt, mintha engem keresett volna.

- Kimberly?

Egy aprót bólintottam. Bizalmatlanul méregettem, túlságosan buzgómócsingnak tűnt.

- Mi még nem ismerjük egymást – ült le velem szembe egy fehér székre –  Zoe vagyok, Niall volt barátnője.

Finoman felvontam a szemöldökömet, nem értettem mi közöm van nekem ehhez, még sosem került szóba ez a téma, és igazság szerint aligha érdekelt volna. Igazából kezdek attól félni semmi sem érdekel ami a szöszihez kapcsolódik. Látván meglepettségemet egy aprócska mosolyt erőltetett magára, gondolom bizalomgerjesztésként.  Ismét végigvezette rajtam a tekintetét amitől kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magamat, így inkább gyorsan felpattantam. Ő is így tett.

- Nagyon örültem a szerencsének Zoe – lépdeltem az ajtó felé – de most meg kell keresnem…

- Hidd el, meg fog találni! – Szakított félbe, szemében félelem csillogott- bárhová mész, utánad fog menni! Még most kell elhagynod amíg…

- Kit kell elhagyni? – Lépett be nagy lendülettel az ajtón Niall, hangjára összerezzentem, míg Zoe egy gúnyos vigyort varázsolt ajkaira. Niall egyenesen hozzám sétált, majd kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. Egy puszit nyomott a halántékomra – merre kószáltál, bébi?

Ekkor vette észre a harmadik felet is. Undorodva nézett végig a lányon, hogy aztán előrébb lépjen és Zoe kezét felemelve egy csókot leheljen rá. Ám Ő gyorsabb volt, elrántotta a kezét, sőt egy hangos csattanás kíséretében, hatalmas pofont mért barátomra, akinek arcára dühödt kifejezés ült.

- Őt is bántod Niall? Vele is jól elszórakozol? Mondhatom igazán csinos kis áldozatot találtál magadnak…

- Áldozat? Nem értem miről beszélsz Zoe, savanyú a szőlő? – Hátrált újra mellém, ismét birtoklóan magához vont. Mozdulni sem mertem. Aggódva figyeltem az eseményeket. Nem akartam elhinni, amit a lány mondott, és igazából helyeselni sem mertem. Ha csak erre gondoltam, előttem lebegett Niall elborult tekintete, durva szavai és érintése. Már ettől felfordult a gyomrom. Így inkább ajkamba haraptam és fejemet lehajtva figyeltem a kibontakozó eseményeket.

- Nagyon is jól tudod miről beszélek, Horan – lépett elé és ujját a fiúra szegezte - figyelmeztetlek, ha bántani mered én leszek az első aki a rendőrségre megy és egy életre elintézlek!

Niall erre hangos kacajra fakadt, színpadiasan a szeméhez nyúlt, hogy letörölje kicsorduló „könnyeit”. Zoe rám nézett, én viszont kerültem a pillantását.

- Bántalak téged Kim? – Fordított maga felé Niall, én pedig automatikusan a szemébe néztem. Egy pillanatra ugyanazokat a szemeket láttam amelyekbe beleszerettem. Játékosan csillogtak. Ez azonban egy teljesen másfajta játék volt. Tudtam ha igazat mondanék akkor sokkal rosszabbul járnék, így gúnyosan elvigyorodtam és a lányra néztem.

-  Niall soha nem emelne rám kezet! Ő szeret engem! – A szavak önkéntelenül jöttek belőlem, úgy hazudtam, mint a vízfolyás.

- Mindennél jobban, cica! – Húzott magához, egy apró csókot lehelt a vállamra.

Zoe csalódottan nézett rám. Ajkait összepréselte, keze pedig ökölbe szorult. Gondolkodás nélkül lépett elém és mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra hátrébb léptem a közelsége miatt, szomorú volt.

- Ez még csak a kezdet lesz Kim – húzta fel hirtelen a ruhám ujját, úgy, hogy látható legyen az egyik zúzódás a csuklómon. Ujjával óvatosan végigsimított rajta- ennél sokkal rosszabb dolgok fognak történni!

- Ebből elég lesz – ragadta meg Zoe csuklóját Niall, ám a lány gyorsabb volt, a fiú ágyékába térdelte akinek ettől tiszta könny lett a szeme és térdre zuhant. Zoe diadalittasan nézett a jajveszékelő „áldozatra” majd felém biccentett és már ott sem volt. Gondolkodás nélkül Niall segítségére siettem. Segítettem neki felállni.

- Ostoba liba – nézett az ajtóra, aztán pedig rám. Szemében aggodalom ült, nem tudtam ránézni, legszívesebben elrohantam volna a közeléből. A szívem hevesen dobogott de nem a szerelemtől, hanem a félelemtől. Undorodtam tőle, ez az igazság. Hogy miért voltam mégis még mindig itt? Mert azt reméltem idővel megjön az esze, felébredünk ebből a rémálomból, és újra boldogak leszünk. Egyedül Ő volt nekem. Csak Őt szerethettem igazán, csak Ő volt képes engem szeretni tiszta szívéből.

-  Jól vagy? – Nyúlt kezével arcomhoz, és letörölt egy kósza könnycseppet.

- Hát persze – suttogtam, megfogtam kezét, arcomhoz szorítottam, szemeimet lehunyva pedig minden olyan volt, mint régen. A pillanat varázsa azonban nem tartott túl sokáig, elengedtem a kezét, csendesen igyekeztem kifelé a szobából, át a nagytermen ahol még mindig rengetegen táncoltak és szórakoztak. Ügyet sem vetettem rájuk, egyenesen a kocsihoz sétáltam, és ahogy sejtettem Niall jött utánunk. Mindketten hallgattunk. Nem volt mit mondanunk, és nem volt kinek mondanunk.  A ház előtt leparkolva, leállította a motort. Mozdulatlanul ültünk tovább. Végül Ő volt az aki megtörte a csendet.

- Sajnálom!

Nem néztem rá,válaszolni sem akartam. Egy nagyot sóhajtottam, és szó nélkül kiszálltam a házból. Már éjfél is elmúlt, fáradt voltam és csak aludni vágytam.  Tudtam, hogy Ő is bejött a házba, felkapcsolta a villanyt a földszinten a nappaliba. Egyenesen a hálószobánkba mentem, az egyik fiókos szekrényből előkerestem ágyneműt. Felkaptam az ébresztőórámat az éjjeliszekrényről, majd az egyik vendégszobánkba vettem az irányt. Abba amelyik a legmesszebb van ettől a helytől.  Niall a lépcső tetején állt, idétlenül nézett ki, ingében, boxerében és zoknijában. A nadrágot gondolom útközben elhagyta, fekete nyakkendője hanyagul lógott a nyakában, láttam a szemében a megrökönyödést és a fájdalmat. Nem tudtam sajnálni. Én éreztem ezt a fájdalmat és ennél sokkal többet éltem át.

- Kim – lépett bátortalanul felém, mire megálltam ugyan de nem néztem rá. Hosszú percek teltek el így, némán, fagyottan.

- Aludj jól – leheltem végül és besasszéztam a szobába, hangosan becsaptam magam után az ajtót. Az ágyneműt a földre hajítottam, beállítottam az ébresztőt, levettem a ruhámat és úgy ahogy voltam az ágyba dőltem. Fáradtan egy szebb holnap reményében hunytam le szemeimet, miközben éreztem, hogy könnyeim megállíthatatlanul tőrnek a felszínre. Álmomban sem voltam boldog. Nehéz és kimerítő volt még az alvás is.
Kialvatlanul ébredtem, az ébresztő hangja szinte beleivódott a lelkembe. Kelletlenül de kikászálódtam az ágyból. Letusoltam, majd egy bő pólóban és rövidnadrágban, vizes hajjal igyekeztem a konyhába. Az éhség mardosta a gyomrom.  Előkészítettem mindent egy kiadós reggelihez,  pirítóst, rántottát, palacsintát, narancslevet, kávét, teát,tejet, mézet, lekvárt, vajat, felvágottakat és sajtot.  Igazából nem tudom kinek az ellátásra készültem, de úgy éreztem ha nem csinálok valamit akkor megőrülök a gondolataimtól. Kapkodtam, így mindennel túl hamar kész lettem. Bár egy kész kis terülj-terülj asztalkámat varázsoltam az étkezőnkre, nem kívántam semmit. Végszóra csengettek. Kótyagos fejjel mentem ajtót nyitni. A négy srác állt előttem. Arcomra önkéntelenül is egy vigyor kúszott.

- Remélem még nem reggeliztetek!

Mindegyik szeme felcsillant, és libasorban jöttek be a házba. Természetesen mindenki a konyhában kötött ki. Boldogan néztem ahogy szinte rávetik magukat az ételre. Dobogás hallatszott a lépcsők felől, és megjelent egy vigyorgó Niall is. Nem volt őszinte a mosolya, nyúzott és kialvatlan sokkal inkább. Az ételt látva hálásan rám nézett, nem viszonoztam tekintetét. Ekkor felém lépett és meg akart csókolni de elhúzódtam tőle. A kis játékunk nem kerülte el senkinek a figyelmét, egyből elhalkultak, szerintem még levegőt venni is elfelejtettek.  Mindenki minket vizslatott, Niall még mindig engem fürkészett.

Feleslegesen.

Szó nélkül mentem fel az emeletre, megszárítottam a hajamat, felöltöztem és már indultam is. Tudtam, hogy ha a srácok megjelentek itt akkor szándékoztak az egész napot itt tölteni,  nem akartam láb alatt lenni, vagy játszani a „ kösz, minden rendben” játékot. Mivel a munkahelyemről kiléptem, így ötletem sem volt hova mehetnék, de tudtam ha itt maradnék ma akkor megfulladnék, vagy eltörne a mécses.

- Elmész?  -  Kérdezte csendesen Harry, még mindig az asztal körül ültek. Hogy kerüljem a feltűnést mosolyogva válaszoltam.

- Van egy kis dolgom, de igyekszem vissza!

- Nem is reggeliztél – méltatlankodott Liam – gyere ülj le, és legalább egy pár falatot!

- Most kihagyom – hárítottam – nem vagyok éhes!

- Kim kérlek – könyörgött Niall egyre kétségbeesetten. Lehunytam a szemeimet és elszámoltam tízig magamban, nem akartam meggondolatlanul cselekedni.

- Majd jövök – mondtam végül, felkaptam a kulcsaimat. Szinte megváltásként ért a friss reggeli levegő, a fény kellemesen simogatta a lelkemet, az autómban ülve pedig végre egyedül lehettem.

Nem mintha annyira élveztem volna a magányt.

Negyedik rész - Rémálom

Úgy tartják az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Elég klisés, viszont annál bölcsebb mondás. Ha valamit megfogadsz, megígérsz, akkor azt tartsd is be. Hogy miért? A jó kapcsolatokért, az elismerésért és a bizalomért. Ahogy teltek a napok az összeveszésünk óta, semmi sem változott. Egy teljes hónap ment el azzal, hogy egész nap a zeneiskolában vagyok, és tanítok, amikor csak van időm, pedig hazarohanok akár egy ebédszünetben, vagy lyukasórában, hogy a barátom társaságát élvezhessem. Ő azonban nincs otthon. Hogy merre jár?

Azt szeretném én is tudni. Elég későn végzek a munkában ezt aláírom, de szerintem ez senkit sem jogosít fel arra, hogy hajnalban tántorogjon haza erős piaszaggal. Minden egyes áldott nap. Így nem is erőltettem meg magam, direkt maradtam bent tovább, nem kerestem a társaságát, kezdtem úgy érezni, hogy az egész kezd kicsúszni a lábunk alól, és ha nem teszünk valamit ellene akkor súlyos problémákkal kell szembenéznünk. Vagy szembenéznie.

Ma este is a papírok felett ültem, jobban mondva a zongora mellett egy halom kottával,  és még több papírral, tollal, könyvekkel és jegyzetekkel. Nem volt a közelemben óra, teljesen elvesztettem az időérzékemet, ismételten a zenébe menekültem, és nem volt megállás. Ujjaimat a billentyűkre helyeztem, de mielőtt hozzáláthattam volna halk kopogás törte meg a csendet. Megfordultam és egy mosolygó fiúval találtam szembe magam.

- Szia Liam – köszöntem csendesen majd zavartam felálltam- régóta állsz ott? Mert az utóbbi időben csak szenvedtem és kínlódtam, de ha hamarabb érkeztél, mint az alkotói válságom akkor talán elkaphattál valamit ami…

- A szenvedő fázisban érkeztem – mosolygott majd közelebb lépett és megölelt, aztán pedig aggódva eltolt magától – ne haragudj, amiért ilyet mondok, de olyan betegesnek tűnsz. Minden rendben?

Ajkamba haraptam. Igaza volt, elég szembetűnők a változások, amelyeket én is tapasztaltam, fogytam, szemeim alól pedig a sötét karikák úgy tűnt az életnek nem akarnak eltűnni. Keveset alszok, és ha mégis akkor kialvatlanul ébredek. Ördögi körforgás ez, kérem szépen.  A kérdés már csak az volt, hogy hazudjak vagy legyek őszinte? Keverjem bele ebbe az egészbe Őt is?

- Niall – nyertem egy nagyot és egy mosolyt erőltettem az arcomra – mostanában, megváltozott, tudod elég keveset találkozunk és ha mégis összefutnánk, egyikünk sincs teljesen magánál. Én a kialvatlanság miatt, míg ő a pia miatt, azt hiszem…

Felismerés villant át az arcán, majd egy nagy sóhaj kíséretében leült egy székre, ránéztem de kerülte a szemkontaktust.

- Sajnálom – nyögte ki végül – azt hittem már túljutott ezen az egészen, kérlek légy mellette most!

Bólintottam. Bár fogalmam nem volt miről van szó, és úgy tűnt nem is most fogom megtudni. Liam az órájára nézett.

- Gyere – ragadta meg a kezem – hazaviszlek!

Nem szóltam semmit, csak csendesen követtem, felkaptam a táskámat, segített összeszedni a cuccaimat, kilépve összébb húztam magamon a kabátom, a kocsijához sétáltunk és meglepően lassan haladtunk. Egyikünk sem szólt egy szót sem, mégsem volt kellemetlen a hangtalanság. Talán a rádió miatt lehetett, halkan szólt de még így is felismertem az egyik számukat és vigyorogva ránéztem mire Ő egy mosoly kíséretében a szemeit, forgatta.

- Ne kéresd magad – hangosítottam fel- személyes koncertet, kérek!

- Szabadságon vagyok, és nincsenek itt a társaim és… – kezdett el ki fogásokat keresni mire megráztam a fejem, és teljes hangerőre vettem a szerkezetet.

- Gyerünk – szóltam még utoljára és egy nagy sóhaj után én is éneklésbe kezdtem, nem énekelt velem, de jól szórakozott, kezdtem megelégelni a dolgot, látta rajtam a kétségbeesést így pár pillanat múlva csatlakozott. Nem figyeltünk a hangokra, arra, hogy minden pontos legyen csak próbáltuk túlénekelni a rádiót. Ami sikerült is. A dalnak pont akkor lett vége amikor kaptunk egy pirosat. Hangosan nevettünk, és egyszerre nyúltunk halkabbra venni a hangerőt, a kezünk összeért, én pedig úgy éreztem mintha egy enyhe áramütés ért volna. Nyilván Ő is érezte mert egyből elkapta a kezét, az arcát fürkésztem de nem nézett rám. Idegesen dobolt ujjaival a kormányon, így inkább az ablakon bámultam kifelé. Nem kellett sok, hogy a házhoz érjünk, hangos ajtócsapódás közben kikászálódtam a kocsiból, igazából annyira fáradt voltam, hogy még pár perc és el is tudtam volna aludni, de minden jónak vége szakad egyszer. Liam mellém sétált, amikor Niall rontott ki a házból. Megint. Úgy tűnik lassan ez valami szokás lesz.

- Jó estét a gerlepárnak – beszélt akadozva, látszott rajta, hogy már ivott. Elhúztam a szám. Remek. Másra sem vágytam mára, de komolyan. – Megtudhatnám merre jártatok, vagy csak nézzem végig, ahogy a barátnőmet dugod, haver?

- Csak hazahoztam a munkahelyéről!

- Persze – legyintett majd karon ragadott a szőkeség és magához rántott – hiányoztál cica, készültem neked valamivel, odabent, de mivel késtél így csak a takarítás marad rád!

Elhúzódtam tőle, Ő pedig hátraarcot vágott, és már ott sem volt.

- Sajnálom – suttogtam a fiúnak aki elhűlve nézett utána – mindent köszönök és jó éjszakát!

Már indultam volna be, amikor elkapta a kezemet és gyengéden visszahúzott.

- Rendben leszel?

Bólintottam és magamra erőltettem egy mosolyt, Ő is így tett. Megvárta amíg beérek a kapun, aztán bepattant a kocsijába és indított. Nagyot sóhajtva nyomtam le a kilincset, a kedvenc ételeim, fűszeres illata csapta meg az orrom. Lehunytam a szemem. Ebből oltári nagy veszekedés lesz. Felakasztottam a kabátom és lerúgtam magamról a cipőket, így hangtalanul lépdeltem a padlón. A konyhában az asztal gyönyörűen meg volt terítve, és mondanám, hogy gőzölgő ételek voltak felsorakozva, de nem így volt. El sem tudom képzelni mióta várhatott rám.

- Sajnálom – fordultam felé – én nem tudtam…szóval… én

-  Te, mi? Te csak enyelegtél egy jót az én drága barátommal? Mert ne akard nekem bemagyarázni, hogy megszállta a kis angyal és önszántából hazahozott, szerinted nincs fontosabb dolga, mint te?

- Niall nézd – dörzsöltem meg a halántékomat az ujjaimmal – elkalandoztam a zongora mellett, nem láttam mennyi az idő, csak amikor Liam jött, felajánlott, hogy hazahoz! De túl fáradt vagyok már a kis játékaidhoz, kérlek, ne tedd ezt!

- Kettőnk közül, te vagy az, aki játszik! Játszik, méghozzá velem! – Ahogy beszélt egyre hangosabb volt, az utolsó két szót már ordította, egyenesen a képembe. Hátrébb léptem egyet, mire ördögi vigyor kúszott ajkaira. – Nem lehetne, hogy amikor végre együtt vagyunk akkor sem tudom, mert őnagysága dolgozik! Legalábbis ezt mondja!

- Mégis mi mást csinálnék? – Háborodtam fel és próbáltam kikerülni – az a munka pedig az életem!

- Hát akkor ideje lesz más után nézned, mert azt akarom, hogy felmondj!

Döbbentem meredtem rá. Hangja parancsoló és ellentmondást nem tűrő volt. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy végignéztem rajta. Ez nem Ő volt.

- Nem!

Elkerekedtek a szemei, láttam, hogy egyre dühösebb a következő mozdulatai azonban meglepetésként értek. Felém lépett, ismét megragadta a karomat és közelebb rántott magához. Ujjai a bőrömbe nyomódtak, egyre erősebben szorított. Ezúttal nem hagytam magam, kitéptem a karomat a szorításából, nem törődve a fájdalommal, oldalra léptem, sietve a lépcső felé igyekeztem. Azonban nem voltam elég gyors. Felsikoltottam, ahogy kezével a utánam kapott, lófarokba fogott hajamnál rántott vissza, a falnak lökött, és testét az enyémhez préselte, mindkét kezemet magam mellé szorította.

- Már pedig azt akarom, hogy ott hagyd és itthon légy velem! Te pedig meg is fogod tenni, amíg szépen mondom!

Elfordítottam a fejem, mire megragadta az arcomat és maga felé húzta.

- Ha pedig hozzád beszélek, akkor nézz rám! Megteszed ezt nekem cica? Hm? – Közelebb hajolt a nyakamhoz, nedves csókokat hagyott bőrömön, de most egyáltalán nem volt ínyemre a helyzet. Próbáltam eltolni magamtól, amikor kezeivel elengedte az enyémeket és derekamra helyezte Őket, fogával cseppet sem óvatosan harapdálni kezdte az érzékeny bőrt a nyakamon.

- Niall – tettem egy újabb sikertelen kíséretet, amikor már ujjaival a felsőm alatt kalandozott. Nem akartam ezt. Ficánkolni kezdtem, mire megragadta a hajamat és hátra feszítette a fejemet, felszisszentem a fájdalomra, tovább folytatta a kínzásomat, én pedig egyik pillanatról a másikra ágyékába térdeltem.

Szitkozódva összegörnyedt a fájdalomtól.

- Ezt még megbánod, te ribanc!

Nem törődtem a mondanivalójával, csak felrohantam a lépcsőn, halottam, hogy utánam trappol, és csak azon imádkoztam, hogy előbb érjek a szobába, mint Ő.  De ismét nem jártam sikerrel, a szobába beértem ugyan, de az ajtót már nem tudtam tartani. Mielőtt elfordítottam volna benne a kulcsot, kívülről nekifeszült, egymás ellen toltuk az ajtót, de Ő sokkal erősebbnek bizonyult nálam. A földre huppantam a nagy erőkifejtés miatt, a következő pillanatban pedig már rám is vetette magát. Ezúttal nem finomkodott, széttépte a felsőmet, az anyag recsegve adta meg magát, le akartam lökni magamról és kis híján sikerült is, de észnél volt.

- Kérlek – kezdtem el könyörögni, amikor a nadrágom gombjaival bíbelődött – kérlek, engedj el!

- Ugyan Kim – húzta le félig rólam a nadrágot – ne játszd meg magad! Tudom, hogy csak rám vágysz!  Vagy más farkát jobban szeretnéd magadban?

- Engedj el – kértem újból, a sírás szélén álltam – kérlek Niall!  Szerelemem…

Felnevetett az utolsó szó hallatán, lerúgta magáról a nadrágot és megszabadított az utolsó ruhadarabtól is. Kéjesen nézett végig rajtam.

- Vésd jól abba a csinos kis fejedbe, amit most mondok neked – hajolt a fülemhez – te az enyém vagy, és azt teszek veled, amit csak akarok, és akkor, amikor csak akarom! Megértetted?

Nem válaszoltam, éreztem, ahogy a sós könnyek végigfolynak az arcomon.

- Ne sírj bébi – törölte le őket kezével – nem fog fájni – itt elvigyorodott – ha jól viselkedsz, úgyhogy légy jó kislány és fejezd be a hisztit. Már mondtam, hogy utálom, ha bőgsz!

Erre még jobban felzokogtam.

*

Egész éjszaka sírtam, a szemeim be voltak dagadva, óvatosan másztam ki mellőle az ágyból, egy szemhunyásnyit sem aludtam, undorodtam magamtól és tőle. Az egész világot gyűlöltem, de legfőképp azt a szőke, teli szájjal mosolygós fiút akibe nem is olyan rég beleszerettem. A fürdőszobába igyekeztem, ahol megengedtem egy nagy kád vizet, ám még mielőtt elmerültem volna a habokba a falon lógó tükörbe néztem. A hajam borzos volt, a nyakamat több helyen piros foltok éktelenkedtek, a testem többi részén pedig jó pár zúzódás. A lábaim remegtek annyira erőtlen és gyenge voltam, reméltem a meleg víz ellazítja sajgó izmaimat.

Alig hunytam le a szemem, kicsapódott az ajtó és Niall rontott be rajta. Gonosz vigyorral ajkain nézett le rám, a fürdőkád pereméhez jött, leguggolt hozzám, és a karomon lévő kék-zöld foltokat kezdte vizsgálni. Mozdulni sem mertem.

- Mint mondtam – törte meg a csendet – ha jó kislány leszel, és azt teszed amit mondok akkor minden rendben lesz! De ha ellenszegülsz vagy tiszteletlen vagy, akkor bizony nekem is máshogy kell hozzáállnom a dolgokhoz!

Nem válaszoltam.

- Ahogy említettem – hajolt újra közel hozzám – azt akarom, hogy mondj fel, és időben gyere haza, el akarlak vinni valahova!

Óvatosan bólintottam, mire egy csókot lehelt a kézfejemre, és kiment a szobából. Az ajtóból még visszafordult.

- Ja és Kim – nézett végig ismét rajtam – szedd össze magad, borzalmasan nézel ki!

Egy halvány mosolyt erőszakoltam az arcomra, azt hiszem, észrevette ügyetlen próbálkozásomat, mert Ő is így tett. Hallottam, ahogy gyorsan magára kap valamit, és se szó, se beszéd lelép. Egy hangos ajtócsapódás jelezte távozását. Ismét felzokogtam.

Ez nem lehet a valóság. Ennek az egésznek egy buta álomnak kell lennie.

Harmadik rész - Bűnbánat és bűnbocsánat

Sziasztok! 

Itt lenne a folytatás, remélem tetszik a történet! :) Írjatok véleményt, vagy iratkozzatok fel ha van kedvetek! 

Reggel kialvatlanul ébredtem, alig aludtam valamit, az ébresztőórám most nagyon idegesített, de tudtam, hogy idő van. Megbotránkoztam a tükörképem láttán, vérben volt a szemem, arcom egy kissé felpuffadt a sok sírástól, kipirult a sós könnyektől. A tenyeremen egy mélyebb vágás éktelenkedett, a karom pedig mintha még most is lüktetett volna fájdalmában.

Óvatosan végigsimítottam rajta, érzékeny volt ugyan de örülök neki, hogy nem lilult be. Igyekeztem magam gyorsan rendbe szedni, szokásomhoz híven ismét késésben voltam, a hajamat összefogtam, és felkaptam az első kezembe akadt ruhákat, nem akartam túl sok időt ezzel tölteni, ahogy nem akartam Niall szeme elé kerülni, egy kicsit túl sok volt ez nekem0.

Azt mondják részegen őszinte az ember, akkor valójában Ő ilyen, és minden más csak egy látszat?

Elborzadva húztam el a szám, ha ez tényleg így van, akkor ismét sikerült a jó embereket kifognom.

Már a konyhába várt, ép akkor csúsztatott egy fehér tányérra egy nagy adag rántott a serpenyőből, amikor leértem. Minden a helyén volt, rend és tisztaság fogadott, mintha a nem is olyan távoli események, meg sem történtek volna.

Összerezzent az érkezésemre, azt hiszem nem tudott mit mondani.  Amikor a másik tányérhoz lépett, hogy oda is szedjen, a fejem ráztam.

- Ne fáradj – kaptam fel a táskám – nem vagyok éhes!

- Kérlek – nézett rám könyörögve – tudom, hogy amit tettem arra nincs magyarázat, én nem tudom mi történt.  Sajnálom kicsim, nem is tudom mit mondjak.

Ajkaimat egyetlen vékony vonallá préseltem, nagyon téved, ha azt hiszi ezzel el, van intézve a helyzet, bólintottam és minden kimondott szava ellenére eszem ágába sem volt vele reggelizni.

- Kim kérlek! – Kezdte újból és éreztem, hogy közelebb lépett hozzám – a reggeli a nap legfontosabb étkezése!

- Majd bekapok valamit útközben – hárítottam egyből, vele ellentétben az én arcomon nem volt mosoly – ma reggel valahogy nincs hozzád gyomrom, este ne várj meg, későn jövök!

Azzal még mielőtt bármit is mondhatott volna, kiléptem az ajtón, sebtében letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, a szeles időre való tekintettel pedig összébb húztam magamon a kabátom, de még így sem kerülhettem el, hogy kirázzon a hideg. Nagy léptekkel indultam a kapuhoz, az autóm múlthéten bedöglött és szervizben van, de eszem ágában sem volt szívességet kérni ma a szőkétől.

Egy kis séta nem árt, ám csak a kapuig jutottam.

Egy fekete autó parkolt le előttünk, és kászálódott ki belőle négy srác.

Elmosolyodtam.

A négyből három igazán másnaposnak tűnt, kezükben kávét szorongattak, míg Liam csak vigyorgott rajtuk, ám amikor meglátott lehervadt a mosoly arcáról, egyből felém lépett és aggódva nézett rám.

- Minden rendben?  - Szinte suttogott, én pedig – bár nem voltam egy nagy színésznő – magamra erőltettem egy mosolyt és bólintottam, magyarázkodni sem szerettem volna, ahogy hazugságokat gyártani vagy igazat mondani. Úgy tűnik ma valahogy semmihez nincs kedvem. Újabb léptek közeledtek felénk, megjelent Niall is.

- Akkor én most megyek – próbáltam nem rájuk nézni – még a végén elkések!

- Várj, gyalog mész? Elvihetlek, ha gondolod – ajánlotta fel egyből Niall, mire megráztam a fejem.

- Szükségem van egy kis levegőre, majd talán máskor. Legyen szép napotok srácok!

Gyorsan kikerültem a többieket, megszaporáztam lépteimet, de azért azt még fél füllel halottam, hogy megkérdezik, mi történt tegnap? Igazából engem is érdekelt volna a válasz. Mégis mi a fene történt?

Nem tudtam, mit akarok, azt hiszem, elhamarkodtam ezt az egész összeköltözést, ha nem jönne össze ez az egész akkor még mennem se lenne hova, sürgősen keresnem kell egy lakást ahova mehetek ha baj van, és még neki sem szabad tudnia róla.

Az órámra pillantottam, ha nem igyekszem, tényleg nem fogok oda érni időben, így is az utolsó pillanatokban fogok befutni. Crissy már ott volt, sápadtan tűnt, azt hiszem hatalmas megkönnyebbülés, fogta el, amikor meglátott, egyből elém szaladt mire én visszafelé kezdtem tolni.

- Mégis hol voltál? Már azt hittem…

- Itt vagyok, nem? Nem indult túl jól a napom – rángattam le magamról a kabátomat és kifújtam magam – minden rendben lesz, azt akarom, hogy porig alázd a többieket, nyerd meg a versenyt, képes vagy rá!

Barna szemei bizonytalanul csillogtak, aprócska lány volt, hosszú fekete hajjal és tejfehér bőrrel, egy kicsit megszeppent, sosem tűrte jól a közönséget. Amolyan magányos művészlélek, tele lámpalázzal és gyomorideggel, pont, mint most, én ennek ellenére is bíztam benne, tehetséges ember, a problémái pedig orvosolhatóak.

Szelíden elmosolyodott, egy pillanatra lehunyta a szemeit, ahogy a nevét mondták, botladozva indult meg a színpad felé, a kitörő taps ellenére is bizonytalan volt.  Még utoljára vetett rám egy kétségbeesett pillantást, majd leült a fekete hangszer elé. Csukva tartotta szemeit miközben ujjait a hajába vezette, és egy csinos kontyot csinált a feje tetejére,  láttam ahogy mély levegőt vesz és kezével óvatosan végigsimítja az elefántcsont színű billentyűket, az utolsó ember is elhalkult a teremben, ujjaimat összeszorítottam és becsuktam a szemem.

Tökéletesen kezdet, a dallam mihelyt lenyomta az első pár billentyűt életre kelt és nevetve szállt tovább a levegőben. Szinte tapintani lehetett az ámulatot az embereken, pár percig egy hatalmas mezőn érezhették magukat, egy nyári mezőn, ahol a langyos széltől engedelmesen hajolnak a föld felé a növények, halhatták a fák susogását, a csendet és érezhették a napsütést. Ezt nyújtotta egy csodálatos játék.

Egy békés szigetet, ami csak a miénk, Crissy csodálatos volt, ahogy játszott egyre jobban beleélte magát, a rögtönzött konty a fején feladta a szolgálatot, ébenfekete haja a vállára omlott, azt tette, amit egy igazi művész tett volna.

Együtt élt a művével, keringtek, lélegeztek és gondolkoztak. Tökéletes szervezetet alkottak, mintha az idők kezdete óta együtt léteztek volna. Egyenlők voltak, Crissy tisztelte a hangszert, az pedig engedelmeskedett a lány tudásának.

Alig volt öt perces az egész, mégis mintha egy félév telt volna el, körbenéztem az arcokon és elismerést, rajongást láttam. Senki sem beszélt, feszülten figyeltek a zenére, a vége felé közeledtünk a varázslat, pedig ekkor teljesedett ki. Az utolsó akkordok még fülbemászóan lógtak a levegőben, amikor kitört a taps.

A lány, remegő kezekkel állt fel, tekintetével egyből engem keresett, fejvesztve tapsoltam neki, ahogy mindenki más is, hitetlenül nézett végig az embereken.

Tessék, itt van egy csupa szív, tehetséges ember, aki annyira nem hisz magában, hogy a valóst, a kézzel fogható, karnyújtásnyira lévő világot sem látja. Nagyot nevetve ráztam meg a fejem, büszke voltam rá.

Még utoljára gyorsan meghajolt, és amilyen gyorsan csak tudott távozott a porondról, szinte a nyakamba ugrott, úgy hálálkodott.

Sokat vártunk az eredményhirdetésig, elég jó volt a verseny felhozatala, ugyanakkor aggódtam a lányért, tehetséges emberek tömkelegével voltunk tele. Ez volt az első versenye így nem fűzött hozzá túl nagy reményeket, de én szeretném, ha elérne valamiféle helyezést, már csak a nagyobb löket kedvéért is.

Az utolsó versenyző után feszült percek következtek, kezdett nagyon elhúzódni az egész, talán olyan délután két óra felé járhattunk, teljesen elvesztettem az időérzékem, a telefonomat pedig kikapcsoltam, elég kínos lett volna, ha megszólal miközben valaki ép a színpadon, próbálja kihozni magából a maximumot. Egy fél órát kértek a bírák az összesítéshez, ez a fél óra pedig ideges szorongással telt el. Láttam a lányon, hogy nagyon ideges, ezt pedig én is kezdtem átvenni tőle.

Megtörte a feszült csendet pár lépés, ahogy egy öltönyös ember felmegy a színpadra, figyelmet kért, megköszönte a résztvevők munkáját, elmondta, hogy mennyire tehetségesnek tart mindenkit, és hogy az eredményektől függetlenül szeretné, ha senki sem hagyná abba a tanulást, hiszen mindenkinek csiszolódni kell még. Ezután a harmadik helytől felolvasta a neveket, a díjazás közben mindig hangos tapsvihar volt, egyesével sétáltak fel a nyertesek, már az első helyezett következett, minden idegszálam pattanásig feszült, míg Crissy egyre lemondóbb lett, ahogy én is, amikor kiejtették az első hely nyertesét.

Nem az én tanítványom volt az.

Lehuppantam mellé a székre, kezemet a vállára tettem, míg Ő tenyerébe temette az arcát, nem sírt, csupán csalódott volt.

Nagyot sóhajtottam, most valahogy nem tetszett a taps, a pokolba kívántam az egészet, távozni készült a tömeg, boldog - boldogtalan megindult a kijárat felé, ennyi volt mára a varázslat. 

Ekkor egy szintén öltönyös férfi lépett elénk, mély hangján szólított meg, barátságosnak tűnt bár ez nem volt nehéz olyan barna szemekkel, egy kissé hosszabb hullámos barna haja volt, magas, talán a harmincas évei elején járhatott.

- Crissy igaz? – szólította meg a mellettem ülő lányt, aki félve nézett az idegenre – Jonathan White vagyok, és nem messze van egy kis színházam, pont elcsíptelek ma a versenyen, és be kell valljam teljesen lenyűgöztél!

- Köszönöm – állt fel a lány – nem is tudja mennyit jelent ez nekem. Ő itt a tanárnőm Kimberly Williamson – mutatott be engem is.

- Igen, tudom – azzal kezet ráztunk – az Ő tehetsége is teljesen lenyűgöz engem, nem értem miért csak tanít, remélem a jövőben, többet hallhatom játszani is!

Bólintottam, mostanában tényleg keveset foglalkozom ezzel.

- Mindenesetre – vett elő egy kis kártyát és a lány kezébe nyomta – van számodra egy jó ajánlatom, amire nem mondhatsz nemet, a héten egy kávé mellett megdumálhatnánk, csak hívj, hogy neked mikor jó Crissy! Hölgyeim – biccentett azzal már ott sem volt.

- Hát – kezdtem bele, miközben átkaroltam a vállát – tudod, mit szoktak mondani! Ha egy ajtó bezárul, akkor kinyílik egy másik!

*

Egész nap az irodámban voltam és papírokat intéztem, pályázatokat bíráltam el, nyomtatványokat töltöttem ki, és volt pár órám is, egészen pontosan kettő, amelyek sikeresen az iskolába láncoltak, egész nap rohantam, és csak akkor vettem észre magam, amikor hangosan tiltakozott a gyomrom a koplalás ellen. Ma még semmit sem ettem, csak próbáltam elfelejteni a dolgaimat, nem akartam hazamenni, féltem egy újabb veszekedés lehetőségétől. Sikerült levernem egy kottahalmazt, így ügyetlenül a földre vergődtem, és ott raktam sorba az oldalakat, vontatottan dolgoztam, szánalmas volt, ahogy az időt akartam húzni, pedig már kilenc óra is elmúlt. Nem maradhatok itt örökre, egész egyszerűen csak félek szembenézni a gondjaimmal. Mindig is ilyen voltam, az emberek pedig nehezen változnak.

- Kop - kop – kopogott az ajtón egy ismerős hang, miközben a hangot is leutánozta. Megálltam mozdulataimban és felnéztem az idegenre. Niall volt az, kezében egy papírzacskót szorongatott, amiből kikandikált néhány virág. Felálltam és kezemben a papírokkal néztem rá. Egy ideig csak bámultuk egymást.

- Bejöhetek?

- Persze, gyere! – Invitáltam beljebb, és visszatettem az eredeti helyükre a papírokat. Két lépéssel átszelte az aprócska szobát, letette a zacskót és elkezdett kipakolni belőle.

Az asztalom közepére egy gyertyatartót állított, majd gyertyát vett elő, két kis műanyag dobozt tett le, műanyag evőeszközökkel, amikor leszedte a tálak tetejét, összefutott a nyál a számba. Ajkamba harapva néztem, ahogy szalvétát vesz elő, és hajtogatni kezdi, meggyújtotta a gyertyát, majd a villanykapcsolóhoz sétált és lekapcsolt a világítást. Hangulatos fény áradt szét a szobában, a gyertyáknak köszönhetően arcunkat narancssárgára festette a láng.  Kíváncsian néztem rá, Ő pedig bátortalanul lépet elém, kezébe a virágokkal.

- Egy idióta barom voltam, és tudom, hogy nem fogod ezt nekem elfelejteni, de kérlek – fúrta tekintetét az enyéimbe – sőt inkább könyörgök, hogy bocsáss meg nekem! Soha többet nem fog előfordulni, és tudod miért?

Nemet intettem fejemmel, mire féloldalasan elmosolyodott.

- Mert szeretlek Kim, mindennél jobban, és azt szeretném, ha mellettem biztonságban érezhetnéd magad, csak te számítasz!

Édes szavai a lelkemig hatottak, ez az első alkalom, hogy azt mondja, szeret, nekem pedig nincs értelme tagadnom, hogy én is hasonlókép érzek iránta.  Egy nagyot sóhajtottam de már mosollyal az arcomon, így tudta, hogy nyert ügye van. Még közelebb lépett hozzám, és újra szólásra nyitotta a száját, mire én elkaptam a tarkóját, magamhoz rántottam, ajkaimmal hevesen kaptam az övéi után, karjaiban tényleg biztonságban éreztem magam, annyira hiányzott minden érintése, a pólója alá csúsztattam a kezem és körmeimmel a hasát, kezdtem el cirógatni.

Zihálva szakadt el tőlem, amikor az övcsatja után nyúltam, egy hangos kattanás jelezte sikeremet, Ő pedig csókunkba vigyorgott.  A következő pillanatban a falnak nyomott, kezemet pedig a fejem felé szorította, úgy csókolt tovább, amikor ágyékát egy határozott mozdulattal testemhez nyomta, hangosan felnyögtem. Annyira akartam Őt. Elengedte a kezem, de előtte még kibújtatott a felsőmből, egy elégedett vigyorral nyugtázta a csipkecsodát a melleimen.  Az egyik alacsonyabb fiókos szekrény felé kezdtünk hátrálni, ami a falra volt tolva, túlfűtött mozdulatainkat egy pillanatra sem szakítottuk félbe. Végigcsókolta az állam vonalát, haladt egyre lejjebb a nyakamon, kezeivel könnyűszerrel kipattintotta a melltartóm kapcsát.

- Kim – szakadt el tőlem hirtelen, sietve szedte a levegőt, szemében ugyanolyan vágy ült, mint az enyémbe – ha most nem állunk le, én itt és most…

Egy újabb csókkal belé fojtottam a szót.

- Csak szeress engem – suttogtam akadozva, semmi másra nem vágytam csak erre. Mindegy volt mi történt tegnap vagy mi lesz ezután. Az érintésére, a csókjaira vágytam, arra ahogy mámortól átitatódottan suttogja a fülembe a nevem, arra, hogy az övé legyek.

Mosolyából ítélve, kész volt mindezt megadni nekem, én pedig nem is lehettem volna ennél boldogabb és elégedettebb.

A végére talán minden jól alakul.