Hatodik rész- Két szív

Unottan bámultam ki a kávézó ablakain át a szürke utcára. Az eső, mint általában mindig, most is esett. Cseppet sem tűnt kecsegtetőnek az időjárás. Alapvetően nincs túl sok bajom a hideggel, de jelen pillanatban nem hiányzott a lelkemnek. Napsütésre vágyott, melegre, valamire ami kellemesen megsimogatja, vagy legalább küld egy biztatót mosolyt felé azzal a címszóval, hogy minden rendben lesz.

Mert nem tudtam elképzelni.

Egyszerűen a gondolat is nevetségesnek tűnt. Ezért voltam most itt. Semmi dolgom a városban, hacsak annyi nem, hogy szükségem volt a kikapcsolódásra. Nagyot sóhajtottam és lustán kavargattam a kávémat, ami egyáltalán nem akart lemenni a torkomon.

Egész álló nap csak tengtem-lengtem, az agyam egyfolytában zakatolt, egyetlen perc nyugtom sem volt. Bár nagyon jól tudtam, ha hazamegyek, akkor valószínűleg minden kezdődik, előröl. Azonban nem volt mit tenni, lassan zárt a kávézó, így muszáj voltam összekapni magam. Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, egy sokkal hosszabb úton mentem, de még így is túl hamar hazaértem.

Ahogy sejtettem a fiúk még mindig itt voltak.

Beérve a házba egy műmosolyt erőltettem az arcomra, bár bevallom tényleg édes látvány volt ahogy valamiféle ételt próbáltak kotyvasztani a konyhában.  Lassan lépkedtem feléjük, amikor észrevettek, mintha egy kicsit megkönnyebbültek volna, ugyanakkor még mindig a kezükben volt egy fazék, míg telefonos segítséget próbáltak kérni. Képtelen voltam megállni a jelenetet nevetés nélkül.

- Inkább majd én – vettem el tőlük a fazekat, mire hálás pillantások közepette kivonultak a konyhámból. Lassan megráztam a fejem és bekapcsoltam a rádiót. Egy kicsit hangosabbra tekertem a hangerőt, és nekiláttam a főzésnek. Egyre jobban belejöttem a világ kizárásába, olyan ostoba vagyok. A zene az egyetlen gyógyszer a léleknek, én pedig majdnem figyelmen kívül hagytam ezt. Egyik szám követte a másikat, a nappaliból kiszűrődő zajokból ítélve pedig a fiúk is jól érezték magukat. Halk dúdolgatásba kezdtem, majd ez átment éneklésbe. Igyekeztem visszafogni magam, de  James Arthur hangja kellemesen simogatta a lelkemet. A következő amire felkaptam a fejem, egy újabb mély hang csatlakozása.

- Az addig csukott szemeim egyből kipattantak, és Liam barna íriszével találtam szembe magam. Egyből elhallgattam, és egy nagyot nyelve erőt vettem magamon, hogy végig a szemébe nézzek. Tökéletes hangja volt, olyan amire, ha lehunyod a szemed, miközben hallgatod, akkor is magad előtt látod az arcjátékát, hogy mennyire beleéli magát a dalba, és nem azt érzed,hogy mennyire semmi vagy, csak egy a sok közül. Felemel magához, érezteti, hogy mindannyian valami nagynak vagyunk a részesei. Megvigasztal, felhergel, szeretetet ad, elkeserít és mosolyt varázsol az arcokra.

Ajkamba haraptam amikor az utolsó sorok következtek, ugyanis ezek a kedvenceim, Liam pedig tényleg  élvezte a helyzetet, így nem volt okom panaszra.

-  Mond, hogy felénekled nekem, hogy tudjam hallgatni ha kivagyok bukva – csúszott ki a számra, és egyből rá is csaptam.

Elkaptam a tekintetemet róla, nem akartam, hogy megtudja nincsen minden rendben. Senkire sem tartozik mi van köztem és Niall között. Ez a mi magánéletünk, még akkor is ha a srác legjobb barátjáról, vagy barátairól volt szó.

Ugyanakkor be kell látnom, hogy a dolog nem úgy alakultak, ahogy én szerettem volna, szóval el kell a fiútól költöznöm, nincs mese. Így az is elkerülhetetlen lesz, hogy ez az „aprócska” tényező feltűnjön a többieknek. Rászántam magam, hogy újra ránézzek.

- Azt mondtad minden rendben…

- Kegyes hazugság? – Vontam fel a szemöldökömet, és beleöntöttem az időközben forrni kezdő vízbe egy csomag tésztát – számít ez?

- Mi? – Meresztett rám nagy szemeket – az, hogy jól vagy-e? Nos, igen szerintem nagyon is számít! Kim, mi a helyzet most komolyan?

Megrántottam a vállam, nekiláttam felvágni a zöldségeket a salátához, már ha valaki méltóztatik egy kis tápláló ételt is bevinni a szervezetébe, amit erősen kétlek, de legalább addig se kell belenéznem azokba a mindentudó barna szemekbe.

- Hé – fogta meg a vállam és maga felé fordított, kerültem a tekintetét, mire óvatosan az állam alá nyúlt, belenézett a szemembe – tényleg, minden oké?

- Hát persze – nehezen préseltem ki a szavakat magamból, egy kicsit erősebben szorított a meg a vállamat ami nem lett volna baj, csakhogy pont azon a helyen sikerült elkapnia ahol egy zúzódás éktelenkedett- csak munkahelyi gondok, azt hiszem.

Egy pár pillanatig még aggódva vizsgálta arcomat, azonban úgy tűnt ezúttal sikerült kivágnom magam, mert elengedte a vállamat, és nem feszegetve tovább a kérdéseket felkapta a fakanalat, és elkezdte kavargatni a tésztát.

- Biztos vagyok benne, hogy meg fogod oldani!

- Nem hinném – szólaltam meg ismét hosszas hallgatás után – ugyanis ma kiléptem.

- Hogy mi? – Egyből felém pördült, a kezébe még mindig ott volt a fakanál – de hát miért? Azt hittem szereted a munkádat! Legalábbis Niall úgy említette…

- Niall arra kért legyek vele többet – böktem ki nagy nehezen – gondoltam talán a kedvére tehetnék, mostanában túlságosan sok minden nyomja a vállát, én csak szeretnék könnyíteni a terhein.

Nem válaszolt. Azt hiszem nem volt mit mondania, mert erre igazából nem is lehet. Meg kell hagyni, ismét ügyesen kivágtam magam.

Fele igazság, fele hazugság.

Nem tudom mitévő legyek. A nyilvánvaló jeleket figyelembe véve egy normális ember már hanyatt-homlok elmenekült volna, azonban itt voltam én, nyakig szerelmes, mozdulatlanul álltam miközben valaki szó szerint körbefalaz a saját életével, és annak problémáival.

A továbbiakban nem szóltunk egymáshoz. Némán segédkezett a terítésben, úgy tűnt valamin nagyon elgondolkodott, én pedig nem akartam megzavarni ebben így szintén a hallgatást választottam.  Ügyesen megterítettünk, egy-kettőre végeztünk, ismét visszautasítottam az ételt, már a gondolattól is felfordult a gyomrom, bár ma még egy kávén és két teán kívül csak némi sós keksz zöröghetett a gyomromban.  Alighogy leültek az asztalhoz csörögni kezdett a telefonom, így legalább volt ürügyem elvonulni. Édesapám volt az, pár íratott kell holnap elvinnem neki, egy percre boldogan fellélegeztem, hiszen így meg volt oldva a másnapi túrám, és még hazudnom sem kell.

Egy óra elteltével sem óhajtottam lemenni a konyhába, helyette inkább egy kicsit összerámoltam a szobánkat, majd letusoltam.  Hosszasan folyattam magamra meleg vizet, minden izmom jólesően sóhajtozott a víz nyújtotta kellemes élményen, egy porcikám sem kívánta tovább csinálni ezt az őrületet. Könnyeim egy-kettőre utat törtek maguknak, és megállíthatatlanul potyogtak, na nem mintha zavart volna.

Egy pillanatig sem.

A könnyek nem jelentik azt, hogy gyengék vagyunk, csupán megteltünk erővel, és nincs helye a további bátorságnak. Miért ne lehetnének a könnyek bátorságból? Kitartásból, akaratból? Olyan dolgokból amelyek a jóra emlékeztetnek, arra, hogy mindig maradjunk hűek önmagunkhoz, az elveinkhez. Sokáig bennünk szunnyadhatnak, belülről gyógyítanak, de amikor szükség van rájuk, ha az összes híd feléget mögöttünk, és előttünk is akkor előjönnek, be akarják vonni az egész testünket, hitet akarnak adni. Mégsem tudnak.

Hiszen ezek csak apró könnyek.

Annyira feleslegesek.

A tükörképem sem nyújtott biztatóbb látványt, tényleg betegesnek tűntem. Egy pár percig grimaszoltam a tükörnek, majd felkapva köntösömet, kezembe fogtam egy fésűt kisétáltam a szobából. Leültem az ágyunk szélére, és elkezdtem fésülni a vizes hajamat. Nem telt bele két perc és nyitódott az ajtó.

- Elmentek a srácok – állt meg egy helyben, úgy tűnt zavarban van, a kezeit ide-oda „ pakolgatta” – én pedig elpakoltam utánunk a mosogatógépbe…

Felvontam a szemöldökömet, meglepett, hogy tudja használni.

- Liam segített beindítani – adott magyarázatot gyorsan a fel sem tett kérdésemre. Egy aprót bólintottam. Közelebb lépett hozzám, leült mellém én pedig egyből gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, talán láthatta rajtam, ugyanis arca eltorzult a fájdalomtól. Gyengéden kivette a kezemből a fésűt, majd mögém mászott, és elkezdte kifésülni a hajamat. 

Egyszer sem szóltunk egymáshoz a procedúra alatt, óvatosan bánt velem, egyszer sem okozott fájdalmat. Kezdett zavarni a csend ami beállt közénk, így igyekeztem feloldani a feszült hangulatot. Amikor felállt mellőlem, tudtam, hogy cselekednem kell.

- Aludhatok veled ma este? – A világ legegyszerűbb, és valószínűleg a legidiótább kérdése volt, de az egyetlen amire tudni szerettem volna a választ.

- Kérlek – hangja könyörgésként hatott, mire halványan elmosolyodtam, Ő a fürdő felé indult, én pedig bebújtam az ágyba. Sietett. Nem telt bele öt perc, és már mellettem is volt. Egész távol feküdt le tőlem, még véletlenül sem ért hozzám. Megelégelve a kialakult helyzetet közelebb araszoltam hozzá, hogy aztán fejemet mellkasára fektessem és átkarolhassam derekát, egyből átölelt bár félénk volt.

- Sajnálom – fújta ki a levegőt lassan –annyira sajnálom Kim, nem érdemelted meg ezt! Ezt senki sem érdemli meg!

- Nyugalom Niall – csitítottam a sírás szélén álló fiút – rendben van.

- Már hogy lenne rendben, hiszen néz csak rám! Egy állat lett belőlem.

Felültem az ágyban és ránéztem.

- Ne mond ezt kérlek – hunytam le a szemeimet – csak fájdalmat okozol magadnak, te tökéletes vagy Niall, én voltam az aki hibázott, kérlek ne haragudj rám. 

Nem szólt semmit, még akkor sem amikor fölé kerekedve csípőjére ültem, hogy gyengéd csókokat hagyjak nyakán, és kulcscsontján. Elmosolyodtam amikor  ujjaimat végigfuttattam oldalán, amitől kirázta hideg és jóleső kuncogásba kezdett. Egy pillanat alatt felém kerekedet,  összekulcsolta egyik kezével a kezeimet és fejem fölé fogta, kék szemét végigvezette a testemen, majd amikor türelmetlenül megemeltem a csípőmet, még szélesebb vigyorra húzta ajkait.

- Velem maradsz? – Suttogta kétségbeesetten még mielőtt bármit is tett volna. Belenéztem a szemébe, most rajtam volt a sor mosolygás terén. Ezek voltak azok a szemek amelyekbe beleszerettem.

- Örökre – bólintottam határozottan.

Ha a könnyek valóban bátorságot adnának akkor most nem hazudtam volna. Neki, vagy magamnak vagy a barátainak. Fel kellett, hogy ébredjek, minden cérna elszakad egyszer, a falak leomlanak és akkor egyedül leszek, magam köré bástyázva a hazugságokkal amelyekkel saját magamat etettem. A többi már nem számított. Nem volt fontos ki mit gondol vagy lát ebből az egészből, csak mi ketten voltunk igazán a részesei. Nem tudtak segíteni, vagy megoldani helyettünk a problémákat, ezek hozzánk tartozik.

Ahogy lélegezni sem tudnak helyettünk.

Úgy sírni sem.