A
reggeli túlontúl mogorva hangulatban telt. Jó háziasszony módjára
korábban keltem fel és készítettem egy rakat ételt. Niall egy
puszit nyomott az arcomra, amitől összerezzentem majd magával
húzott enni. Igazából csak tologattam a tükörtojásomat, eszem
ágában sem volt megenni. Valószínűleg egy falat sem ment le a
torkomon. Ezt hamarosan Ő is észrevette, kétkedve kezdett
figyelni, tekintete a tányérom, és az arcom között cikázott.
Elfordítottam a fejem, mire felsóhajtott és felállt az
asztaltól, egyenesen elém sétált. Már mellettem állt, de nem
akartam neki semmit mondani. Szemeimet összeszorítottam, vártam a
következő lépését.
A
kezem után nyúlt, felhúzott az asztaltól, tenyerei a derekamra
csúsztak.
-
Szeretném, ha ennél…
Megráztam
a fejem.
-
Nem vagyok éhes!
Lassan
fújta ki a levegőt, szemében düh csillant.
-
Akkor azt hiszem rosszul fogalmaztam – beszélt tovább csendesen,
hangja nyugtalanítóan csengett –azt akarom, hogy egyél! Nem
akarok magam mellé egy csontváz feleséget!
-
Nem fogok a kedvedre tenni még ebben is!
Erre
felvonta szemöldökét, pár pillanat múlva pedig azon kaptam
magam, hogy értetlenkedve figyelem nevetését. Hamarosan
elpukkan az agyam az idióta hangulatváltozásaitól, ebben egészen
biztos vagyok. Lehajtottam a fejem, zavart voltam. Kezei szorosan
megfogták a csuklómat, kettőnk közé préselte azt és amikor el
akartam húzni, szorítása csak még jobban erősödött.
Nyöszörögtem a rideg érintés miatt, elfordítottam a fejem.
-Nézz
rám, ha hozzád beszélek Kim!
Nem
tettem meg amit kér. Túlságosan féltem tőle, azt kívántam
bárcsak minden újra a régi lehetne.
-
Hát jó- hümmögte, egy hirtelen mozdulattal megragadta a hajam,
hátraszegve ezzel a fejemet, ajkait a nyakamra nyomta és durván
szívni kezdte a bőrömet, a másik kezével elégedetten húzott
még közelebb magához. Ficánkoltam, ki akartam szabadulni az
öleléséből, de a szorítása csak még erősebb lett.
-
Niall ez fáj – kaptam a keze után ami a hajamat rángatta.
Semmi
felelet, a fejbőröm hevesen tiltakozott a fájdalom ellen amit
okozott, minden ízemben remegtem.
-
Azt akarom, hogy nézz rám!
-
Tessék cseszd meg – kiáltottam rá, miközben jeges tekintetébe
bámultam, arca diadalittasan ragyogott, elengedte a hajam, de a keze
az meglendült, és egy hatalmas pofon kíséretében az arcomon
landolt. A földre huppantam, ekkor pedig csengettek. A fiú
felrángatott a padlóról.
-
Szedd rendbe magad, a fiúk azok, ha egy szót is mersz szólni
nekik, egyesével fogom kiverni a fogaidat! Megértetted?
-
Igen – suttogtam, Ő elszaladt ajtót nyitni én pedig fel a
hálószobánkba. Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet,
legszívesebben üvöltöttem volna. Nem a fájdalomtól. Azaz nem a
fizikai fájdalomtól. Az sosem jelentett gondot, le lehet győzni ha
elég erősek vagyunk, igenis képesek vagyunk parancsolni neki és
tudtam is. Addig amíg erős maradt az akaraterőm, a lelkem, az ami
vagyok. A lelki fájdalom viszont mindennél rosszabb volt, az egész
lényemet felemésztette, nem volt hova elzárnom, vagy eloltanom.
Csak tombolt tovább akár a futótűz, felégette az utánam
lévő hidakat és az előttem álló hegyeket. Nem hagyott más csak
monoton kilátástalanságot. Nem volt mibe kapaszkodnom.
Elvesztem.
Mégis
hogyan tudnék újabb hidakat emelni, ha a tűz felemésztette az
összes fát és kötelet? Itt maradtam egymagam, a szakadék szélén,
és még arra sincs erőm, hogy a mélybe vessem magam.
Mert
nem látom a végét.
*
Eszemben
sem volt lemenni, vagy találkozni a többiekkel, úgy hallottam
komoly dolgokról beszélgetnék, talán a jövőjükről, talán
Niall hogyléte felől érdeklődnek. Mindenesetre nem volt kedvem
egy újabb szembesítésre, vagy aggódó tekintetekre, arról nem is
beszélve, hogy Liam kétségbeejtően mindentudó tekintetét most a
hátam közepére sem kívántam volna. Így a szobában maradtam,
lekaptam a polcról egy könyvet és azt kezdtem olvasgatni, egészen
addig amíg a telefonom után nem nyúlva döbbentem tapasztaltam,
hogy egy halom üzenetem volt a legjobb barátnőmtől. Mindegyik
elolvasva, csak én nem láttam őket. Elhúztam a számat. Hát
persze.
Teljes
felügyelet.
Sally
újra a városban volt és találkozni szeretett volna velem, Ő nem
tudott semmiről. A szülei valami nagyon hiper-szuper titkos állami
munkát végeznek, még a saját lányuk sem tudja egész pontosan
mit, az viszont mindenesetre bizonyos, hogy Sally és a családja a
végletekig felkészültek mindenre. Legjobb barátnőm többféle
küzdősportot is űz, lőni is jár, minden reggel futni. A szülei
nevelték bele ezeket, Ő pedig szinte már el sem tudja képzelni
nélkülük az életét. Ha Sally fülébe jutnának a történtek,
valószínűleg letépné Niall golyóit, és meg is etetné vele.
Ép ezért kell óvatosnak lennem, nem akarok még több
felhajtást, vagy figyelemfelkeltést, de mégis szükségem volt rá.
Mostanában ritkán látom, ugyanis külföldön tanul, csak nagyon
ritkán jár haza, akkor pedig sok időt töltünk együtt.
Legalábbis töltöttünk, amíg meg nem ismerkedtem a vőlegényemmel.
Gyorsan
magamra kapkodtam a ruháimat, most egy kicsit örültem, hogy a
srácok itt vannak, így legalább Niall nem akadékoskodhat, vagy
legalábbis nem mer akadékoskodni. A telefonomat a zsebembe
mélyesztettem, és már indultam is.
-
Sziasztok – köszöntem egy elég hatásosan sikerült műmosollyal
ugyanis mindannyian visszamosolyogtak. Liam kivételével. Ő kerülte
a tekintetemet.
-
Mész valamerre bébi? – Állt fel Niall, kezét a derekamra fonta,
én pedig összekulcsoltam az enyémet a tarkója mögött.
-
Ühüm – hümmögtem mellékesen, és egy gyors csókot nyomtam az
ajkaira. Nem értem miért nem mentem színésznek – Sally a
városban van, szeretném látni Őt!
-
Menj csak – ugyan vigyorgott, de láttam, hogy nehezére esik
kiejteni a szavakat, sőt szinte fogcsikorgatva beszélt. Egy aprót
bólintottam, kiszabadítottam magam az öleléséből. Minden
gond nélkül jutottam ki a házból, és érkeztem meg a kis
kávézóhoz ami mára a törzshelyünknek számított. Egy
csontropogtató ölelés után, egyből megkezdte a mesét, teljesen
belefeledkezve gondolataimba hallgattam beszámolóját az életéről.
Egy percre sem voltam jelen az eseményen, csak testben, a többi
részem teljesen máshol kalandozott. De azért a megfelelő
időközönként helyesően bólogattam, vagy hümmögtem,
mosolyogtam és persze rácsodálkoztam az élményeimre.
Vajon
máshogy alakult volna az életem, ha akkor nem érek haza időben és
nem megyek el arra a nyavalyás estre apámmal? Apámmal akinek végül
nem is volt szüksége rám. Mekkora szánalom.
Sally
keze meglendült előttem, rémülten ugrottam hátrébb, magammal
húzva ezzel a már teljesen kihűlt kávémat is.
-
Ne haragudj – kértem bocsánatot, mire elnevette magát.
-
Én borítalak nyakon egy csésze kávéval és te kérsz bocsánatot?
– Rázta meg a fejét, bár már nem mosolygott, hangja még mindig
vidám volt- hiányoztál Kim!
-
Te is nekem! – Értettem egyet, talán ez a mai napom első igaz
szava.
-
Nem tudtam nem észrevenni ezt – fogta meg a kezemet, azt amelyiken
a gyűrű csillogott, egy kicsit magasabbra emelte, felvonta a
szemöldökét- ez az, amire gondolok?
-
Attól függ, mire gondolsz… - húztam tovább az agyát, elhúzva
előle bögréjét, teáját a számhoz emeltem, a forró ital
átmelegítette az egész mellkasomat. Jólesően tettem le, ami
hangosan koppant az asztalon. Még mindig csak egy felvont
szemöldökre volt képes válaszadás terén ezért, felsóhajtottam.
-
Igen, nagyon úgy néz ki, hogy férjhez megyek…
-
Hát ez nem volt túl lelkes – nevetett fel, még mindig a gyűrűmet
vizsgálva, azután viszont tekintetemet kutatatta – minden rendben
veletek?
-
Persze – húztam el a kezemet – ne haragudj amiért nem szóltam,
csak annyira gyorsan történt minden!
Erre
egy aprót bólintott, kinéztem az ablakon, tudtam, hogy engem
figyel, és azt is nagyon jól tudtam, hogy érzi valami több van
itt a levegőben. Erőt véve magamon felé fordultam, lehunytam
szemeimet, szinte remegtem a következő szavaktól.
-
Megcsaltam Őt…
-
Nagyon?
Kénytelen
voltam elnevetni magam. Mégis miféle kérdés ez? Lehet valakit,
nagyon vagy kevésbé nagyon, esetleg kicsit megcsalni?
-
Nagyon – bólintottam –lefeküdtem az egyik legjobb barátjával!
-
Te szent egek Kim, mégis miért, és mikor?
-
Számít ez? Megtörtént, és most egy olcsó kurvának érzem magam
– emeltem ismét meg a teáját – és az is vagyok. Nem ihatnánk
valami erősebbet?
Elhúzta
száját.
-
Nem lehet – nyúlt a táskájába – mindjárt meghalok annyira
görcsölök, muszáj bevennem egy fájdalomcsillapítót. Nem értem
miért nem születhettem férfinak, igazából teljesen utálom ezt.
Inkább hánynék egy hétig folyamatosan, ez az átkozott
menstruáció kikészít, de komolyan! Bezzeg a nagy kanok,
nekik semmi problémájuk, maximum a kelleténél tovább szenvednek
egy kangörcsbe, itt van ez a megcsalás is… - folyamatosan beszélt
miközben egyre lelkesebben kutatott a táskájába, az ölébe
húzta, és úgy próbálkozott. Be nem állt a szája.
Körülöttem
pedig eltompult a világ. Egyszerre éreztem, hogy kiszáradnak az
ajkaim, miközben görcsbe rándult a gyomrom, és hányingerem lett.
-
Kim? – Szólított meg, kezemet kezdte rázni – fizessünk és
lépjünk, be kell ugranom a gyógyszertárba, elfogyott ez a vacak!
Még
mindig nem válaszoltam.
-
Kim, minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt leájul a
székről! Mi a franc bajod van, de komolyan?
-
Azt hiszem… - nem jött ki több minden a torkomon, képtelen
voltam a beszédre, bátorítóan nézet rám, én pedig kerestem a
megfelelő szavakat – nekem… én…
-
Nem! – Meresztett rám nagy szemeket, ismét megragadta a kezemet-
mondd, hogy csak ugratsz!
Ezúttal
meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet, kétségbeesett
sírásom közepette, a hasamra szorítottam a kezemet. Ez nem
történhet meg. Nem most, és nem velem. Ne, ne, ne!
Kérlek,
csak ezt ne.