2015. március 19., csütörtök

Tizenharmadik rész- Apróságok






A reggeli túlontúl mogorva hangulatban telt. Jó háziasszony módjára korábban keltem fel és készítettem egy rakat ételt. Niall egy puszit nyomott az arcomra, amitől összerezzentem majd magával húzott enni. Igazából csak tologattam a tükörtojásomat, eszem ágában sem volt megenni. Valószínűleg egy falat sem ment le a torkomon.  Ezt hamarosan Ő is észrevette, kétkedve kezdett figyelni, tekintete a tányérom, és az arcom között cikázott. Elfordítottam a fejem, mire felsóhajtott és felállt az asztaltól, egyenesen elém sétált. Már mellettem állt, de nem akartam neki semmit mondani. Szemeimet összeszorítottam, vártam a következő lépését.
A kezem után nyúlt, felhúzott az asztaltól, tenyerei a derekamra csúsztak.
- Szeretném, ha ennél…
Megráztam a fejem.
- Nem vagyok éhes!
Lassan fújta ki a levegőt, szemében düh csillant.
- Akkor azt hiszem rosszul fogalmaztam – beszélt tovább csendesen, hangja nyugtalanítóan csengett –azt akarom, hogy egyél! Nem akarok magam mellé egy csontváz feleséget!
- Nem fogok a kedvedre tenni még ebben is!
Erre felvonta szemöldökét, pár pillanat múlva pedig azon kaptam magam, hogy értetlenkedve figyelem nevetését.  Hamarosan elpukkan az agyam az idióta hangulatváltozásaitól, ebben egészen biztos vagyok. Lehajtottam a fejem, zavart voltam. Kezei szorosan megfogták a csuklómat, kettőnk közé préselte azt és amikor el akartam húzni, szorítása csak még jobban erősödött. Nyöszörögtem a rideg érintés miatt, elfordítottam a fejem.
-Nézz rám, ha hozzád beszélek Kim!
Nem tettem meg amit kér. Túlságosan féltem tőle, azt kívántam bárcsak minden újra a régi lehetne.
- Hát jó- hümmögte, egy hirtelen mozdulattal megragadta a hajam, hátraszegve ezzel a fejemet, ajkait a nyakamra nyomta és durván szívni kezdte a bőrömet, a másik kezével elégedetten húzott még közelebb magához. Ficánkoltam, ki akartam szabadulni az öleléséből, de a szorítása csak még erősebb lett.
- Niall ez fáj – kaptam a keze után ami a hajamat rángatta.
Semmi felelet, a fejbőröm hevesen tiltakozott a fájdalom ellen amit okozott, minden ízemben remegtem.
- Azt akarom, hogy nézz rám!
- Tessék cseszd meg – kiáltottam rá, miközben jeges tekintetébe bámultam, arca diadalittasan ragyogott, elengedte a hajam, de a keze az meglendült, és egy hatalmas pofon kíséretében az arcomon landolt. A földre huppantam, ekkor pedig csengettek. A fiú felrángatott a padlóról.
- Szedd rendbe magad, a fiúk azok, ha egy szót is mersz szólni nekik, egyesével fogom kiverni a fogaidat! Megértetted?
- Igen – suttogtam, Ő elszaladt ajtót nyitni én pedig fel a hálószobánkba. Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet, legszívesebben üvöltöttem volna. Nem a fájdalomtól. Azaz nem a fizikai fájdalomtól. Az sosem jelentett gondot, le lehet győzni ha elég erősek vagyunk, igenis képesek vagyunk parancsolni neki és tudtam is. Addig amíg erős maradt az akaraterőm, a lelkem, az ami vagyok. A lelki fájdalom viszont mindennél rosszabb volt, az egész lényemet felemésztette, nem volt hova elzárnom, vagy eloltanom. Csak tombolt tovább akár a futótűz,  felégette az utánam lévő hidakat és az előttem álló hegyeket. Nem hagyott más csak monoton kilátástalanságot. Nem volt mibe kapaszkodnom.
Elvesztem.
Mégis hogyan tudnék újabb hidakat emelni, ha a tűz felemésztette az összes fát és kötelet? Itt maradtam egymagam, a szakadék szélén, és még arra sincs erőm, hogy a mélybe vessem magam.
Mert nem látom a végét.
*
Eszemben sem volt lemenni, vagy találkozni a többiekkel, úgy hallottam komoly dolgokról beszélgetnék, talán a jövőjükről, talán Niall hogyléte felől érdeklődnek. Mindenesetre nem volt kedvem egy újabb szembesítésre, vagy aggódó tekintetekre, arról nem is beszélve, hogy Liam kétségbeejtően mindentudó tekintetét most a hátam közepére sem kívántam volna. Így a szobában maradtam, lekaptam a polcról egy könyvet és azt kezdtem olvasgatni, egészen addig amíg a telefonom után nem nyúlva döbbentem tapasztaltam, hogy egy halom üzenetem volt a legjobb barátnőmtől. Mindegyik elolvasva, csak én nem láttam őket. Elhúztam a számat. Hát persze.
Teljes felügyelet.
Sally újra a városban volt és találkozni szeretett volna velem, Ő nem tudott semmiről. A szülei valami nagyon hiper-szuper titkos állami munkát végeznek, még a saját lányuk sem tudja egész pontosan mit, az viszont mindenesetre bizonyos, hogy Sally és a családja a végletekig felkészültek mindenre. Legjobb barátnőm többféle küzdősportot is űz, lőni is jár, minden reggel futni. A szülei nevelték bele ezeket, Ő pedig szinte már el sem tudja képzelni nélkülük az életét. Ha Sally fülébe jutnának a történtek, valószínűleg letépné Niall golyóit, és meg is etetné vele.  Ép ezért kell óvatosnak lennem, nem akarok még több felhajtást, vagy figyelemfelkeltést, de mégis szükségem volt rá. Mostanában ritkán látom, ugyanis külföldön tanul, csak nagyon ritkán jár haza, akkor pedig sok időt töltünk együtt. Legalábbis töltöttünk, amíg meg nem ismerkedtem a vőlegényemmel.
Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, most egy kicsit örültem, hogy a srácok itt vannak, így legalább Niall nem akadékoskodhat, vagy legalábbis nem mer akadékoskodni. A telefonomat a zsebembe mélyesztettem, és már indultam is.
-  Sziasztok – köszöntem egy elég hatásosan sikerült műmosollyal ugyanis mindannyian visszamosolyogtak. Liam kivételével. Ő kerülte a tekintetemet.
- Mész valamerre bébi? – Állt fel Niall, kezét a derekamra fonta, én pedig összekulcsoltam az enyémet a tarkója mögött.
- Ühüm – hümmögtem mellékesen, és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Nem értem miért nem mentem színésznek – Sally a városban van, szeretném látni Őt!
- Menj csak – ugyan vigyorgott, de láttam, hogy nehezére esik kiejteni a szavakat, sőt szinte fogcsikorgatva beszélt. Egy aprót bólintottam, kiszabadítottam magam az öleléséből.  Minden gond nélkül jutottam ki a házból, és érkeztem meg a kis kávézóhoz ami mára a törzshelyünknek számított. Egy csontropogtató ölelés után, egyből megkezdte a mesét, teljesen belefeledkezve gondolataimba hallgattam beszámolóját az életéről. Egy percre sem voltam jelen az eseményen, csak testben, a többi részem teljesen máshol kalandozott. De azért a megfelelő időközönként helyesően bólogattam, vagy hümmögtem, mosolyogtam és persze rácsodálkoztam az élményeimre.
Vajon máshogy alakult volna az életem, ha akkor nem érek haza időben és nem megyek el arra a nyavalyás estre apámmal? Apámmal akinek végül nem is volt szüksége rám. Mekkora szánalom.
Sally keze meglendült előttem, rémülten ugrottam hátrébb, magammal húzva ezzel a már teljesen kihűlt kávémat is.
- Ne haragudj – kértem bocsánatot, mire elnevette magát.
- Én borítalak nyakon egy csésze kávéval és te kérsz bocsánatot? – Rázta meg a fejét, bár már nem mosolygott, hangja még mindig vidám volt- hiányoztál Kim!
- Te is nekem! – Értettem egyet, talán ez a mai napom első igaz szava.
- Nem tudtam nem észrevenni ezt – fogta meg a kezemet, azt amelyiken a gyűrű csillogott, egy kicsit magasabbra emelte, felvonta a szemöldökét- ez az, amire gondolok?
- Attól függ, mire gondolsz… - húztam tovább az agyát, elhúzva előle bögréjét, teáját a számhoz emeltem, a forró ital átmelegítette az egész mellkasomat. Jólesően tettem le, ami hangosan koppant az asztalon.  Még mindig csak egy felvont szemöldökre volt képes válaszadás terén ezért, felsóhajtottam.
- Igen, nagyon úgy néz ki, hogy férjhez megyek…
- Hát ez nem volt túl lelkes – nevetett fel, még mindig a gyűrűmet vizsgálva, azután viszont tekintetemet kutatatta – minden rendben veletek?
- Persze – húztam el a kezemet – ne haragudj amiért nem szóltam, csak annyira gyorsan történt minden!
Erre egy aprót bólintott, kinéztem az ablakon, tudtam, hogy engem figyel, és azt is nagyon jól tudtam, hogy érzi valami több van itt a levegőben. Erőt véve magamon felé fordultam, lehunytam szemeimet, szinte remegtem a következő szavaktól.
- Megcsaltam Őt…
- Nagyon?
Kénytelen voltam elnevetni magam. Mégis miféle kérdés ez? Lehet valakit, nagyon vagy kevésbé nagyon, esetleg kicsit megcsalni?
- Nagyon – bólintottam –lefeküdtem az egyik legjobb barátjával!
- Te szent egek Kim, mégis miért, és mikor?
- Számít ez? Megtörtént, és most egy olcsó kurvának érzem magam – emeltem ismét meg a teáját – és az is vagyok. Nem ihatnánk valami erősebbet?
Elhúzta száját.
- Nem lehet – nyúlt a táskájába – mindjárt meghalok annyira görcsölök, muszáj bevennem egy fájdalomcsillapítót. Nem értem miért nem születhettem férfinak, igazából teljesen utálom ezt. Inkább hánynék egy hétig folyamatosan, ez az átkozott menstruáció kikészít, de komolyan!  Bezzeg a nagy kanok, nekik semmi problémájuk, maximum a kelleténél tovább szenvednek egy kangörcsbe, itt van ez a megcsalás is… - folyamatosan beszélt miközben egyre lelkesebben kutatott a táskájába, az ölébe húzta, és úgy próbálkozott. Be nem állt a szája.
Körülöttem pedig eltompult a világ. Egyszerre éreztem, hogy kiszáradnak az ajkaim, miközben görcsbe rándult a gyomrom, és hányingerem lett.
- Kim? – Szólított meg, kezemet kezdte rázni – fizessünk és lépjünk, be kell ugranom a gyógyszertárba, elfogyott ez a vacak!
Még mindig nem válaszoltam.
- Kim, minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt leájul a székről! Mi a franc bajod van, de komolyan?
- Azt hiszem… - nem jött ki több minden a torkomon, képtelen voltam a beszédre, bátorítóan nézet rám, én pedig kerestem a megfelelő szavakat – nekem… én…
- Nem! – Meresztett rám nagy szemeket, ismét megragadta a kezemet-  mondd, hogy csak ugratsz!
Ezúttal meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet, kétségbeesett sírásom közepette, a hasamra szorítottam a kezemet. Ez nem történhet meg. Nem most, és nem velem. Ne, ne, ne!

Kérlek, csak ezt ne.

2015. március 15., vasárnap

Tizenkettedik rész- Szabályok





A telefonom kétségbeesett csörgésére ébredtem. Azt egyből levágtam, hogy nem ébresztőről van szó, de el nem tudtam képzelni, hogy ki hívogat ilyen korán. Azonban még mielőtt megnézhettem volna, egy kar nyúlt át felettem, és kinyomta a kis készüléket.  A szívroham jött rám és kiugrottam az ágyból, magammal húzva a paplant, egy tompa puffanás után pedig „ támadóm” is a padlón foglalt helyet. Felhangzott mély nevetése, én pedig egy kicsit megnyugodtam.
Niall nem lehetett itthon, éreztem amikor korán reggel kibújt mellőlem.
- Te mit keresel itt? – Néztem a még mindig földön fetrengő fiúra, de miután tovább folytatta a hahotázást felvontam a szemöldökömet és nagy léptekben kifordultam a szobából.  A konyhába siettem, öntöttem magamnak egy bögre kávét.
- Rossz a lelkiismereted?
- Mióta szokásod mások házába betörnöd?
- Nem törtem be – emelte fel védekezően a kezeit – Niall engedett be!
- Nem akarom, hogy itt légy – kortyoltam bele a fekete folyadékba.
Elfintorodtam, elfelejtettem a cukrot. Liam nem válaszolt.
Úgy tűnt nem lehet eltántorítani a céljaitól, ugyanis leült az asztalhoz és kezébe vett egy újságot.  Felsóhajtottam, közelebb léptem hozzá, láttam ahogy elmosolyodik, de akkorra már késő volt. Egyenesen az ölébe húzott, kiejtettem a kezemből a bögrét ami hangos csattanással ért földet. El akartam tolni magamtól, de megfogta a kezemet és szorosan tartott.
- Mégis mit akarsz? – Förmedtem rá, talán egy kicsit túl durván, de úgy tűnt nem zavarta a cseppet sem barátságos hangnem. Sőt. Kedvtelve nézett rám, ara egyre közelebb került az enyémhez, hátrébb rántottam a fejemet, ajkai a nyakamat kényeztették.  Percek teltek el így, minden igyekezetem ellenére, kezdtem élvezni a helyzetet.
- Liam- suttogtam – elég lesz…
Tényleg szereted Őt?  - szegezte nekem a kérdést, elfordítottam a fejem, attól tartottam, ha belenézek a szemeibe akkor végem van.
Nyeltem egy nagyot.
- Fontos nekem…
- Szereted?
Ajkamba haraptam. Miért tartozok bárkinek is magyarázattal? Miért tartozok, pont neki magyarázattal?
- És te szeretsz engem?
A kérdésem hirtelen jött, úgy tűnt nem csak engem, de Őt is nagyon meglepte. A reakciójára azonban végkép nem számítottam. Barna szemei most még szebbnek tűntek, csillogva néztek rám, puha kezét végigvezette oldalamon, majd vissza fel, hüvelyujjával végigsimított ajkamon, egy apró csókot helyezett a halántékomra, végig az arccsontomon, amikor megpuszilta az orrom hegyét elmosolyodtam.
- Szeretem a mosolyodat – kezdett bele mondókájába – szeretem ahogy megpróbálsz hazudni nekem, azt ahogy a szemed csillog. Szeretem a reakciódat, amikor megérintelek – futtatta végi ujjait a derekamon, amitől jóleső borzongás fogott el – szeretem, hogy annyira igyekszel megfelelni, azt amikor csupa liszt vagy, szeretem ahogy ülsz a zongora előtt és egy teljesen más ember lesz belőled. Szeretem ahogy a nevemet suttogod, halkan, törékenyen hagyják el a szavak a szádat. Szeretlek Kim! Szerelmes vagyok beléd, és harcolni fogok érted! Fontos vagy neked!
- Ne mond ezt – vágtam közbe miközben a fejemet ráztam könnyes szemekkel, két kezem közé fogtam arcát, szenvedélyesen megcsókoltam, ami egy kicsit ugyan meglepte de hamar alkalmazkodott.
- Szeretlek – szakadt el tőlem újból.
- Nem – kezdtem el sírni és füléhez hajoltam – te sokkal jobbat érdemelsz nálam Liam! Niall meg én jól megvagyunk, szeretem Őt!
- Akkor miért ülsz még mindig az ölembe és csókolgatsz? Miért feküdtél le velem Kim?
Megráztam a fejem, és kipattantam az öléből. A konyhába rontottam, pont időben ugyanis Niall lépett be a házba, kezében egy nagy csokor virággal, méghozzá a kedvenceimmel. Elakadt a lélegzetem, el nem tudtam képzelni honnan szedte Őket, ez a fajta csak kora tavasszal virágzik, és csak akkor lehet kapni. Undorítónak éreztem magam,a szőke fiú arcán hatalmas mosoly ült, karjaiba zárt, arcomra egy nagy puszit nyomott.
- Isten éltesse az én kis menyasszonyomat!
Teljesen elfeledkeztem a születésnapomról. Boldogan öleltem vissza, annyira aranyos volt tőle. Elvettem tőle a virágokat és megbabonázva néztem rájuk. Tökéletes volt.
-  Köszönöm – ugrottam közelebb hozzá és megcsókoltam.
- Akkor jobb ha most megyek – pattan fel a székről a fiú, mire Niall még közelebb húzott magához, és úgy fordultunk hozzá.
- Vár a barátnőd?
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Barátnője van? Liam riadtan nézett rám, de nem érdekelt. Ő sem különb, mint a többi. Megvártam amíg kisétál a házból, nem kísértem ki és egyből levágódtam a zongorához amit tőle kaptam. Akárhányszor ránézzek arra a hangszerre csak rá emlékeztet, arra, hogy miket mondott nekem és, hogy voltam olyan bolond és elhittem neki. Szánalmasnak éreztem magam.
Alig érintettem meg a gyönyörű billentyűket, két kéz fonódott az oldalamra, nem sokkal később pedig leült mellém, és az ölébe húzott. Homlokomat az övének döntöttem, lassan fújtam ki a levegőt.
- El sem hiszem, hogy a feleséged leszek…
- Én pedig azt nem hiszem el, hogy még minid itt vagy, és kitartasz mellettem. Szeretlek Kim!
Elmosolyodtam, egy gyors csókot nyomtam ajkaira, ő pedig még több kapcsolatot követelve húzott közelebb magához. Ujjai lágyan cirógatták az oldalamat.
- Játssz nekem valamit bébi – suttogta miközben nyakamat csókolgatta – elvégre azért van itt ez a zongora.
- Nekem sokkal jobb ötleteim vannak a zongorával kapcsolatban!
*
Amikor valami rossz ér minket, annyira szeretnék kapaszkodni az emlékeinkbe, azokba amelyek szépek és kedvesek nekünk, hogy képesek vagyunk egy teljes és tökéletes hazugságot felépíteni magunk köré. Egy külön kis világot, a szépből, jóból úgy, hogy közben a rideg valóság ölel át minket. De nem veszünk róla tudomást. Kopogtasson bármilyen hangosan is, legyen akármekkora a kosz, mi azt mindig a szőnyeg alá fogjuk seperni. A kérdés csak az, hogy meddig lehet ezt csinálni. Mikor jön el az a pillanat, amikor a körülöttünk lévő világ már nem lesz elég izgalmas, hogy magához rángasson. Amikor a falakon túl valami sokkal szebb várna, mégsem mehetünk.
Nem elég ha mások bátorítanak, neked kell megtenned az első lépést. Az akaraterőd nélkül semmi vagy. Tudnod kell mit akarsz, hova akarsz kilyukadni az útvesztőből. Máskülönben áttaposnak rajtad. Meg kell tenned az első lépést, és nem kell visszariadnod majd a legelső csalódástól.  Csak kapaszkodnod kell.
Én is szerettem volna kapaszkodni, végtelenül sokáig, talán örökké és még azután is. Az elmúlt pár óra minden hibájával, és tökéletességével a miénk volt. Csak a miénk.  Fejemet Niall mellkasán pihentettem, miközben Ő ujjaival láthatatlan mintákat rajzolt csupasz bőrömre, egy takaró volt a derekunkra terítve, keresztbe, a lábunk összefonódott, egész egyszerűn feküdtünk ott, és hallgattunk egymás lélegzetét. Elmosolyodtam ahogy a gyűrűre tévedt a tekintetemen ami az ujjamon csillogott.
- Min mosolyogsz? – Tudakolta csendesen, továbbra se hagyta abba hátam cirógatását, felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Azon, hogy szeretlek -  vigyorogtam rá, mire Ő is eleresztett egy mosolyt, csókokkal borítottam el a mellkasát, jólesően hümmögött, kezét a hajamhoz vezette és kusza hajtincseimmel kezdett el játszani.  Néma percek teltek el így.
- Kim?
- Igen – emeltem fel ismét a fejemet, vett egy mély levegőt.
- Azt hiszem jól vagyok!
Nem igazán értettem mire céloz ezzel. Felvontam a szemöldökömet, mire felült, én pedig követtem őt, a vállára fektettem fejemet, úgy néztem rá.
- Nem akarok többet terápiára menni!
Megfagyott bennem a vér, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Nem. Ez nem lehet igaz. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy megbántom.
- Miért?
- Nem tartozom közéjük, én sohasem bántanálak szándékosan!
- Szándékosan? – Szinte suttogtam, hangom túlontúl távolinak tűnt.
Felém fordult teljes testével, megragadta a derekamat, ajkaival a kulcscsontomat kényeztette, végigcsókolta a nyakamat, egészen a fülemig, játékosan a fülcimpámba harapott, majd suttogni kezdett.
- Hát persze, csak azért tettem mert szeretlek Kim, és figyelnem kell rád. Nem beszélhetsz velem akárhogy, tudnod kell viselkedni, és követni a szabályokat. Ha hibázol, meg kell, hogy büntesselek…
Kirázott a hideg, minden ízemben remegtem, teljesen lemerevedtem, és minden annyira távolinak tűnt. Hajamba markolt, hátrahúzta a fejem, nyöszörögtem rideg érintése miatt, nem csinált semmit, csak ajkába harapva pásztázta végig testemet, lehúzta rólam a takarót, végighúzta ujját az ajkaimon, majd le az államon, nyakamon,  jóleső nyögés hagyta el ajkait ahogy megérintette mellemet. El akartam tolni a kezét, ugyanis felfordult a gyomrom az érintésétől, de durván elkapta a csuklómat, felsikkantottam ahogy magához rántott.
- Ne vond meg tőlem, ami az enyém!
Szinte harapni lehetett volna a levegőben uralkodó feszültséget, zihálva lélegeztem. Dereka köré tekerte a lepedőt, majd a fürdőbe ment, én pedig ott ültem az ágy szélén, teljesen összezavarodva.  A telefonom rezegni kezdett, a kijelzőn Liam neve villant fel. Egy sms.
Boldog Születésnapot!”


2015. március 11., szerda

Tizenegyedik rész- Újra




Az elmúlt két hét elég gyorsan eltelt. Szinte egyik lépés követte a másikat, Niall családja nagyon örült az eljegyzésnek, ahogy az én szüleim is, bár az is igaz, hogy édesapám nem fogadta kitörő örömmel a híreket. Azt mondta félt engem. Egyből pánikba estem, féltem, hogy valamelyik srác elkotyogott valamit.
Ha már a többieknél járunk. Róluk semmi hír. Mióta a vőlegényem hazajött a kórházból nem jöttek ide, nem hívtak, nem kerestek. Egyetlen árva szó sincs felőlük és ha még Niall valamilyen módon érintkezett is velük nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Úgy gondoltam jobb lesz ez így. Nem kell, hogy puszipajtások legyünk, ahogy arra sem volt szükség, hogy belefolyunk egymás ügyeibe.
Bár ez valószínűleg lehetetlen kérés.
Niall azonban úgy tűnt komolyan vette az ígéretét.
Hetente kétszer járt pszichológushoz, és még egyszer egy dühkezelési foglalkozásra, minden egyes nap kedvességekkel, figyelmességgel bombáz. Hol egy hatalmas csokor virág, hol egy meghitt vacsora, hajnalba nyúló filmezés, sok-sok nevetéssel megtűzdelve.  Egyik nap bevásároltam, csak nagy nehezen sikerült leráznom magamról az újonnan nyakamba akasztott testőreimet,  Niall ragaszkodott hozzá, én pedig a múltkori eset után, ha tudtam volna sem ellenkeztem.
Most viszont sikerült egy pár órára magamra maradnom, tudtam, hogy egy nagyobb bevásárlóközpontban nem lehet gond, és így is volt. Kellemes másfél órát töltöttem a sorok között mászkálva, úgy döntöttem, hogy ma valami mexikói kaját főzök. Fő a változatosság.
A pénztárnál is gyorsan végeztem már pakoltam befele a megrakott szatyrokat a csomagtartóba, amikor felemelkedve bevertem a fejemet. Szitkozódva toltam vissza a bevásárlókocsit a helyére, majd megakadt a szemem egy kis papírdarabon.
Önvédelmi edzést hirdettek.
Elmélázva figyeltem a papirost, míg végül egy nagyot sóhajtva letéptem egy telefonszámot róla és megnéztem a címet is. A közelben volt, így úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak ezt a helyet. Igazából nem tudom mi vezérelt.
Csak a tudatalattim, vagy egész egyszerűen untam már a monotonitást.  Rettegtem a félelem gondolatától, vagy a fájdalométól, az erőszakról már nem is beszélve, és tudom, hogy Niall nagyon igyekszik, minden tőle telhetőt megtesz, akárcsak én, de ez még hiányzott.
Pár perc múlva leparkoltam az címben megjelölt épület előtt, elhúztam a számat. Egy kicsit jobb környékre számítottam, azt hiszem ilyen helyekre esetleg az utcakölykök járhatnak be edzeni, hogy aztán péppé verhessék ellenfeleiket a nyílt terepen.
Egy nagyot sóhajtottam, és már indítottam is volna az autót, amikor megakadt a szemem az egyik zúzódáson a csuklómon. Nem volt friss sérülés, de a bőröm egy katasztrófa, egyből belilul és a folt sokáig marad ott „ emlékeztetőül”. 
Bátortalanul lépdeltem a kapu felé, alig bírtam betolni a nagy ajtót, el sem tudtam képzelni minek ide az a monstrum. Talán azért esett erre a választásuk, hogy aki belép ide – már ha képes rá- az gyengének érezhesse magát. Én pedig pontosan beleestem ebbe a csapdába.
Azonban még nagyobb meglepetésben volt részem, mint vártam. Azonnal ki akartam hátrálni, mihelyt megláttam a fiút, igaz háttal állt nekem, de tudtam, hogy a lebukás veszélye igen magas. Menekülőre fogtam a dolgot, de nem voltam elég gyors.
- Kim? – Szólított meg Liam meglepetten, mire megálltam, és az ajkamba haraptam, lassan fordultam vissza, egyenesen felém sétált, majd megállt előttem, tekintete a kezemben lévő kis papírra tévedt. Felvonta szemöldökét - önvédelem? Történt valami?
- Nem, dehogyis, minden rendben…
- Ugye ezt te sem hiszed el? – Tudakolta gúnyosan, majd még mielőtt válaszolhattam volna eliramodott a férfi öltöző irányába. Elfutott a pulykaméreg, azzal sem törődtem volna, ha szolnak érte. Nagy léptekkel követtem, kivágtam az ajtót, szerencsére senki sem volt bent az aprócska szobában, csak Ő.
Ő viszont félmeztelenül. Egy nagyot nyelve léptem előrébb, miközben megrohantak az emlékek.
- Mit akarsz?  - Rosszul esett durva hangneme, de nem tudtam mit csinálni. Azt hiszem mindketten egy nagy rakás szerencsétlenségből vagyunk felépítve.
Főleg én.
Egy nagyot sóhajtottam, és leroskadtam az egyik székre, hátamat a falnak vetettem.
Szédültem.
- Hé, jól vagy? – Lépett mellém azonnal, letérdelt elém, kezével az enyém után kapott –nem úgy értettem…
- Tudom, hogy értetted, ne mentegetőzz – legyintettem miközben lehunytam a szemeimet. Pár percig csendben voltunk, végül éreztem, hogy nagyon közel hajolt hozzám.
- Nyisd ki a szemed Kim – suttogta alig pár centire tőlem, erre még szorosabban szorítottam össze a szemhéjamat, tudtam ha belenézek abba a gyönyörű barna tekintetbe teljesen elveszek.  A szívem egyre hevesebben vert, hüvelykujját végighúzta a számon, én pedig érintése nyomán összerezzentem.
- Miért csinálod ezt? – Suttogtam, és végre erőt véve magamon a szemébe néztem, mosolygott rám.
- Mert mindketten erre vágyunk – hajolt nyakamhoz, gyengéd csókokkal borította be, megszólalt bennem a vészcsengő, felpattantam, el akartam tolni magamtól, de ezzel csak annyit értem el, hogy megfordítottam a helyzetünket. Leült a székbe, egy hirtelen mozdulattal pedig magával rántott engem is.  Ficánkolni kezdtem, de kezei erőteljesen fonódtak a derekamra.
- Miért hazudsz még magadnak is Kim?
- Liam kérlek engedj el – ráztam meg a fejem, ismét tettem egy sikertelen kísérletet a „menekülésre” de hiába volt minden próbálkozásom. Ujjai jólesően cirógattak, én pedig mindennél jobban meg akartam csókolni. Lehunytam a szemeimet amikor közelebb vont magához, lábam a két oldalán lógott le, áthidalva a lehetetlenül apró távolságot közöttünk húztam magamhoz még közelebb, kezemet felvezettem tarkóján, és a hajába túrtam, majd megcsókoltam. Először csak gyengéden, puhán érintkeztek ajkaink, aztán ahogy próbáltuk elnyújtani a pillanatot úgy hevült az érzés, úgy változott a csók, és lett gyengéden cirógatóból, követelőzően vaddá. Liam már félmeztelen volt, én pedig nem restelkedtem kezemet a nadrágjába csúsztattam, felnyögött amikor megérintettem. Előrébb mozdította a csípőjét, így követelve a figyelmet, ajkaimat nyakára tapasztottam és szívni kezdtem puha bőrét.  Hirtelen elkapta mind a két kezem, mellkasom elé szorította őket, már nyúlt a felsőmért, hogy kihámozzon belőle, amikor nyílt az ajtó, és két magas, izmos férfi lépett be. Egyből szétrebbentünk, ők pedig zavartan néztek ránk.
Ekkor jöttem rá, hogy már megint hülyeséget csinálok, vagy csináltam volna.
Ezért pedig gyűlöltem magam. Felkaptam a táskámat a földről, és még mielőtt bárki bármit is mondhatott volna. Próbáltam rendezni szapora lélegzetvételemet, el sem tudtam képzelni ennél nagyobb hülyeséget.
Olyan ostoba voltam.
- Kim – hangzott fel az újbóli kiabálás mögöttem, remegő kezekkel próbáltam kinyitni az autót, amikor utolért,  becsapta az ajtót előttem én pedig felsikkantottam meglepettségembe. Időt sem hagyva nekem az autóhoz préselt.  Éreztem mennyire sikerült felhúznom, ettől pedig zavarba voltam.
Megráztam a fejem.
- Ez nem helyes!
- Tudom – bólintott, de nem növelte a köztünk lévő távolságot, végigsimított karomon – vőlegényed van aki az állítólagos legjobb barátom – szavait egy csókkal erősítette meg a vállamon.
- Ne kezdjük ezt…
- Aki bántott téged – barna szemei izzottak a haragtól, ismét megpróbáltam eltolni magamtól, de a válasz csak egy újabb csók volt. Ezúttal a halántékomra – és újra bántani is fog!
- Nem fog – pattantak ki azonnal a szemeim – vagy ha mégis, az nekem fog fájni!
- Tévedsz – rázta meg a fejét, végre ellépett előlem, megfogta a kezemet – nekem is fog fájni! Ahogy mindenkinek akinek fontos vagy!
- Senkinek sem vagyok fontos Liam, Niall az egyetlen aki valóban törődik velem, már hosszú idő óta. Nem engedhetem el! Most nem! Boldog vagyok és szerelmes!
Percekig csendben nézett rám, kihasználva az alkalmat rendeztem szabálytalan légzésemet.
- Biztos vagy benne? Mert tudod Kim, amit te érzel az nem szerelem, még csak nem is szeretet, a boldogságról már nem is beszélve. Amit te érzel az a hála. Hálás vagy neki amiért ott volt veled, és mindennél jobban vissza akarod ezt adni neki, de Kim…mindennek van egy határa! Ne menj vissza hozzá!
- Ebbe nincs beleszólásod – töröltem le tiltakozva egy kósza könnycseppet, és még mielőtt bármit is mondhatott volna bepattantam a kocsiba, és elhajtottam. Gyorsan. Gyorsabban mint szabad lett volna.
Hamar visszaértem a lakáshoz, de nem mentem be egyből. Csak ültem az ülésbe, bambán meredtem előre, várva valamiféle csodára. A nagy lehetőségre, akármire.  Végül erőt véve magamon bementem a házba, minden lámpa égett.
- Hol voltál eddig? – Esett nekem egyből Niall, alig léptem be az ajtón.
- Csak vásároltam – húztam meg a vállamat, közelebb léptem hozzá egy csókért, de elhúzta a fejét- mi baj?
- Szeretnéd, ha ezt el is hinném? Kivel találkozgatsz Kim?
- Senkivel – meresztettem rá nagy szemeket, beljebb szeretem volna menni végre, de elállta az utamat. Nem mertem ránézni, így lesütött szemekkel, a mellkasát fixírozva kértem, engedjen végre be. De nem tette.
- Elfelejtetted, hogy kié a ház Kim?
- Nem – hangom cérnavékony lett, míg az övé fenyegető volt.
- Akkor esetleg azt, hogy ki pénzét költöd?
- Nem Niall – itt már sírtam, ekkor felém nyújtotta kezét, félve néztem rá, a hajamba túrt, és közelebb vont magához.
- Szeretlek Kim –suttogta érintése egyre szorosabb volt, egyáltalán nem esett jól közelsége – de meg kell tanulnod viselkedni.
- Niall kérlek… - hüppögtem, ekkor eltolt magától, kezeivel letörölte a könnyeimet.
- Ne sírj bébi – mosolygott – emlékszel mit mondtam, milyen vagy ha sírsz?
Elnémultam.  Legszívesebben a füleimre nyomtam volna a kezeimet. Nem akartam ezt hallani.
- Válaszolj nekem – kiáltott rám dühösen, kiejtettem a kezemből a zacskókat.
- Undorító!
- Ügyes kislány – húzott magához még egyszer magához, fülemhez hajolt, majd jól érhetően suttogni kezdett – ha megtudom, hogy megcsalsz nagyon megjárod. Megértetted?
- Igen – válaszoltam kiszáradt ajkakkal, alig vártam, hogy befejezzük ezt a kis játékot, és magamra zárhassam a fürdőszoba ajtaját.
Szó nélkül engedett el, ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta, majd még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, bement a nappaliba és betelepedett a tévé elé. Gyorsan összeszedtem a kihullott dolgokat, a konyhába siettem. Már nem sírtam.

Nem volt értelme.

2015. március 7., szombat

Tizedik rész - Maradok





Az egész napomat a kórházban töltöttem, bár nem mehettem be hozzá, nem akartam elmozdulni a közeléből. Egymagam, csendesen üldögéltem a kórház folyosóján, az orvosa azt ígérte nemsokára jön és akkor beszélhetünk. Ez volt úgy három órával ezelőtt.
Végül meguntam a várakozást, belopóztam a szobájába. Édesen aludt, sérülései szépen ellátva, immáron megszabadítva a véres gönceitől, kórházi ruhában pihent. Biztonságérzet öntött el a fiú láttán, minél közelebb akartam hozzá menni, mígnem bebújtam mellé az ágyba. Ösztönösen nyúlt utánam, és ölelt szorosan magához.
- Mit csinálsz itt? – Suttogta én pedig felé fordítottam a fejemet. Kék szemei teljesen megbabonáztak. Annyira nyugodt volt – azt hittem még nem jöhetsz be hozzám.
- A szabályok arra valók, hogy megszegjék Őket – suttogtam vissza játékosan, erre fáradtan elmosolyodott. Ujjamat végighúztam a szeme alatt húzódó sötétebb karikán, mire elkapta kezemet és egy óvatos csókot lehelt rá. Felkuncogtam – szeretlek!
- Én is szeretlek Kim – összepréselte ajkait – kérlek, mondd, hogy megbocsátasz!
Bólintottam.
- De segítséget kell kérned - félve néztem rá, nem akartam fájdalmat okozni neki, de csalódnom kellett.
- Egyből bólintott, nagyon készségesnek tűnt.
- Bármit megteszek érted – adott egy apró puszit a halántékomra, én pedig jólesően felsóhajtottam. Ismét elaludt, kikászálódtam mellőle, már vettem volna a kabátomat, amikor belépet az orvos. Nem lepődött meg, hogy ott talál, de szerencsére nem volt belőle nagyobb gubanc sem. Elmondta, hogy a fiúnak akit szerettem pár bordája megrepedt, de a zúzódásokon, és egy nagyobb immáron összevarrt seben kívül nincs problémája. Mára azonban még szeretnék benntartani a kórházban. Megfigyelés céljából. A lelkemre kötötte, hogy menjek haza és pihenjek. Én pedig mivel Niall úgyis békésen szunyókált, megtettem amit kért. Kifelé igyekezve, a kórház folyosóján azonban két dühös szempárral találtam szembe magam. Egy nagyot sóhajtottam, próbáltam eloldalazni mellettük de az információs pultnál ácsorgó Harry észrevett.
- Kim? Te mit keresel itt? Jól vagy?
- Ne fesd az ördögöt a falra – ráztam meg a fejem – minden rendben van.
- És az a szemét? – A cseppet sem kedves kérdés Zayn szájából hangzott el – csak mondd, hogy nem miatta vagy itt!
Nem válaszoltam.
Egész egyszerűen eloldalaztam mellettük. Nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit cselekszem. Egész egyszerűen csak sodródtam az árral, miközben komoly döntéseket hoztam. Házasság. Vajon aznap is igent mondtam volna neki?
Ahogy kiléptem az épületből további két bandatag jött velem szemben. Louis aggódva trappolt felém, mire én egyből a másik irányba indultam el, eszem ágában sem volt vele beszélni, és ahogy Liam rám nézett. Istenem, azok a szemek. Nem jöttek utánam, egyenesen az autómhoz lépkedtem, majd minden szó nélkül beszálltam, és elhajtottam. De nem mentem haza. Az most túl sok lett volna.
Egy kész katasztrófának éreztem magam. Minden annyira zavaros volt. Valahogy nem ezt várná az ember, ha egyszer boldogak kéne lennie. Egyáltalán mikor lehet boldog egy ember? Éreznie kell, kényszerítenie kell rá magát? A szervezete meddig bírja nélküle? Mert a lelkemnek minden bizonnyal szüksége lett volna rá. Csak egy cseppjére, ami átjárja és felmelegíti. De nem volt itt semmi.
Az üresség kongott az egész testemben. Elcseszettnek éreztem magam, úgy igazából, mélyen a sötétben álldogálva, sehol egy fényforrás, a magányosság pedig egyre jobban megfolyt. Ez képtelenség.
Nem érezhetek ilyet, boldog kell, hogy legyek. Közös családot alapítok azzal a személlyel akit szeretek, akit merhetek szeretni.
Miket beszélek.
Egy undorító szörnyeteg vagyok. Ha valóban szeretném akkor nem csaltam volna meg, akkor nem gondolnék annyit másvalakire, nem vágynék az érintésére, a csókjaira, az édes szavaira. Már kiértem a városból, mire rájöttem, hogy lassítanom kéne, hacsak nem akarok egy szép kis bírságot gyorshajtás miatt. A kocsi döcögve állt meg, a semmi közepén voltam. Félrehúzódtam, szinte kiugrottam az autóból, a csillagok már szépen látszódtak az égbolton, egy lélek sem járt erre. Igazából ha járt volna erre valaki, az sem érdekelne. Fel-le járkáltam, míg végül egy jóleső kiáltás szakadt fel belőlem. Elestem, körmeimet a puha földbe mélyesztettem, és felzokogtam. Minden annyira zavaros volt.
Idebent.
Vicces. Néha azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk könnyen eldönteni kérdéseket, könnyen túljutni a nehézségen, úgy, hogy alig változunk. Pedig az élet mindig változásban van. A változás az egyik biztos pont. Olyasmi amibe nyugodtan, erőteljesen bele lehet kapaszkodni, mert mindig körülöttünk lesz. Még akkor is ha nem figyelünk rá, vagy ha nem akarunk ráfigyelni. Úgy ölel körül minket, mint egy oltalmazó édesanya. De az ő feladata nem az oltalmazás. A változás feladata, hogy megtanítson minket alázatosan élni, úgy, hogy bármikor képesek legyünk alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Mert csak úgy maradhatunk talpon. Még akkor is ha fáj. Mindig, és mindenkor.
Beletelt egy kis időbe mire összeszedtem magam, legalábbis annyira, hogy visszabotorkáljak a autómhoz, beüljek az ülésre, és továbbra is bámuljak ki a fejemből.
A csuklómon lévő órámra pillantottam, már jóval elmúlt éjfél. Talán jobb lenne végre hazatérni, és kipihenni ezt a napot. Legalábbis az elmém, és az izmaim ezután sóvárogtak, én pedig igazán szerettem volna kielégíteni ezt a vágyukat. Úgy talán én is jobban érezném magam.
Hazafelé már nem siettem. Lassan hajtottam, elmosolyodtam a gondolatra, hogy ha az előbb azért büntettek volna meg, mert túl gyorsan hajtottam, most sikerült volna elintéznem magam a forgalom akadályozása címszóval. Nem lepődtem meg amikor Liam kocsija még mindig ott parkolt előttünk. Csak remélni mertem, hogy a fiúk nincsenek ott, elég nekem elviselni egyetlen egy kiskutya tekintetet. További hárommal már én is nehezen birkóznék meg.
- Halálra aggódtam magam, miattad! – Tört ki egyből belőle, ahogy beléptem az ajtón. Fejemet rázva néztem rá, ez már komolyan több a soknál. Miért tesz úgy mindenki, mintha egy gyerek lennék, aki felügyeletre szorul? A saját szüleim nem törődnek ennyit velem. Rémisztő.
Vagy csak én dramatizálom túl a helyzetet?
- Igazán felesleges volt –rázta meg lassan a fejem, majd fáradtan lehuppantam egy fotelbe, lassan fújtam ki a levegőt és körbenéztem. Az egész lakásban rend uralkodott- ezt te csináltad?
Ő is körbenézet, majd egy szomorkás mosollyal bólintott.
- Köszönöm…
- Igazán nincs mit – mosolyodott el aztán szelíden, letérdelt elém, két kezébe fogta az enyémet- komolyan beszélnünk kell Kim!
El akartam húzni a kezemet. El kellett volna húzni a kezemet, de nem tudtam. Annyira jó érzés volt már maga az érintése is. Nagyokat pislogva néztem rá.
- Ami történt az nem a te hibád, voltunk bent nála a kórházba, és amennyire tudtuk átbeszéltük a dolgokat!
- A csapat dolgait?
- Is – bólintott, majd még közelebb jött hozzám – és a ti dolgaitokat is, Niall nem sok mindent mondott, és szeretném hallani a történetet a te szádból is.
- Teljesen el vagy tájolva ha azt hiszed pszichológust játszhatsz velem! – Háborodtam fel, kirántottam kezeimet az övéi közül, majd felpattantam és távolabb léptem tőle – mégis mit képzelsz?
- Azt képzelem, hogy rettegésben tart téged Kim!
- Te meg vagy hibbanva – kiáltottam rá mérgesen, megmagyarázhatatlan okokból, de egyre mérgesebb lettem. Legszívesebben felpofoztam volna. Ajkamba harapva vártam az újabb gyenge évet, vagy vádat. Nem akartam ezt tenni most. Aludni vágytam.
Erre nem válaszolt, csak leroskadt az egyik ülőalkalmatosságra, arcát kezeibe temette. Úgy tűnt Ő sincs a legjobb állapotban. Nem értettem mit keres még mindig itt, vagy azt, hogy hova akar kilyukadni. Minden porcikám sajgott, és megváltás után könyörgött.
Elég már!
- Maradni akarsz?
Bólintottam.
- Akkor maradj – állt fel a helyéről, nem mondott semmi sértőt, hangja mégis durván csengett, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy hatalmas robajjal elhagyja az udvarunkat, a kavicsok csak úgy röpködtek, és nem röstelkedtek hangot adni tiltakozásuknak, amikor elhajtott az autójával.
Egyenesen a fürdőbe vettem az irányt. Most nem áztattam magam sokáig, minden izmom ellazult. Bezártam a házat, aztán az ágyba vetettem magam. Itt minden annyira békés volt.
Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy mi volt a célja a nagyobb tervben az embereknek. Milyen okot szolgáltatunk a teremtésre. Egy véges élettel, teli bukkanókkal, döcögőkkel, olyan napokkal amelyeket legszívesebben örökre elfelejtenénk. Mi értelme valaminek, ami úgyis idővel elnémul? Eltűnik, és minden olyan lesz, mintha soha nem is létezett volna. A természetnek nem tűnik majd fel, idővel pedig az emléke is feledésbe vész, nem lesz aki emlékezzen rá, aki éltesse.
Lehunytam a szemeimet, várva, hogy végre az álom magával ragadjon.
Az éltetés fontos. Okot szolgáltat a célhoz. Eredőt az erőhöz, tapadást a megoldáshoz. Lélektani útvonalterv. Kár, hogy nem olyan könnyű használni, mint egy útvonaltervezőt.
Egy adat kevés. Megvan a kiindulási pont.
De nem látom a végét.
Az előbb arra gondoltam, milyen szánalmas dolog is az elmúlás, a vég. Most mégis arra vágyok leginkább. Hogy lássam a végét. Tudjam, hogy minden helyre jön majd. El fogom érni amit szeretnék, túl leszünk ezen az egészen. Minden helyre fog jönni.

A gond csak az volt, hogy soha nem sikerülhet pontosan visszatenni a tárgyakat, onnan ahonnan elvették.  

2015. március 4., szerda

Kilencedik rész - Igen








Szerettem volna azt hinni, hogy a tegnapi események nem történtek meg, csupán álom volt az egész. De a reggeli ébredés nagyon is valóságossá tette a helyzetet.  Igazából minden tökéletes lett volna, ha nem érzem úgy, hogy őrültséget csinálok és egyáltalán nem itt lenne a helyem.
Liam nem volt mellettem, azonban a konyhából halk beszélgetést halottam, főleg mély hangokat, így arra következtettem a fiúk vannak itt. Nem akartam lemenni hozzájuk, minden galiba okozója én vagyok és eszem ágában sincs a szemükbe nézni látni, hogy mérgesek rám. Így inkább elvonultam a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyoztam, előkotortam pár ruhát Liam ruhái közül, amit gyorsan felvettem majd a tükörbe néztem.
Egy totális csődtömeget láttam a helyemen. Ez nem én voltam.
- Nem vagy éhes? – Súgta a hátam mögül egy aggódó hang, majd a fiú kezei a derekamra siklottak – annyira vékony és törékeny vagy, gyere le egyél velünk a reggeliből.
- Nem szeretnék – suttogtam pár perc csend után – nem szeretnék a szemetekben nézni, mi lesz most veletek?  És Niall hogy van? Tegnap őrültséget csináltunk Liam…én…nekem… - nem tudtam egy épkézláb mondatot kinyögni, valami eltörött bennem, a tüdőm sajgott, nem találtam a helyem, arról nem is beszélve, hogy rettegtem, hogy miattam vesztek össze.
- Ez nem a te hibád Kim – kezdte csendes vigasztaló monológját- most egy kis pihenőn vagyunk, megpróbáljuk megoldani a problémáinkat, Niall el fog járni terápiára.
- És ha nem oldódnak meg a problémáitok?
Meghúzta a vállát, de láttam rajta a kétségbeesést.
Jaj Istenem, csak ezt ne!
-  Te viszont nem mehetsz vissza hozzá, soha többet!
Elszörnyedtem a gondolatra. Mégis, hogy mondhat ilyet?
Én szeretem Őt.
- Ezt nem te fogod eldönteni – kaptam a kabátom után, ügyelve, hogy még véletlenül se mozdítsam meg a begipszelt kezem, ugyanis egyre jobban lüktetett a fájdalomtól. Hangomra meglepődött, sőt úgy tűnt teljesen elképedt.
- Hallod te magad egyáltalán? Niall megütött téged Kim!
- Ezt te nem értheted – ráztam meg lassan a fejem – és különben is te magad mondtad, hogy segítséget fog kérni!
- De - elakadt a szava, úgy tűnt nem tud mit mondani, látszott az arcán a teljes zavartság- most mégis hova készülsz?
- Haza – adtam meg a világ legegyszerűbb válaszát, láttam a szemébe a megrökönyödést, majd azt, hogy szinte könyörögve néz rám.
Én azonban nem foglalkoztam vele.
Lerobogtam a lépcsőn, nem figyelve a többiek kíváncsi tekintetére és kivágtattam az ajtón. Meg sem álltam hazáig, ami szerencsére nem volt olyan messze így simán megtehettem az utamat gyalog is.
Senki nem jött utánam.
Amikor megálltam a ház előtt, már rosszat sejtettem. Ugyanis a bejárati ajtó nyitva volt. Megszaporáztam lépteimet, belépve a házba pedig teljesen elképedtem. Nem voltam felkészülve a látványra ami fogadott. Az egész ház, berendezés, képek, poharak és tányérok, minden romokban hevert.
Meg sem mertem szólalni, féltem ha megteszem a ház falai megremegnek és maguk alá temetnek. Egy erőtlen ember gyötrődését türközte minden szilánk darab, valakit aki darabjaira hullott. A szám elé emeltem kezem, amikor vércseppeket láttam a folyosó kövén. Azonnal a hálószobánkba rontottam, onnan pedig tovább a fürdőnkben.
Niall ott feküdt a kádban, körülötte italos üvegek, a ruhája véres volt, arcán pedig egy-két véraláfutás, és monokli éktelenkedett. Odarohantam hozzá, csak remélni mertem, hogy azért vannak lehunyva a szemei mert még alszik.
Letérdeltem a kád mellé, halkan szólongatni kezdtem. A farzsebembe nyúltam, hogy  mentőt hívjak, a torkomat szorongatta a zokogás. Annyira rossz volt, így látnom Őt.
- Kim – suttogta rekedten amikor letettem a telefont, keze felém nyúlt, arcomra simította én pedig tenyerébe csókoltam, könnyek szöktek a szemébe – ne tedd ezt, nem érdemellek meg!
Annyira gyenge volt a hangja, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy szinte beleremegtem a fájdalomba, és ezt mind én okoztam neki, gyűlöltem magam ezért. Minden hibája ellenére, szeretetet engem, ebben biztos voltam, hogyan tudnék rá haragudni?  Ő az első ember az életemben, aki igazán szeret, mindannyian hibázunk ahogy én is megtettem tegnap este. Nem hagyhatom Őt magára. Most nem.
- Kérlek ne mond ezt – ráztam meg a fejem lassan – annyira szerencsétlenek vagyunk!
Halkan elnevette magát. Egy köhögés szakadt fel belőle, én pedig azonnal aggódva figyeltem minden mozdulatát. – Mindjárt itt lesznek az orvosok!
- Csak rád van szükségem bébi – suttogta erőtlenül – az érintésedre, a nevetésedre, arra, hogy itt legyél mellettem! Azt ígérted velem maradsz!
- És úgy is lesz – bólintottam könnyes szemekkel, fájt így látnom őt, kezét a mellkasomra húztam – érzed ezt? Csak érted dobog, csak a tied vagyok,senki másé!
Lassan fújta ki a levegőt, arcára egy halvány mosoly kúszott.
- Tudod, hol voltam tegnap?  - Tudakolta csendesen, nagyon gyenge volt, csak reménykedni mertem, hogy nincsenek súlyos sérülései. Egyáltalán hogy hagyhatták így magára?
- Nem számít…
- De számít – erősködött tovább – igenis számít, tudod miért?
Lassan megráztam a fejem.
- Mert te vagy az egyetlen igaz és jó dolog az életemben Kim, én pedig majdnem hagytam ezt elveszni, egészen tegnap reggelig. Ott feküdtél mellettem, annyira gyönyörű voltál, és tudtam, hogy csak te kellesz nekem. Örökre!
Meglepetésként értek szavai, nem igazán értettem, hova akar kilyukadni. Erőt véve magán, kikászálódott a kádból, aggódva figyeltem minden mozdulatát. Segítettem neki, míg végül ahelyett, hogy megállt volna előttem, letérdelt elém.
Elkerekedtek a szemeim.
- Azt akarom, hogy az enyém légy – vett elő egy kis dobozkát a zsebéből- Kim, légy a feleségem!
Sokkal inkább hangzott követelésnek, mint kérdésnek, de ez zavart, most a legkevésbé. Éreztem, hogy elakad a lélegzetem, a levegő a tüdőmbe szorult, és bárhogy próbáltam nem tudtam kipasszírozni magamból. Félő volt, hogy elájulok, a szemeim elkerekedtek, nem találtam a hangom.
Egy gyenge bólintásra futotta tőlem.
- Ez igent jelent? – Vonta fel finoman szemöldökét – mert annak elég gyenge volt…hallani akarom a szádból. Leszel a feleségem?
- Igen – suttogtam, miközben újra visszatért az élet belém – igen, igen,igen – minden egyes szót hangosabban mondtam, letérdeltem mellé, és nem törődve az elmúlt nap eseményeivel boldogan öleltem át.
Nem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy nem bíztam benne eléggé, azt hittem megcsal. Ajkaim után kapott, csókja egyszerre volt édes a boldog jelentől, keserű a múlttól, és óvatoskodó a jövő miatt. Belenéztem szemébe amelyek most játékosan csillogtak, önfeledtnek tűnt. Egy apró csókot helyeztem ajkai szélére, idő közben elővette a gyűrűt és felhúzta az ujjamra. Gyönyörű volt. Akárcsak Ő.
Kopogást halottam lentről, gyengéden eltoltam magamtól, majd leszaladtam, hogy fogadjam a mentősöket. Megvizsgálták a fiút, aztán pedig hordágyra fektették és levitték az autóba, azt mondták nem mehetek velük, egy csókot leheltem ajkaira búcsúzáskép, biztosítottam afelől, hogy utánuk megyek, mivel engem nem engedtek vele menni. Alig hajtott ki a mentőautó az utcából amikor egy ismerős autó tűnt fel, Liam volt az.  Eszeveszett tempóban hajtott felém, hogy aztán nagyot fékezve kipattanjon a kocsiból és felém vesse magát.
- Jól vagy? – Ölelt magához – láttam a mentőautót, és azt hittem…
Elharapta a mondat végét, de sejtettem, hogy mit akar mondani. Ezt Ő sem gondolhatja komolyan. Niall sosem lenne képes komolyabb kárt okozni bennem, és biztos vagyok benne, hogy a dolgok helyre fognak jönni, mert úgy akarjuk. El fogjuk felejteni ezt az egészet, és új életet fogunk kezdeni, mint férj és feleség.
Nem válaszoltam, csak hátraarcot vágtam, szorosan a nyomomban volt. Odabent pedig félve nézett körbe.
- Nem kell féltened engem, megleszek!
- Nekem egyáltalán nem tűnt úgy a dolog Kim, kérlek ne hazudj magadnak! Csak azt ne! Mert nem akkor válsz a legsebezhetőbbé, ha mások hazudnak neked, hanem ha önmagadnak hazudsz! A saját hazugságaid fognak felemészteni, szállj ki ebből az egészből amíg még lehet, és láss végre tisztán!
-  Nagyon is tisztán látok Liam  és egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mégis mi a fene bajod van!
- Most ez egy komoly kérdés volt? Hallod te egyáltalán magadat? –  Egyre gyorsabban beszélt, attól féltem ha így halad nem fogom tudni követni – láttam tegnap mit tett veled!
- Baleset volt…
- Minden zúzódás a testeden baleset volt, Kim? – Hosszú percek után szólalt meg csak, úgy tűnt rendezni próbálta kavargó, kétségbeesett érzéseit, gyengéden szólított meg, mint aki attól tart, ha hangosabban beszélne velem, zúzódásokat okozna rajtam, bennem, a lelkembe. Lehunytam a szemem, és próbáltam elszámolni tízig, kevés sikerrel ugyan de lenyugodtam, és lassan ingattam a fejemet.
- Szeretem Őt!
Most rajta volt a sor. Fájdalmasan lehunyta szemeit.
- Kérlek ne mond ezt, Ő nem szeret téged, ha szeretne akkor megbecsülne!
Nem válaszoltam. A kulcsaimat kezdtem keresni a hatalmas rendetlenségben. Elfordultam tőle, de nem sokáig voltunk így, ismét magához húzott, oltalmazón átkarolt, puha ajkait nyakamra nyomta, én pedig csak sodródtam az árral.
- Légy velem, felejtsd el ez az egészet és gyere velem, tiszta lappal, mindent a hátunk mögött hagyva!
Csábító szavai úgy vonzottak, mintha az egész testem mágnesből lett volna. Annyira akartam, meg akartam tenni, el akartam menni, és úgy szerettem volna viselkedni, mint egy tudatlan gyermek. De ez már nem az a világ volt. Felnőttünk. Neki és nekem is kötelességei voltak.
Lassan szembefordultam vele, halványan elmosolyodott.
- A felesége leszek! – Éreztem ahogy megfagy körülöttünk a levegő, mégis arcáról az a gyenge „ remény mosoly” is leolvadt, teljes kétségbeeséssel nézett rám, aztán pedig az ujjaimon csillogó gyűrűre.
- Nem – hangja kétségbeesett fulladozásként hatott- ezt nem teheted.  Ez őrültség!
Végre megtaláltam a kulcsomat, felkaptam és még utoljára ránéztem.
- Akkor végre egyszer az életemben őrült leszek!
Választ sem várva kerültem meg, nem érdekelt, hogy meddig marad ott, vagy, hogy mit érez most. Életem legnagyobb hibája volt a tegnap nap, nem tudtam mi lesz most. A fiú aki valójában szeret és mindent megtenne értem, azt hiszi csak az övé vagyok. Pedig ez nem igaz. Magam sem tagadhatom, hogy a szívem szakad meg. Egy kis részem igenis másra vágyott. Gyengédségre, édes szavakra, törődésre, önfeledt mosolyra.
A barna szemekre.

2015. március 1., vasárnap

Nyolcadik rész- Veled







Valahogy nem így képzeltem el az életemet. Igazából soha sem voltam az a előre tervezgetős fajta, nem terveztem meg előre milyen fiúba szeretek majd bele, milyen lesz az első csókom, az első saját házam, a gyerekeim nevét vagy, hogy milyen esküvőm lesz.
Ezek a dolgok kimaradtak az életemből, csak sodródtam az árral, persze voltak biztos pontok, de nem elég erősek, nem tudnék rájuk támaszkodni.
Még mindig ziháltam, kapkodtam a levegőt, azt hiszem az elmúlt hét eseményei most egyszerre törtek a felszínre, és az egészért csak magamat hibáztathatom.  Mindez nem történik meg, ha én nem kerülök a képbe, el sem tudom képzelni mi fog történni az események után, úgy tűnt a fiúk nem igazán díjazzák Niall viselkedését.
Még sosem jártam egyiküknél sem, Liam háza igazán otthonosan volt berendezve, barátságos színek és bútorok uralkodtak mindenhol.  Igazából nem tudom miért, de nem mertem megszólalni, úgy éreztem magam, mint egy tizenéves kislány aki most kapott pár pillanat betekintést egy világsztár életébe, annak is egyik legtörékenyebb szegletébe.
Elég furcsán alakult a helyzet, Liam nem szólt hozzá, csak levágódott az egyik fotelbe, a nappaliba és fejét fogva bámult a semmibe. Nem tudtam, mit csinálhatnék, ez a nap túl sok volt nekem.
- Hányszor? – Nézett rám nagy barna szemeivel, átható tekintete a lelkemig hatolt – hányszor ütött meg?
- Liam ez… - kezdtem és megráztam a fejem. Istenem, annyira ostoba vagyok, amiért így kibukott belőlem minden. Nem. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Lassan megráztam a fejem, és elhallgattam, de úgy tűnt Ő nem hagyja annyiban.
- Kim, kérlek légy őszinte hozzám, itt nem esik bántódásod!
- Ne tégy úgy, mintha egy agresszív állat lenne a legjobb barátod – keltem ki magamból talán egy kicsit hangosabban is, így a mondat végén sikeresen elharaptam. Láttam, ahogy átfut az arcán a megrökönyödés.
- Akkor mégis mire véljem azt, hogy ha nem vagyok ott, valószínűleg megüt téged, te is tudod, és most már mi is tudjuk, hogy...
- Nem tudsz te semmit – kiáltottam rá egy kicsit hangosabban- ez az egész egy hatalmas félreértés! Niall szeret engem, ez csak egy félreértés, és tulajdonképp nem is tudom mit keresek itt, mellette lenne a helyem.
Láttam, ahogy elkerekedik a szeme, majd felpattan a fotelből, én pedig azonnal hátrálok két lépést.
Szomorúan mosolyodott el, gondolom a reakcióm miatt. Kezét óvatosan a derekamra vezeti, én pedig egyre szaporábban szedem a levegőt, érintése nyomán kiráz a hideg, lehunyom a szemem, nem tehetem ezt.
Ez nem helyes.
Halkan tűröm ahogy egyre közelebb kerül hozzám, szaggatottan felsóhajtok ahogy ajkát éppen csak, túlontúl gyengéden végighúzza a nyakam vonalán, nem csókol meg, nem szól semmit, csupán cirógat.
Kipattannak a szemeim ahogy ujjai becsúsznak a felsőm alá, azonnal eltolom magamtól, Ő pedig bár tudom, hogy valószínűleg sokkal erősebb mint én, készségesen lép hátrébb, bár zavart tekintete levakarhatatlan arcáról.
Nincs mit mondanom neki, elfordítom a fejem, és csendesen megtudakolom, hogy merre találom a fürdőszobát, úgy érzem csak egy forró zuhany menthet meg. Szó nélkül vezet a hatalmas és gyönyörű fürdőbe, majd illedelmesen magamra hagy, én pedig minden átmenet nélkül a földre hullok, nem tudom mihez fogok most kezdeni, ez nem én vagyok.
Csendesen zokogok, minden annyira gyorsan történt, az egyik pillanatban még minden rendben volt, most meg,nem is tudom mit mondjak. Gyorsan megnyitottam a vizet, nem akartam hangoskodni, de a sírás megállíthatatlan volt, így csak remélni mertem, hogy nem hallatszik át a falakon. 
Levetkőztem és nem törődve a víz hőmérsékletével beálltam a forró vízsugár alá. A víz hiába volt égetően meleg, minden ízemben remegtem, minden idegvégződésem ki volt hegyezve, szeretetre, törődésre és gyengédségre vágytak.  Csupa pára volt az egész kabin, a víz hangosan zubogott, így alig halottam valamit a külvilágból, azt reméltem pár percet magam lehetek, de csalódnom kellett.
Ez azonban édes csalódás volt.
Hűvös érintések kúsztak a derekamra, majd egy izmos test feszült a hátamnak. Végig simított az oldalamon, nagy tenyere ezután felkúszott a mellemre, gyengéden kezdte becézgetni, én pedig a jóleső érzések miatt, fejemet vállára hajtottam. Kapva az alkalmon a nyakamat kezdte el csókolgatni, ajka puhán érintette a bőrömet, mintha attól félne, hogy egy óvatlanabb mozdulattól azon a helyen darabjaimra hullok.
- Fordulj meg – suttogta reszelős hangon a fülemben, én pedig képtelen voltam, nem engedelmeskedni neki. Tudtam, mire megy ki a játék, látni akarja, nincsenek-e sérüléseim, nem akartam neki fájdalmat okozni, így lehunytam a szemem, hallottam, hogy lassabban és szaggatottan veszi a levegőt, nem mertem megszólalni.
-Kim - nevemet úgy ejtette ki, mintha valami áldás lenne, én pedig már a hangjától megborzongtam, kipattantak a szemeim, ahogy közelebb vont magához, a ruhája még rajta volt, én pedig semmi másra nem vágytam, csakhogy csupasz bőrét érezhessem az ujjaim alatt, így mielőtt bármit is mondhatott volna, kibújtattam a felsőjéből
.Elakadt a lélegzetem tökéletes felsőteste láttán, nem habozott egy percet sem, erőteljesen a hűvös csempének tolt, ajkai az enyémre tapadtak, minden mozdulata annyira gyengéd volt, én pedig egyre sietősebben vágytam még több kapcsolatra, ezért gyengéden alsó ajkába haraptam, mire egy halkabb nyögés hallatott, felbátorodva előbbi cselekedetemen pedig egyre hevesebben tépte ajkaimat.
A víz még mindig folyt ránk, teljes erővel érintették az egyébként is felhevült bőrömet a forró vízcseppek, szinte már fájdalmas volt, de eszem ágában sem volt kimenni innen.
Felnyögtem, amikor ujjaival bebarangolta testemet, egy pillanatra sem szakadt el ajkaimtól, jólesően simogatott, én pedig már ezektől, az apró figyelmességektől a mennyországban éreztem magam. Vagy legalábbis a kapujában. Már azon kaptam magunkat, hogy mind a ketten meztelenek vagyunk, mozdulataink egyre hevesebbek, légzésünk felgyorsult, amikor a szemébe néztem tiszta vágyat, láttam, én pedig mindent meg akartam neki adni.
- Kérlek – nyögtem erőtlenül, amikor már pár perce csak bámultunk egymás szemébe, magamban akartam Őt érezni.
Kezemet levezettem férfiasságára, ujjaimat köré kulcsolva kezdtem kényeztetni hátravetette a fejét az élvezettől, minden érintésembe beleremegett, én pedig nem tudtam betelni ennek a látványával, egyszerűen gyönyörű volt. 
Combom alá nyúlt és megemelt, én pedig engedelmesen kulcsoltam össze a lábaimat a háta mögött, ezzel is közelebb húzva magamhoz, majd minden eddigi figyelmet és gyengédséget mellőzve belém hatolt.  Egy jóleső nyögés hagyta el a számat amikor megéreztem magamban lüktető férfiasságát.
Az egész világ összefolyt előttem, elviselhetetlenül meleg volt, Liam még mélyebbre tolta magát bennem, én pedig ösztönösen kaptam ajkai után, végigcsókoltam álla vonalát, majd nyakát. Ütemes mozgása az egekig röpített, úgy éreztem hamarosan el fogok olvadni a karjaiba, egy mély morgás szerű nyögést hallatott amikor egy erősebb lökés hatására  gyengéden a vállába haraptam.  Ha lehet, még közelebb húztam magamhoz, Ő pedig fülemhez hajolt.
- Annyira gyönyörű vagy – suttogta, hangja beleivódott a lelkembe, jóleső borzongás járt át. Éreztem, hogy nem fogom sokáig bírni ezt az őrült tempót amit Liam diktált, és ezzel nem voltam egyedül.
Éreztem, hogy Liam megrándul bennem, én pedig ekkor engedtem el magam, az orgazmusom hullámai darabokra szedett, nem tudtam mást csinálni csak kapaszkodni a karjaiba, kétségbeesetten vágytam a közelségére miközben csak nevét hajtogattam. 
Erősen a karjaiba zárt, édes szavakat suttogott a fülembe, én pedig végtelenül hálás voltam ezért. Felnéztem nagy barna szemeibe amelyek most elégedetten csillogtak, még mindig vágyakozva néztek rám. Megcsókoltam a fiút, majd letett a földre, lábaim még mindig remegtek, meg kellett kapaszkodnom, hogy el ne essek.  Utánam kapott és megtartott, együtt zuhanyoztunk le, adott egy pár tiszta ruhát majd óvatosan maga mellé vont immáron a puha fehér ágyban.
- Azóta várok erre a pillanatra, mióta kinyitottad lisztesen az ajtót, és megöleltelek. Annyira törékeny voltál és hihetetlenül gyönyörű, a mosoly az arcodon, ahogy kétségbeestél amikor megöleltelek és én is tiszta liszt lettem – ujjaival oldalamat simogatta, szorosan feküdt mellettem, én pedig végre biztonságban éreztem magam, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ez csak átmeneti állapot, holnapra bűntudatom lesz, el sem tudom képzelni mekkora. Nem tudom miért tettem ezt az egészet.
Valahogy egyik pillanat követte a másikat, én pedig elvesztem a varázsában. Minden egyes porcikám hálás volt az előbbi percekért,  és egyáltalán nem ellenkeztek, a szívem azt a felgyorsult ütemet verte, mint az övé.
Az a rossz a boldogságban, hogy túlságosan törékeny érzés. Az egyik pillanatban még pillangóként repül körületted, de mire  elfognád, már átváltozott egy csúf hollóvá, ami nem hoz mást csak pusztulást és rossz kedvet.
Körülöttem, most pillangók voltak, jó időt varázsolták, próbálták elfeledtetni azt az időt amikor nem volt se szépség se jó az életemben. Nem tudom meddig akartam áltatni magam, ahogy azt sem miért engedtem meg magamnak ezt a luxust. Az előbbi eseményeknek nem lett volna szabad megtörténnie, se most, se soha.
Az én helyem Niall mellett van, most pedig kegyetlenül elbántam azzal az emberrel akit szeretek. Letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, és egy nagyot sóhajtottam. Éreztem, hogy a mellettem fekvő fiú légzése lelassult és egyenletessé vált. Elaludt.
Azt kívántam bárcsak beleláthatnék az álmaiba, tudni akartam mit érez és ,hogy mért érzi úgy. Nem hiszem, hogy elég lennék neki, Ő sokkal többet érdemel tőlem. Én nem tudok mást csak folyamatos csalódást okozni, nem vagyok jó ember, ha még egyáltalán nevezhetnem annak magam.
Egy kicsit elhúzódtam tőle, mire utánam nyúlt és még szorosabban húzott magához.
Önkéntelenül is elmosolyodtam.
Legalább ezer meg egy érzés kavargott bennem, és egyiknek sem láttam a végét vagy az elejét, csak utaztam rajtuk, anélkül, hogy tudtam volna honnan jövök, és hova tartok.