Tizedik rész - Maradok

Az egész napomat a kórházban töltöttem, bár nem mehettem be hozzá, nem akartam elmozdulni a közeléből. Egymagam, csendesen üldögéltem a kórház folyosóján, az orvosa azt ígérte nemsokára jön és akkor beszélhetünk. Ez volt úgy három órával ezelőtt.

Végül meguntam a várakozást, belopóztam a szobájába. Édesen aludt, sérülései szépen ellátva, immáron megszabadítva a véres gönceitől, kórházi ruhában pihent. Biztonságérzet öntött el a fiú láttán, minél közelebb akartam hozzá menni, mígnem bebújtam mellé az ágyba. Ösztönösen nyúlt utánam, és ölelt szorosan magához.

- Mit csinálsz itt? – Suttogta én pedig felé fordítottam a fejemet. Kék szemei teljesen megbabonáztak. Annyira nyugodt volt – azt hittem még nem jöhetsz be hozzám.

- A szabályok arra valók, hogy megszegjék Őket – suttogtam vissza játékosan, erre fáradtan elmosolyodott. Ujjamat végighúztam a szeme alatt húzódó sötétebb karikán, mire elkapta kezemet és egy óvatos csókot lehelt rá. Felkuncogtam – szeretlek!

- Én is szeretlek Kim – összepréselte ajkait – kérlek, mondd, hogy megbocsátasz!

Bólintottam.

- De segítséget kell kérned - félve néztem rá, nem akartam fájdalmat okozni neki, de csalódnom kellett.

- Egyből bólintott, nagyon készségesnek tűnt.

- Bármit megteszek érted – adott egy apró puszit a halántékomra, én pedig jólesően felsóhajtottam. Ismét elaludt, kikászálódtam mellőle, már vettem volna a kabátomat, amikor belépet az orvos. Nem lepődött meg, hogy ott talál, de szerencsére nem volt belőle nagyobb gubanc sem. Elmondta, hogy a fiúnak akit szerettem pár bordája megrepedt, de a zúzódásokon, és egy nagyobb immáron összevarrt seben kívül nincs problémája. Mára azonban még szeretnék benntartani a kórházban. Megfigyelés céljából. A lelkemre kötötte, hogy menjek haza és pihenjek. Én pedig mivel Niall úgyis békésen szunyókált, megtettem amit kért. Kifelé igyekezve, a kórház folyosóján azonban két dühös szempárral találtam szembe magam. Egy nagyot sóhajtottam, próbáltam eloldalazni mellettük de az információs pultnál ácsorgó Harry észrevett.

- Kim? Te mit keresel itt? Jól vagy?

- Ne fesd az ördögöt a falra – ráztam meg a fejem – minden rendben van.

- És az a szemét? – A cseppet sem kedves kérdés Zayn szájából hangzott el – csak mondd, hogy nem miatta vagy itt!

Nem válaszoltam.

Egész egyszerűen eloldalaztam mellettük. Nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit cselekszem. Egész egyszerűen csak sodródtam az árral, miközben komoly döntéseket hoztam. Házasság. Vajon aznap is igent mondtam volna neki?

Ahogy kiléptem az épületből további két bandatag jött velem szemben. Louis aggódva trappolt felém, mire én egyből a másik irányba indultam el, eszem ágában sem volt vele beszélni, és ahogy Liam rám nézett. Istenem, azok a szemek. Nem jöttek utánam, egyenesen az autómhoz lépkedtem, majd minden szó nélkül beszálltam, és elhajtottam. De nem mentem haza. Az most túl sok lett volna.

Egy kész katasztrófának éreztem magam. Minden annyira zavaros volt. Valahogy nem ezt várná az ember, ha egyszer boldogak kéne lennie. Egyáltalán mikor lehet boldog egy ember? Éreznie kell, kényszerítenie kell rá magát? A szervezete meddig bírja nélküle? Mert a lelkemnek minden bizonnyal szüksége lett volna rá. Csak egy cseppjére, ami átjárja és felmelegíti. De nem volt itt semmi.

Az üresség kongott az egész testemben. Elcseszettnek éreztem magam, úgy igazából, mélyen a sötétben álldogálva, sehol egy fényforrás, a magányosság pedig egyre jobban megfolyt. Ez képtelenség.

Nem érezhetek ilyet, boldog kell, hogy legyek. Közös családot alapítok azzal a személlyel akit szeretek, akit merhetek szeretni.

Miket beszélek.

Egy undorító szörnyeteg vagyok. Ha valóban szeretném akkor nem csaltam volna meg, akkor nem gondolnék annyit másvalakire, nem vágynék az érintésére, a csókjaira, az édes szavaira. Már kiértem a városból, mire rájöttem, hogy lassítanom kéne, hacsak nem akarok egy szép kis bírságot gyorshajtás miatt. A kocsi döcögve állt meg, a semmi közepén voltam. Félrehúzódtam, szinte kiugrottam az autóból, a csillagok már szépen látszódtak az égbolton, egy lélek sem járt erre. Igazából ha járt volna erre valaki, az sem érdekelne. Fel-le járkáltam, míg végül egy jóleső kiáltás szakadt fel belőlem. Elestem, körmeimet a puha földbe mélyesztettem, és felzokogtam. Minden annyira zavaros volt.

Idebent.

Vicces. Néha azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk könnyen eldönteni kérdéseket, könnyen túljutni a nehézségen, úgy, hogy alig változunk. Pedig az élet mindig változásban van. A változás az egyik biztos pont. Olyasmi amibe nyugodtan, erőteljesen bele lehet kapaszkodni, mert mindig körülöttünk lesz. Még akkor is ha nem figyelünk rá, vagy ha nem akarunk ráfigyelni. Úgy ölel körül minket, mint egy oltalmazó édesanya. De az ő feladata nem az oltalmazás. A változás feladata, hogy megtanítson minket alázatosan élni, úgy, hogy bármikor képesek legyünk alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Mert csak úgy maradhatunk talpon. Még akkor is ha fáj. Mindig, és mindenkor.

Beletelt egy kis időbe mire összeszedtem magam, legalábbis annyira, hogy visszabotorkáljak a autómhoz, beüljek az ülésre, és továbbra is bámuljak ki a fejemből.

A csuklómon lévő órámra pillantottam, már jóval elmúlt éjfél. Talán jobb lenne végre hazatérni, és kipihenni ezt a napot. Legalábbis az elmém, és az izmaim ezután sóvárogtak, én pedig igazán szerettem volna kielégíteni ezt a vágyukat. Úgy talán én is jobban érezném magam.

Hazafelé már nem siettem. Lassan hajtottam, elmosolyodtam a gondolatra, hogy ha az előbb azért büntettek volna meg, mert túl gyorsan hajtottam, most sikerült volna elintéznem magam a forgalom akadályozása címszóval. Nem lepődtem meg amikor Liam kocsija még mindig ott parkolt előttünk. Csak remélni mertem, hogy a fiúk nincsenek ott, elég nekem elviselni egyetlen egy kiskutya tekintetet. További hárommal már én is nehezen birkóznék meg.

- Halálra aggódtam magam, miattad! – Tört ki egyből belőle, ahogy beléptem az ajtón. Fejemet rázva néztem rá, ez már komolyan több a soknál. Miért tesz úgy mindenki, mintha egy gyerek lennék, aki felügyeletre szorul? A saját szüleim nem törődnek ennyit velem. Rémisztő.

Vagy csak én dramatizálom túl a helyzetet?

- Igazán felesleges volt –rázta meg lassan a fejem, majd fáradtan lehuppantam egy fotelbe, lassan fújtam ki a levegőt és körbenéztem. Az egész lakásban rend uralkodott- ezt te csináltad?

Ő is körbenézet, majd egy szomorkás mosollyal bólintott.

- Köszönöm…

- Igazán nincs mit – mosolyodott el aztán szelíden, letérdelt elém, két kezébe fogta az enyémet- komolyan beszélnünk kell Kim!

El akartam húzni a kezemet. El kellett volna húzni a kezemet, de nem tudtam. Annyira jó érzés volt már maga az érintése is. Nagyokat pislogva néztem rá.

- Ami történt az nem a te hibád, voltunk bent nála a kórházba, és amennyire tudtuk átbeszéltük a dolgokat!

- A csapat dolgait?

- Is – bólintott, majd még közelebb jött hozzám – és a ti dolgaitokat is, Niall nem sok mindent mondott, és szeretném hallani a történetet a te szádból is.

- Teljesen el vagy tájolva ha azt hiszed pszichológust játszhatsz velem! – Háborodtam fel, kirántottam kezeimet az övéi közül, majd felpattantam és távolabb léptem tőle – mégis mit képzelsz?

- Azt képzelem, hogy rettegésben tart téged Kim!

- Te meg vagy hibbanva – kiáltottam rá mérgesen, megmagyarázhatatlan okokból, de egyre mérgesebb lettem. Legszívesebben felpofoztam volna. Ajkamba harapva vártam az újabb gyenge évet, vagy vádat. Nem akartam ezt tenni most. Aludni vágytam.

Erre nem válaszolt, csak leroskadt az egyik ülőalkalmatosságra, arcát kezeibe temette. Úgy tűnt Ő sincs a legjobb állapotban. Nem értettem mit keres még mindig itt, vagy azt, hogy hova akar kilyukadni. Minden porcikám sajgott, és megváltás után könyörgött.

Elég már!

- Maradni akarsz?

Bólintottam.

- Akkor maradj – állt fel a helyéről, nem mondott semmi sértőt, hangja mégis durván csengett, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy hatalmas robajjal elhagyja az udvarunkat, a kavicsok csak úgy röpködtek, és nem röstelkedtek hangot adni tiltakozásuknak, amikor elhajtott az autójával.

Egyenesen a fürdőbe vettem az irányt. Most nem áztattam magam sokáig, minden izmom ellazult. Bezártam a házat, aztán az ágyba vetettem magam. Itt minden annyira békés volt.

Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy mi volt a célja a nagyobb tervben az embereknek. Milyen okot szolgáltatunk a teremtésre. Egy véges élettel, teli bukkanókkal, döcögőkkel, olyan napokkal amelyeket legszívesebben örökre elfelejtenénk. Mi értelme valaminek, ami úgyis idővel elnémul? Eltűnik, és minden olyan lesz, mintha soha nem is létezett volna. A természetnek nem tűnik majd fel, idővel pedig az emléke is feledésbe vész, nem lesz aki emlékezzen rá, aki éltesse.

Lehunytam a szemeimet, várva, hogy végre az álom magával ragadjon.

Az éltetés fontos. Okot szolgáltat a célhoz. Eredőt az erőhöz, tapadást a megoldáshoz. Lélektani útvonalterv. Kár, hogy nem olyan könnyű használni, mint egy útvonaltervezőt.

Egy adat kevés. Megvan a kiindulási pont.

De nem látom a végét.

Az előbb arra gondoltam, milyen szánalmas dolog is az elmúlás, a vég. Most mégis arra vágyok leginkább. Hogy lássam a végét. Tudjam, hogy minden helyre jön majd. El fogom érni amit szeretnék, túl leszünk ezen az egészen. Minden helyre fog jönni.

A gond csak az volt, hogy soha nem sikerülhet pontosan visszatenni a tárgyakat, onnan ahonnan elvették.