Tizenegyedik rész- Újra

Az elmúlt két hét elég gyorsan eltelt. Szinte egyik lépés követte a másikat, Niall családja nagyon örült az eljegyzésnek, ahogy az én szüleim is, bár az is igaz, hogy édesapám nem fogadta kitörő örömmel a híreket. Azt mondta félt engem. Egyből pánikba estem, féltem, hogy valamelyik srác elkotyogott valamit.

Ha már a többieknél járunk. Róluk semmi hír. Mióta a vőlegényem hazajött a kórházból nem jöttek ide, nem hívtak, nem kerestek. Egyetlen árva szó sincs felőlük és ha még Niall valamilyen módon érintkezett is velük nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Úgy gondoltam jobb lesz ez így. Nem kell, hogy puszipajtások legyünk, ahogy arra sem volt szükség, hogy belefolyunk egymás ügyeibe.

Bár ez valószínűleg lehetetlen kérés.

Niall azonban úgy tűnt komolyan vette az ígéretét.

Hetente kétszer járt pszichológushoz, és még egyszer egy dühkezelési foglalkozásra, minden egyes nap kedvességekkel, figyelmességgel bombáz. Hol egy hatalmas csokor virág, hol egy meghitt vacsora, hajnalba nyúló filmezés, sok-sok nevetéssel megtűzdelve.  Egyik nap bevásároltam, csak nagy nehezen sikerült leráznom magamról az újonnan nyakamba akasztott testőreimet,  Niall ragaszkodott hozzá, én pedig a múltkori eset után, ha tudtam volna sem ellenkeztem.

Most viszont sikerült egy pár órára magamra maradnom, tudtam, hogy egy nagyobb bevásárlóközpontban nem lehet gond, és így is volt. Kellemes másfél órát töltöttem a sorok között mászkálva, úgy döntöttem, hogy ma valami mexikói kaját főzök. Fő a változatosság.

A pénztárnál is gyorsan végeztem már pakoltam befele a megrakott szatyrokat a csomagtartóba, amikor felemelkedve bevertem a fejemet. Szitkozódva toltam vissza a bevásárlókocsit a helyére, majd megakadt a szemem egy kis papírdarabon.

Önvédelmi edzést hirdettek.

Elmélázva figyeltem a papirost, míg végül egy nagyot sóhajtva letéptem egy telefonszámot róla és megnéztem a címet is. A közelben volt, így úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak ezt a helyet. Igazából nem tudom mi vezérelt.

Csak a tudatalattim, vagy egész egyszerűen untam már a monotonitást.  Rettegtem a félelem gondolatától, vagy a fájdalométól, az erőszakról már nem is beszélve, és tudom, hogy Niall nagyon igyekszik, minden tőle telhetőt megtesz, akárcsak én, de ez még hiányzott.

Pár perc múlva leparkoltam az címben megjelölt épület előtt, elhúztam a számat. Egy kicsit jobb környékre számítottam, azt hiszem ilyen helyekre esetleg az utcakölykök járhatnak be edzeni, hogy aztán péppé verhessék ellenfeleiket a nyílt terepen.

Egy nagyot sóhajtottam, és már indítottam is volna az autót, amikor megakadt a szemem az egyik zúzódáson a csuklómon. Nem volt friss sérülés, de a bőröm egy katasztrófa, egyből belilul és a folt sokáig marad ott „ emlékeztetőül”. 

Bátortalanul lépdeltem a kapu felé, alig bírtam betolni a nagy ajtót, el sem tudtam képzelni minek ide az a monstrum. Talán azért esett erre a választásuk, hogy aki belép ide – már ha képes rá- az gyengének érezhesse magát. Én pedig pontosan beleestem ebbe a csapdába.

Azonban még nagyobb meglepetésben volt részem, mint vártam. Azonnal ki akartam hátrálni, mihelyt megláttam a fiút, igaz háttal állt nekem, de tudtam, hogy a lebukás veszélye igen magas. Menekülőre fogtam a dolgot, de nem voltam elég gyors.

- Kim? – Szólított meg Liam meglepetten, mire megálltam, és az ajkamba haraptam, lassan fordultam vissza, egyenesen felém sétált, majd megállt előttem, tekintete a kezemben lévő kis papírra tévedt. Felvonta szemöldökét - önvédelem? Történt valami?

- Nem, dehogyis, minden rendben…

- Ugye ezt te sem hiszed el? – Tudakolta gúnyosan, majd még mielőtt válaszolhattam volna eliramodott a férfi öltöző irányába. Elfutott a pulykaméreg, azzal sem törődtem volna, ha szolnak érte. Nagy léptekkel követtem, kivágtam az ajtót, szerencsére senki sem volt bent az aprócska szobában, csak Ő.

Ő viszont félmeztelenül. Egy nagyot nyelve léptem előrébb, miközben megrohantak az emlékek.

- Mit akarsz?  - Rosszul esett durva hangneme, de nem tudtam mit csinálni. Azt hiszem mindketten egy nagy rakás szerencsétlenségből vagyunk felépítve.

Főleg én.

Egy nagyot sóhajtottam, és leroskadtam az egyik székre, hátamat a falnak vetettem.

Szédültem.

- Hé, jól vagy? – Lépett mellém azonnal, letérdelt elém, kezével az enyém után kapott –nem úgy értettem…

- Tudom, hogy értetted, ne mentegetőzz – legyintettem miközben lehunytam a szemeimet. Pár percig csendben voltunk, végül éreztem, hogy nagyon közel hajolt hozzám.

- Nyisd ki a szemed Kim – suttogta alig pár centire tőlem, erre még szorosabban szorítottam össze a szemhéjamat, tudtam ha belenézek abba a gyönyörű barna tekintetbe teljesen elveszek.  A szívem egyre hevesebben vert, hüvelykujját végighúzta a számon, én pedig érintése nyomán összerezzentem.

- Miért csinálod ezt? – Suttogtam, és végre erőt véve magamon a szemébe néztem, mosolygott rám.

- Mert mindketten erre vágyunk – hajolt nyakamhoz, gyengéd csókokkal borította be, megszólalt bennem a vészcsengő, felpattantam, el akartam tolni magamtól, de ezzel csak annyit értem el, hogy megfordítottam a helyzetünket. Leült a székbe, egy hirtelen mozdulattal pedig magával rántott engem is.  Ficánkolni kezdtem, de kezei erőteljesen fonódtak a derekamra.

- Miért hazudsz még magadnak is Kim?

- Liam kérlek engedj el – ráztam meg a fejem, ismét tettem egy sikertelen kísérletet a „menekülésre” de hiába volt minden próbálkozásom. Ujjai jólesően cirógattak, én pedig mindennél jobban meg akartam csókolni. Lehunytam a szemeimet amikor közelebb vont magához, lábam a két oldalán lógott le, áthidalva a lehetetlenül apró távolságot közöttünk húztam magamhoz még közelebb, kezemet felvezettem tarkóján, és a hajába túrtam, majd megcsókoltam. Először csak gyengéden, puhán érintkeztek ajkaink, aztán ahogy próbáltuk elnyújtani a pillanatot úgy hevült az érzés, úgy változott a csók, és lett gyengéden cirógatóból, követelőzően vaddá. Liam már félmeztelen volt, én pedig nem restelkedtem kezemet a nadrágjába csúsztattam, felnyögött amikor megérintettem. Előrébb mozdította a csípőjét, így követelve a figyelmet, ajkaimat nyakára tapasztottam és szívni kezdtem puha bőrét.  Hirtelen elkapta mind a két kezem, mellkasom elé szorította őket, már nyúlt a felsőmért, hogy kihámozzon belőle, amikor nyílt az ajtó, és két magas, izmos férfi lépett be. Egyből szétrebbentünk, ők pedig zavartan néztek ránk.

Ekkor jöttem rá, hogy már megint hülyeséget csinálok, vagy csináltam volna.

Ezért pedig gyűlöltem magam. Felkaptam a táskámat a földről, és még mielőtt bárki bármit is mondhatott volna. Próbáltam rendezni szapora lélegzetvételemet, el sem tudtam képzelni ennél nagyobb hülyeséget.

Olyan ostoba voltam.

- Kim – hangzott fel az újbóli kiabálás mögöttem, remegő kezekkel próbáltam kinyitni az autót, amikor utolért,  becsapta az ajtót előttem én pedig felsikkantottam meglepettségembe. Időt sem hagyva nekem az autóhoz préselt.  Éreztem mennyire sikerült felhúznom, ettől pedig zavarba voltam.

Megráztam a fejem.

- Ez nem helyes!

- Tudom – bólintott, de nem növelte a köztünk lévő távolságot, végigsimított karomon – vőlegényed van aki az állítólagos legjobb barátom – szavait egy csókkal erősítette meg a vállamon.

- Ne kezdjük ezt…

- Aki bántott téged – barna szemei izzottak a haragtól, ismét megpróbáltam eltolni magamtól, de a válasz csak egy újabb csók volt. Ezúttal a halántékomra – és újra bántani is fog!

- Nem fog – pattantak ki azonnal a szemeim – vagy ha mégis, az nekem fog fájni!

- Tévedsz – rázta meg a fejét, végre ellépett előlem, megfogta a kezemet – nekem is fog fájni! Ahogy mindenkinek akinek fontos vagy!

- Senkinek sem vagyok fontos Liam, Niall az egyetlen aki valóban törődik velem, már hosszú idő óta. Nem engedhetem el! Most nem! Boldog vagyok és szerelmes!

Percekig csendben nézett rám, kihasználva az alkalmat rendeztem szabálytalan légzésemet.

- Biztos vagy benne? Mert tudod Kim, amit te érzel az nem szerelem, még csak nem is szeretet, a boldogságról már nem is beszélve. Amit te érzel az a hála. Hálás vagy neki amiért ott volt veled, és mindennél jobban vissza akarod ezt adni neki, de Kim…mindennek van egy határa! Ne menj vissza hozzá!

- Ebbe nincs beleszólásod – töröltem le tiltakozva egy kósza könnycseppet, és még mielőtt bármit is mondhatott volna bepattantam a kocsiba, és elhajtottam. Gyorsan. Gyorsabban mint szabad lett volna.

Hamar visszaértem a lakáshoz, de nem mentem be egyből. Csak ültem az ülésbe, bambán meredtem előre, várva valamiféle csodára. A nagy lehetőségre, akármire.  Végül erőt véve magamon bementem a házba, minden lámpa égett.

- Hol voltál eddig? – Esett nekem egyből Niall, alig léptem be az ajtón.

- Csak vásároltam – húztam meg a vállamat, közelebb léptem hozzá egy csókért, de elhúzta a fejét- mi baj?

- Szeretnéd, ha ezt el is hinném? Kivel találkozgatsz Kim?

- Senkivel – meresztettem rá nagy szemeket, beljebb szeretem volna menni végre, de elállta az utamat. Nem mertem ránézni, így lesütött szemekkel, a mellkasát fixírozva kértem, engedjen végre be. De nem tette.

- Elfelejtetted, hogy kié a ház Kim?

- Nem – hangom cérnavékony lett, míg az övé fenyegető volt.

- Akkor esetleg azt, hogy ki pénzét költöd?

- Nem Niall – itt már sírtam, ekkor felém nyújtotta kezét, félve néztem rá, a hajamba túrt, és közelebb vont magához.

- Szeretlek Kim –suttogta érintése egyre szorosabb volt, egyáltalán nem esett jól közelsége – de meg kell tanulnod viselkedni.

- Niall kérlek… - hüppögtem, ekkor eltolt magától, kezeivel letörölte a könnyeimet.

- Ne sírj bébi – mosolygott – emlékszel mit mondtam, milyen vagy ha sírsz?

Elnémultam.  Legszívesebben a füleimre nyomtam volna a kezeimet. Nem akartam ezt hallani.

- Válaszolj nekem – kiáltott rám dühösen, kiejtettem a kezemből a zacskókat.

- Undorító!

- Ügyes kislány – húzott magához még egyszer magához, fülemhez hajolt, majd jól érhetően suttogni kezdett – ha megtudom, hogy megcsalsz nagyon megjárod. Megértetted?

- Igen – válaszoltam kiszáradt ajkakkal, alig vártam, hogy befejezzük ezt a kis játékot, és magamra zárhassam a fürdőszoba ajtaját.

Szó nélkül engedett el, ajkait erőszakosan az enyémekre nyomta, majd még mielőtt bármit is kérdezhettem volna, bement a nappaliba és betelepedett a tévé elé. Gyorsan összeszedtem a kihullott dolgokat, a konyhába siettem. Már nem sírtam.

Nem volt értelme.