Tizenkettedik rész- Szabályok

A telefonom kétségbeesett csörgésére ébredtem. Azt egyből levágtam, hogy nem ébresztőről van szó, de el nem tudtam képzelni, hogy ki hívogat ilyen korán. Azonban még mielőtt megnézhettem volna, egy kar nyúlt át felettem, és kinyomta a kis készüléket.  A szívroham jött rám és kiugrottam az ágyból, magammal húzva a paplant, egy tompa puffanás után pedig „ támadóm” is a padlón foglalt helyet. Felhangzott mély nevetése, én pedig egy kicsit megnyugodtam.

Niall nem lehetett itthon, éreztem amikor korán reggel kibújt mellőlem.

- Te mit keresel itt? – Néztem a még mindig földön fetrengő fiúra, de miután tovább folytatta a hahotázást felvontam a szemöldökömet és nagy léptekben kifordultam a szobából.  A konyhába siettem, öntöttem magamnak egy bögre kávét.

- Rossz a lelkiismereted?

- Mióta szokásod mások házába betörnöd?

- Nem törtem be – emelte fel védekezően a kezeit – Niall engedett be!

- Nem akarom, hogy itt légy – kortyoltam bele a fekete folyadékba.

Elfintorodtam, elfelejtettem a cukrot. Liam nem válaszolt.

Úgy tűnt nem lehet eltántorítani a céljaitól, ugyanis leült az asztalhoz és kezébe vett egy újságot.  Felsóhajtottam, közelebb léptem hozzá, láttam ahogy elmosolyodik, de akkorra már késő volt. Egyenesen az ölébe húzott, kiejtettem a kezemből a bögrét ami hangos csattanással ért földet. El akartam tolni magamtól, de megfogta a kezemet és szorosan tartott.

- Mégis mit akarsz? – Förmedtem rá, talán egy kicsit túl durván, de úgy tűnt nem zavarta a cseppet sem barátságos hangnem. Sőt. Kedvtelve nézett rám, ara egyre közelebb került az enyémhez, hátrébb rántottam a fejemet, ajkai a nyakamat kényeztették.  Percek teltek el így, minden igyekezetem ellenére, kezdtem élvezni a helyzetet.

- Liam- suttogtam – elég lesz…

- Tényleg szereted Őt?  - szegezte nekem a kérdést, elfordítottam a fejem, attól tartottam, ha belenézek a szemeibe akkor végem van.

Nyeltem egy nagyot.

- Fontos nekem…

- Szereted?

Ajkamba haraptam. Miért tartozok bárkinek is magyarázattal? Miért tartozok, pont neki magyarázattal?

- És te szeretsz engem?

A kérdésem hirtelen jött, úgy tűnt nem csak engem, de Őt is nagyon meglepte. A reakciójára azonban végkép nem számítottam. Barna szemei most még szebbnek tűntek, csillogva néztek rám, puha kezét végigvezette oldalamon, majd vissza fel, hüvelyujjával végigsimított ajkamon, egy apró csókot helyezett a halántékomra, végig az arccsontomon, amikor megpuszilta az orrom hegyét elmosolyodtam.

- Szeretem a mosolyodat – kezdett bele mondókájába – szeretem ahogy megpróbálsz hazudni nekem, azt ahogy a szemed csillog. Szeretem a reakciódat, amikor megérintelek – futtatta végi ujjait a derekamon, amitől jóleső borzongás fogott el – szeretem, hogy annyira igyekszel megfelelni, azt amikor csupa liszt vagy, szeretem ahogy ülsz a zongora előtt és egy teljesen más ember lesz belőled. Szeretem ahogy a nevemet suttogod, halkan, törékenyen hagyják el a szavak a szádat. Szeretlek Kim! Szerelmes vagyok beléd, és harcolni fogok érted! Fontos vagy neked!

- Ne mond ezt – vágtam közbe miközben a fejemet ráztam könnyes szemekkel, két kezem közé fogtam arcát, szenvedélyesen megcsókoltam, ami egy kicsit ugyan meglepte de hamar alkalmazkodott.

- Szeretlek – szakadt el tőlem újból.

- Nem – kezdtem el sírni és füléhez hajoltam – te sokkal jobbat érdemelsz nálam Liam! Niall meg én jól megvagyunk, szeretem Őt!

- Akkor miért ülsz még mindig az ölembe és csókolgatsz? Miért feküdtél le velem Kim?

Megráztam a fejem, és kipattantam az öléből. A konyhába rontottam, pont időben ugyanis Niall lépett be a házba, kezében egy nagy csokor virággal, méghozzá a kedvenceimmel. Elakadt a lélegzetem, el nem tudtam képzelni honnan szedte Őket, ez a fajta csak kora tavasszal virágzik, és csak akkor lehet kapni. Undorítónak éreztem magam,a szőke fiú arcán hatalmas mosoly ült, karjaiba zárt, arcomra egy nagy puszit nyomott.

- Isten éltesse az én kis menyasszonyomat!

Teljesen elfeledkeztem a születésnapomról. Boldogan öleltem vissza, annyira aranyos volt tőle. Elvettem tőle a virágokat és megbabonázva néztem rájuk. Tökéletes volt.

-  Köszönöm – ugrottam közelebb hozzá és megcsókoltam.

- Akkor jobb ha most megyek – pattan fel a székről a fiú, mire Niall még közelebb húzott magához, és úgy fordultunk hozzá.

- Vár a barátnőd?

Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Barátnője van? Liam riadtan nézett rám, de nem érdekelt. Ő sem különb, mint a többi. Megvártam amíg kisétál a házból, nem kísértem ki és egyből levágódtam a zongorához amit tőle kaptam. Akárhányszor ránézzek arra a hangszerre csak rá emlékeztet, arra, hogy miket mondott nekem és, hogy voltam olyan bolond és elhittem neki. Szánalmasnak éreztem magam.

Alig érintettem meg a gyönyörű billentyűket, két kéz fonódott az oldalamra, nem sokkal később pedig leült mellém, és az ölébe húzott. Homlokomat az övének döntöttem, lassan fújtam ki a levegőt.

- El sem hiszem, hogy a feleséged leszek…

- Én pedig azt nem hiszem el, hogy még minid itt vagy, és kitartasz mellettem. Szeretlek Kim!

Elmosolyodtam, egy gyors csókot nyomtam ajkaira, ő pedig még több kapcsolatot követelve húzott közelebb magához. Ujjai lágyan cirógatták az oldalamat.

- Játssz nekem valamit bébi – suttogta miközben nyakamat csókolgatta – elvégre azért van itt ez a zongora.

- Nekem sokkal jobb ötleteim vannak a zongorával kapcsolatban!

*

Amikor valami rossz ér minket, annyira szeretnék kapaszkodni az emlékeinkbe, azokba amelyek szépek és kedvesek nekünk, hogy képesek vagyunk egy teljes és tökéletes hazugságot felépíteni magunk köré. Egy külön kis világot, a szépből, jóból úgy, hogy közben a rideg valóság ölel át minket. De nem veszünk róla tudomást. Kopogtasson bármilyen hangosan is, legyen akármekkora a kosz, mi azt mindig a szőnyeg alá fogjuk seperni. A kérdés csak az, hogy meddig lehet ezt csinálni. Mikor jön el az a pillanat, amikor a körülöttünk lévő világ már nem lesz elég izgalmas, hogy magához rángasson. Amikor a falakon túl valami sokkal szebb várna, mégsem mehetünk.

Nem elég ha mások bátorítanak, neked kell megtenned az első lépést. Az akaraterőd nélkül semmi vagy. Tudnod kell mit akarsz, hova akarsz kilyukadni az útvesztőből. Máskülönben áttaposnak rajtad. Meg kell tenned az első lépést, és nem kell visszariadnod majd a legelső csalódástól.  Csak kapaszkodnod kell.

Én is szerettem volna kapaszkodni, végtelenül sokáig, talán örökké és még azután is. Az elmúlt pár óra minden hibájával, és tökéletességével a miénk volt. Csak a miénk.  Fejemet Niall mellkasán pihentettem, miközben Ő ujjaival láthatatlan mintákat rajzolt csupasz bőrömre, egy takaró volt a derekunkra terítve, keresztbe, a lábunk összefonódott, egész egyszerűn feküdtünk ott, és hallgattunk egymás lélegzetét. Elmosolyodtam ahogy a gyűrűre tévedt a tekintetemen ami az ujjamon csillogott.

- Min mosolyogsz? – Tudakolta csendesen, továbbra se hagyta abba hátam cirógatását, felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

- Azon, hogy szeretlek -  vigyorogtam rá, mire Ő is eleresztett egy mosolyt, csókokkal borítottam el a mellkasát, jólesően hümmögött, kezét a hajamhoz vezette és kusza hajtincseimmel kezdett el játszani.  Néma percek teltek el így.

- Kim?

- Igen – emeltem fel ismét a fejemet, vett egy mély levegőt.

- Azt hiszem jól vagyok!

Nem igazán értettem mire céloz ezzel. Felvontam a szemöldökömet, mire felült, én pedig követtem őt, a vállára fektettem fejemet, úgy néztem rá.

- Nem akarok többet terápiára menni!

Megfagyott bennem a vér, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Nem. Ez nem lehet igaz. Próbáltam rendezni az arcvonásaimat, nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy megbántom.

- Miért?

- Nem tartozom közéjük, én sohasem bántanálak szándékosan!

- Szándékosan? – Szinte suttogtam, hangom túlontúl távolinak tűnt.

Felém fordult teljes testével, megragadta a derekamat, ajkaival a kulcscsontomat kényeztette, végigcsókolta a nyakamat, egészen a fülemig, játékosan a fülcimpámba harapott, majd suttogni kezdett.

- Hát persze, csak azért tettem mert szeretlek Kim, és figyelnem kell rád. Nem beszélhetsz velem akárhogy, tudnod kell viselkedni, és követni a szabályokat. Ha hibázol, meg kell, hogy büntesselek…

Kirázott a hideg, minden ízemben remegtem, teljesen lemerevedtem, és minden annyira távolinak tűnt. Hajamba markolt, hátrahúzta a fejem, nyöszörögtem rideg érintése miatt, nem csinált semmit, csak ajkába harapva pásztázta végig testemet, lehúzta rólam a takarót, végighúzta ujját az ajkaimon, majd le az államon, nyakamon,  jóleső nyögés hagyta el ajkait ahogy megérintette mellemet. El akartam tolni a kezét, ugyanis felfordult a gyomrom az érintésétől, de durván elkapta a csuklómat, felsikkantottam ahogy magához rántott.

- Ne vond meg tőlem, ami az enyém!

Szinte harapni lehetett volna a levegőben uralkodó feszültséget, zihálva lélegeztem. Dereka köré tekerte a lepedőt, majd a fürdőbe ment, én pedig ott ültem az ágy szélén, teljesen összezavarodva.  A telefonom rezegni kezdett, a kijelzőn Liam neve villant fel. Egy sms.

„ Boldog Születésnapot!”