Tizenharmadik rész- Apróságok

A reggeli túlontúl mogorva hangulatban telt. Jó háziasszony módjára korábban keltem fel és készítettem egy rakat ételt. Niall egy puszit nyomott az arcomra, amitől összerezzentem majd magával húzott enni. Igazából csak tologattam a tükörtojásomat, eszem ágában sem volt megenni. Valószínűleg egy falat sem ment le a torkomon.  Ezt hamarosan Ő is észrevette, kétkedve kezdett figyelni, tekintete a tányérom, és az arcom között cikázott. Elfordítottam a fejem, mire felsóhajtott és felállt az asztaltól, egyenesen elém sétált. Már mellettem állt, de nem akartam neki semmit mondani. Szemeimet összeszorítottam, vártam a következő lépését.

A kezem után nyúlt, felhúzott az asztaltól, tenyerei a derekamra csúsztak.

- Szeretném, ha ennél…

Megráztam a fejem.

- Nem vagyok éhes!

Lassan fújta ki a levegőt, szemében düh csillant.

- Akkor azt hiszem rosszul fogalmaztam – beszélt tovább csendesen, hangja nyugtalanítóan csengett –azt akarom, hogy egyél! Nem akarok magam mellé egy csontváz feleséget!

- Nem fogok a kedvedre tenni még ebben is!

Erre felvonta szemöldökét, pár pillanat múlva pedig azon kaptam magam, hogy értetlenkedve figyelem nevetését.  Hamarosan elpukkan az agyam az idióta hangulatváltozásaitól, ebben egészen biztos vagyok. Lehajtottam a fejem, zavart voltam. Kezei szorosan megfogták a csuklómat, kettőnk közé préselte azt és amikor el akartam húzni, szorítása csak még jobban erősödött. Nyöszörögtem a rideg érintés miatt, elfordítottam a fejem.

-Nézz rám, ha hozzád beszélek Kim!

Nem tettem meg amit kér. Túlságosan féltem tőle, azt kívántam bárcsak minden újra a régi lehetne.

- Hát jó- hümmögte, egy hirtelen mozdulattal megragadta a hajam, hátraszegve ezzel a fejemet, ajkait a nyakamra nyomta és durván szívni kezdte a bőrömet, a másik kezével elégedetten húzott még közelebb magához. Ficánkoltam, ki akartam szabadulni az öleléséből, de a szorítása csak még erősebb lett.

- Niall ez fáj – kaptam a keze után ami a hajamat rángatta.

Semmi felelet, a fejbőröm hevesen tiltakozott a fájdalom ellen amit okozott, minden ízemben remegtem.

- Azt akarom, hogy nézz rám!

- Tessék cseszd meg – kiáltottam rá, miközben jeges tekintetébe bámultam, arca diadalittasan ragyogott, elengedte a hajam, de a keze az meglendült, és egy hatalmas pofon kíséretében az arcomon landolt. A földre huppantam, ekkor pedig csengettek. A fiú felrángatott a padlóról.

- Szedd rendbe magad, a fiúk azok, ha egy szót is mersz szólni nekik, egyesével fogom kiverni a fogaidat! Megértetted?

- Igen – suttogtam, Ő elszaladt ajtót nyitni én pedig fel a hálószobánkba. Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet, legszívesebben üvöltöttem volna. Nem a fájdalomtól. Azaz nem a fizikai fájdalomtól. Az sosem jelentett gondot, le lehet győzni ha elég erősek vagyunk, igenis képesek vagyunk parancsolni neki és tudtam is. Addig amíg erős maradt az akaraterőm, a lelkem, az ami vagyok. A lelki fájdalom viszont mindennél rosszabb volt, az egész lényemet felemésztette, nem volt hova elzárnom, vagy eloltanom. Csak tombolt tovább akár a futótűz,  felégette az utánam lévő hidakat és az előttem álló hegyeket. Nem hagyott más csak monoton kilátástalanságot. Nem volt mibe kapaszkodnom.

Elvesztem.

Mégis hogyan tudnék újabb hidakat emelni, ha a tűz felemésztette az összes fát és kötelet? Itt maradtam egymagam, a szakadék szélén, és még arra sincs erőm, hogy a mélybe vessem magam.

Mert nem látom a végét.

*

Eszemben sem volt lemenni, vagy találkozni a többiekkel, úgy hallottam komoly dolgokról beszélgetnék, talán a jövőjükről, talán Niall hogyléte felől érdeklődnek. Mindenesetre nem volt kedvem egy újabb szembesítésre, vagy aggódó tekintetekre, arról nem is beszélve, hogy Liam kétségbeejtően mindentudó tekintetét most a hátam közepére sem kívántam volna. Így a szobában maradtam, lekaptam a polcról egy könyvet és azt kezdtem olvasgatni, egészen addig amíg a telefonom után nem nyúlva döbbentem tapasztaltam, hogy egy halom üzenetem volt a legjobb barátnőmtől. Mindegyik elolvasva, csak én nem láttam őket. Elhúztam a számat. Hát persze.

Teljes felügyelet.

Sally újra a városban volt és találkozni szeretett volna velem, Ő nem tudott semmiről. A szülei valami nagyon hiper-szuper titkos állami munkát végeznek, még a saját lányuk sem tudja egész pontosan mit, az viszont mindenesetre bizonyos, hogy Sally és a családja a végletekig felkészültek mindenre. Legjobb barátnőm többféle küzdősportot is űz, lőni is jár, minden reggel futni. A szülei nevelték bele ezeket, Ő pedig szinte már el sem tudja képzelni nélkülük az életét. Ha Sally fülébe jutnának a történtek, valószínűleg letépné Niall golyóit, és meg is etetné vele.  Ép ezért kell óvatosnak lennem, nem akarok még több felhajtást, vagy figyelemfelkeltést, de mégis szükségem volt rá. Mostanában ritkán látom, ugyanis külföldön tanul, csak nagyon ritkán jár haza, akkor pedig sok időt töltünk együtt. Legalábbis töltöttünk, amíg meg nem ismerkedtem a vőlegényemmel.

Gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat, most egy kicsit örültem, hogy a srácok itt vannak, így legalább Niall nem akadékoskodhat, vagy legalábbis nem mer akadékoskodni. A telefonomat a zsebembe mélyesztettem, és már indultam is.

-  Sziasztok – köszöntem egy elég hatásosan sikerült műmosollyal ugyanis mindannyian visszamosolyogtak. Liam kivételével. Ő kerülte a tekintetemet.

- Mész valamerre bébi? – Állt fel Niall, kezét a derekamra fonta, én pedig összekulcsoltam az enyémet a tarkója mögött.

- Ühüm – hümmögtem mellékesen, és egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. Nem értem miért nem mentem színésznek – Sally a városban van, szeretném látni Őt!

- Menj csak – ugyan vigyorgott, de láttam, hogy nehezére esik kiejteni a szavakat, sőt szinte fogcsikorgatva beszélt. Egy aprót bólintottam, kiszabadítottam magam az öleléséből.  Minden gond nélkül jutottam ki a házból, és érkeztem meg a kis kávézóhoz ami mára a törzshelyünknek számított. Egy csontropogtató ölelés után, egyből megkezdte a mesét, teljesen belefeledkezve gondolataimba hallgattam beszámolóját az életéről. Egy percre sem voltam jelen az eseményen, csak testben, a többi részem teljesen máshol kalandozott. De azért a megfelelő időközönként helyesően bólogattam, vagy hümmögtem, mosolyogtam és persze rácsodálkoztam az élményeimre.

Vajon máshogy alakult volna az életem, ha akkor nem érek haza időben és nem megyek el arra a nyavalyás estre apámmal? Apámmal akinek végül nem is volt szüksége rám. Mekkora szánalom.

Sally keze meglendült előttem, rémülten ugrottam hátrébb, magammal húzva ezzel a már teljesen kihűlt kávémat is.

- Ne haragudj – kértem bocsánatot, mire elnevette magát.

- Én borítalak nyakon egy csésze kávéval és te kérsz bocsánatot? – Rázta meg a fejét, bár már nem mosolygott, hangja még mindig vidám volt- hiányoztál Kim!

- Te is nekem! – Értettem egyet, talán ez a mai napom első igaz szava.

- Nem tudtam nem észrevenni ezt – fogta meg a kezemet, azt amelyiken a gyűrű csillogott, egy kicsit magasabbra emelte, felvonta a szemöldökét- ez az, amire gondolok?

- Attól függ, mire gondolsz… - húztam tovább az agyát, elhúzva előle bögréjét, teáját a számhoz emeltem, a forró ital átmelegítette az egész mellkasomat. Jólesően tettem le, ami hangosan koppant az asztalon.  Még mindig csak egy felvont szemöldökre volt képes válaszadás terén ezért, felsóhajtottam.

- Igen, nagyon úgy néz ki, hogy férjhez megyek…

- Hát ez nem volt túl lelkes – nevetett fel, még mindig a gyűrűmet vizsgálva, azután viszont tekintetemet kutatatta – minden rendben veletek?

- Persze – húztam el a kezemet – ne haragudj amiért nem szóltam, csak annyira gyorsan történt minden!

Erre egy aprót bólintott, kinéztem az ablakon, tudtam, hogy engem figyel, és azt is nagyon jól tudtam, hogy érzi valami több van itt a levegőben. Erőt véve magamon felé fordultam, lehunytam szemeimet, szinte remegtem a következő szavaktól.

- Megcsaltam Őt…

- Nagyon?

Kénytelen voltam elnevetni magam. Mégis miféle kérdés ez? Lehet valakit, nagyon vagy kevésbé nagyon, esetleg kicsit megcsalni?

- Nagyon – bólintottam –lefeküdtem az egyik legjobb barátjával!

- Te szent egek Kim, mégis miért, és mikor?

- Számít ez? Megtörtént, és most egy olcsó kurvának érzem magam – emeltem ismét meg a teáját – és az is vagyok. Nem ihatnánk valami erősebbet?

Elhúzta száját.

- Nem lehet – nyúlt a táskájába – mindjárt meghalok annyira görcsölök, muszáj bevennem egy fájdalomcsillapítót. Nem értem miért nem születhettem férfinak, igazából teljesen utálom ezt. Inkább hánynék egy hétig folyamatosan, ez az átkozott menstruáció kikészít, de komolyan!  Bezzeg a nagy kanok, nekik semmi problémájuk, maximum a kelleténél tovább szenvednek egy kangörcsbe, itt van ez a megcsalás is… - folyamatosan beszélt miközben egyre lelkesebben kutatott a táskájába, az ölébe húzta, és úgy próbálkozott. Be nem állt a szája.

Körülöttem pedig eltompult a világ. Egyszerre éreztem, hogy kiszáradnak az ajkaim, miközben görcsbe rándult a gyomrom, és hányingerem lett.

- Kim? – Szólított meg, kezemet kezdte rázni – fizessünk és lépjünk, be kell ugranom a gyógyszertárba, elfogyott ez a vacak!

Még mindig nem válaszoltam.

- Kim, minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki mindjárt leájul a székről! Mi a franc bajod van, de komolyan?

- Azt hiszem… - nem jött ki több minden a torkomon, képtelen voltam a beszédre, bátorítóan nézet rám, én pedig kerestem a megfelelő szavakat – nekem… én…

- Nem! – Meresztett rám nagy szemeket, ismét megragadta a kezemet-  mondd, hogy csak ugratsz!

Ezúttal meg sem próbáltam visszatartani a könnyeimet, kétségbeesett sírásom közepette, a hasamra szorítottam a kezemet. Ez nem történhet meg. Nem most, és nem velem. Ne, ne, ne!

Kérlek, csak ezt ne.