Kilencedik rész - Igen

Szerettem volna azt hinni, hogy a tegnapi események nem történtek meg, csupán álom volt az egész. De a reggeli ébredés nagyon is valóságossá tette a helyzetet.  Igazából minden tökéletes lett volna, ha nem érzem úgy, hogy őrültséget csinálok és egyáltalán nem itt lenne a helyem.

Liam nem volt mellettem, azonban a konyhából halk beszélgetést halottam, főleg mély hangokat, így arra következtettem a fiúk vannak itt. Nem akartam lemenni hozzájuk, minden galiba okozója én vagyok és eszem ágában sincs a szemükbe nézni látni, hogy mérgesek rám. Így inkább elvonultam a fürdőszobába, gyorsan lezuhanyoztam, előkotortam pár ruhát Liam ruhái közül, amit gyorsan felvettem majd a tükörbe néztem.

Egy totális csődtömeget láttam a helyemen. Ez nem én voltam.

- Nem vagy éhes? – Súgta a hátam mögül egy aggódó hang, majd a fiú kezei a derekamra siklottak – annyira vékony és törékeny vagy, gyere le egyél velünk a reggeliből.

- Nem szeretnék – suttogtam pár perc csend után – nem szeretnék a szemetekben nézni, mi lesz most veletek?  És Niall hogy van? Tegnap őrültséget csináltunk Liam…én…nekem… - nem tudtam egy épkézláb mondatot kinyögni, valami eltörött bennem, a tüdőm sajgott, nem találtam a helyem, arról nem is beszélve, hogy rettegtem, hogy miattam vesztek össze.

- Ez nem a te hibád Kim – kezdte csendes vigasztaló monológját- most egy kis pihenőn vagyunk, megpróbáljuk megoldani a problémáinkat, Niall el fog járni terápiára.

- És ha nem oldódnak meg a problémáitok?

Meghúzta a vállát, de láttam rajta a kétségbeesést.

Jaj Istenem, csak ezt ne!

-  Te viszont nem mehetsz vissza hozzá, soha többet!

Elszörnyedtem a gondolatra. Mégis, hogy mondhat ilyet?

Én szeretem Őt.

- Ezt nem te fogod eldönteni – kaptam a kabátom után, ügyelve, hogy még véletlenül se mozdítsam meg a begipszelt kezem, ugyanis egyre jobban lüktetett a fájdalomtól. Hangomra meglepődött, sőt úgy tűnt teljesen elképedt.

- Hallod te magad egyáltalán? Niall megütött téged Kim!

- Ezt te nem értheted – ráztam meg lassan a fejem – és különben is te magad mondtad, hogy segítséget fog kérni!

- De - elakadt a szava, úgy tűnt nem tud mit mondani, látszott az arcán a teljes zavartság- most mégis hova készülsz?

- Haza – adtam meg a világ legegyszerűbb válaszát, láttam a szemébe a megrökönyödést, majd azt, hogy szinte könyörögve néz rám.

Én azonban nem foglalkoztam vele.

Lerobogtam a lépcsőn, nem figyelve a többiek kíváncsi tekintetére és kivágtattam az ajtón. Meg sem álltam hazáig, ami szerencsére nem volt olyan messze így simán megtehettem az utamat gyalog is.

Senki nem jött utánam.

Amikor megálltam a ház előtt, már rosszat sejtettem. Ugyanis a bejárati ajtó nyitva volt. Megszaporáztam lépteimet, belépve a házba pedig teljesen elképedtem. Nem voltam felkészülve a látványra ami fogadott. Az egész ház, berendezés, képek, poharak és tányérok, minden romokban hevert.

Meg sem mertem szólalni, féltem ha megteszem a ház falai megremegnek és maguk alá temetnek. Egy erőtlen ember gyötrődését türközte minden szilánk darab, valakit aki darabjaira hullott. A szám elé emeltem kezem, amikor vércseppeket láttam a folyosó kövén. Azonnal a hálószobánkba rontottam, onnan pedig tovább a fürdőnkben.

Niall ott feküdt a kádban, körülötte italos üvegek, a ruhája véres volt, arcán pedig egy-két véraláfutás, és monokli éktelenkedett. Odarohantam hozzá, csak remélni mertem, hogy azért vannak lehunyva a szemei mert még alszik.

Letérdeltem a kád mellé, halkan szólongatni kezdtem. A farzsebembe nyúltam, hogy  mentőt hívjak, a torkomat szorongatta a zokogás. Annyira rossz volt, így látnom Őt.

- Kim – suttogta rekedten amikor letettem a telefont, keze felém nyúlt, arcomra simította én pedig tenyerébe csókoltam, könnyek szöktek a szemébe – ne tedd ezt, nem érdemellek meg!

Annyira gyenge volt a hangja, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy szinte beleremegtem a fájdalomba, és ezt mind én okoztam neki, gyűlöltem magam ezért. Minden hibája ellenére, szeretetet engem, ebben biztos voltam, hogyan tudnék rá haragudni?  Ő az első ember az életemben, aki igazán szeret, mindannyian hibázunk ahogy én is megtettem tegnap este. Nem hagyhatom Őt magára. Most nem.

- Kérlek ne mond ezt – ráztam meg a fejem lassan – annyira szerencsétlenek vagyunk!

Halkan elnevette magát. Egy köhögés szakadt fel belőle, én pedig azonnal aggódva figyeltem minden mozdulatát. – Mindjárt itt lesznek az orvosok!

- Csak rád van szükségem bébi – suttogta erőtlenül – az érintésedre, a nevetésedre, arra, hogy itt legyél mellettem! Azt ígérted velem maradsz!

- És úgy is lesz – bólintottam könnyes szemekkel, fájt így látnom őt, kezét a mellkasomra húztam – érzed ezt? Csak érted dobog, csak a tied vagyok,senki másé!

Lassan fújta ki a levegőt, arcára egy halvány mosoly kúszott.

- Tudod, hol voltam tegnap?  - Tudakolta csendesen, nagyon gyenge volt, csak reménykedni mertem, hogy nincsenek súlyos sérülései. Egyáltalán hogy hagyhatták így magára?

- Nem számít…

- De számít – erősködött tovább – igenis számít, tudod miért?

Lassan megráztam a fejem.

- Mert te vagy az egyetlen igaz és jó dolog az életemben Kim, én pedig majdnem hagytam ezt elveszni, egészen tegnap reggelig. Ott feküdtél mellettem, annyira gyönyörű voltál, és tudtam, hogy csak te kellesz nekem. Örökre!

Meglepetésként értek szavai, nem igazán értettem, hova akar kilyukadni. Erőt véve magán, kikászálódott a kádból, aggódva figyeltem minden mozdulatát. Segítettem neki, míg végül ahelyett, hogy megállt volna előttem, letérdelt elém.

Elkerekedtek a szemeim.

- Azt akarom, hogy az enyém légy – vett elő egy kis dobozkát a zsebéből- Kim, légy a feleségem!

Sokkal inkább hangzott követelésnek, mint kérdésnek, de ez zavart, most a legkevésbé. Éreztem, hogy elakad a lélegzetem, a levegő a tüdőmbe szorult, és bárhogy próbáltam nem tudtam kipasszírozni magamból. Félő volt, hogy elájulok, a szemeim elkerekedtek, nem találtam a hangom.

Egy gyenge bólintásra futotta tőlem.

- Ez igent jelent? – Vonta fel finoman szemöldökét – mert annak elég gyenge volt…hallani akarom a szádból. Leszel a feleségem?

- Igen – suttogtam, miközben újra visszatért az élet belém – igen, igen,igen – minden egyes szót hangosabban mondtam, letérdeltem mellé, és nem törődve az elmúlt nap eseményeivel boldogan öleltem át.

Nem tudom, hogy lehettem akkora marha, hogy nem bíztam benne eléggé, azt hittem megcsal. Ajkaim után kapott, csókja egyszerre volt édes a boldog jelentől, keserű a múlttól, és óvatoskodó a jövő miatt. Belenéztem szemébe amelyek most játékosan csillogtak, önfeledtnek tűnt. Egy apró csókot helyeztem ajkai szélére, idő közben elővette a gyűrűt és felhúzta az ujjamra. Gyönyörű volt. Akárcsak Ő.

Kopogást halottam lentről, gyengéden eltoltam magamtól, majd leszaladtam, hogy fogadjam a mentősöket. Megvizsgálták a fiút, aztán pedig hordágyra fektették és levitték az autóba, azt mondták nem mehetek velük, egy csókot leheltem ajkaira búcsúzáskép, biztosítottam afelől, hogy utánuk megyek, mivel engem nem engedtek vele menni. Alig hajtott ki a mentőautó az utcából amikor egy ismerős autó tűnt fel, Liam volt az.  Eszeveszett tempóban hajtott felém, hogy aztán nagyot fékezve kipattanjon a kocsiból és felém vesse magát.

- Jól vagy? – Ölelt magához – láttam a mentőautót, és azt hittem…

Elharapta a mondat végét, de sejtettem, hogy mit akar mondani. Ezt Ő sem gondolhatja komolyan. Niall sosem lenne képes komolyabb kárt okozni bennem, és biztos vagyok benne, hogy a dolgok helyre fognak jönni, mert úgy akarjuk. El fogjuk felejteni ezt az egészet, és új életet fogunk kezdeni, mint férj és feleség.

Nem válaszoltam, csak hátraarcot vágtam, szorosan a nyomomban volt. Odabent pedig félve nézett körbe.

- Nem kell féltened engem, megleszek!

- Nekem egyáltalán nem tűnt úgy a dolog Kim, kérlek ne hazudj magadnak! Csak azt ne! Mert nem akkor válsz a legsebezhetőbbé, ha mások hazudnak neked, hanem ha önmagadnak hazudsz! A saját hazugságaid fognak felemészteni, szállj ki ebből az egészből amíg még lehet, és láss végre tisztán!

-  Nagyon is tisztán látok Liam  és egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mégis mi a fene bajod van!

- Most ez egy komoly kérdés volt? Hallod te egyáltalán magadat? –  Egyre gyorsabban beszélt, attól féltem ha így halad nem fogom tudni követni – láttam tegnap mit tett veled!

- Baleset volt…

- Minden zúzódás a testeden baleset volt, Kim? – Hosszú percek után szólalt meg csak, úgy tűnt rendezni próbálta kavargó, kétségbeesett érzéseit, gyengéden szólított meg, mint aki attól tart, ha hangosabban beszélne velem, zúzódásokat okozna rajtam, bennem, a lelkembe. Lehunytam a szemem, és próbáltam elszámolni tízig, kevés sikerrel ugyan de lenyugodtam, és lassan ingattam a fejemet.

- Szeretem Őt!

Most rajta volt a sor. Fájdalmasan lehunyta szemeit.

- Kérlek ne mond ezt, Ő nem szeret téged, ha szeretne akkor megbecsülne!

Nem válaszoltam. A kulcsaimat kezdtem keresni a hatalmas rendetlenségben. Elfordultam tőle, de nem sokáig voltunk így, ismét magához húzott, oltalmazón átkarolt, puha ajkait nyakamra nyomta, én pedig csak sodródtam az árral.

- Légy velem, felejtsd el ez az egészet és gyere velem, tiszta lappal, mindent a hátunk mögött hagyva!

Csábító szavai úgy vonzottak, mintha az egész testem mágnesből lett volna. Annyira akartam, meg akartam tenni, el akartam menni, és úgy szerettem volna viselkedni, mint egy tudatlan gyermek. De ez már nem az a világ volt. Felnőttünk. Neki és nekem is kötelességei voltak.

Lassan szembefordultam vele, halványan elmosolyodott.

- A felesége leszek! – Éreztem ahogy megfagy körülöttünk a levegő, mégis arcáról az a gyenge „ remény mosoly” is leolvadt, teljes kétségbeeséssel nézett rám, aztán pedig az ujjaimon csillogó gyűrűre.

- Nem – hangja kétségbeesett fulladozásként hatott- ezt nem teheted.  Ez őrültség!

Végre megtaláltam a kulcsomat, felkaptam és még utoljára ránéztem.

- Akkor végre egyszer az életemben őrült leszek!

Választ sem várva kerültem meg, nem érdekelt, hogy meddig marad ott, vagy, hogy mit érez most. Életem legnagyobb hibája volt a tegnap nap, nem tudtam mi lesz most. A fiú aki valójában szeret és mindent megtenne értem, azt hiszi csak az övé vagyok. Pedig ez nem igaz. Magam sem tagadhatom, hogy a szívem szakad meg. Egy kis részem igenis másra vágyott. Gyengédségre, édes szavakra, törődésre, önfeledt mosolyra.

A barna szemekre.