Harmadik rész - Bűnbánat és bűnbocsánat

Sziasztok! 

Itt lenne a folytatás, remélem tetszik a történet! :) Írjatok véleményt, vagy iratkozzatok fel ha van kedvetek! 

Reggel kialvatlanul ébredtem, alig aludtam valamit, az ébresztőórám most nagyon idegesített, de tudtam, hogy idő van. Megbotránkoztam a tükörképem láttán, vérben volt a szemem, arcom egy kissé felpuffadt a sok sírástól, kipirult a sós könnyektől. A tenyeremen egy mélyebb vágás éktelenkedett, a karom pedig mintha még most is lüktetett volna fájdalmában.

Óvatosan végigsimítottam rajta, érzékeny volt ugyan de örülök neki, hogy nem lilult be. Igyekeztem magam gyorsan rendbe szedni, szokásomhoz híven ismét késésben voltam, a hajamat összefogtam, és felkaptam az első kezembe akadt ruhákat, nem akartam túl sok időt ezzel tölteni, ahogy nem akartam Niall szeme elé kerülni, egy kicsit túl sok volt ez nekem0.

Azt mondják részegen őszinte az ember, akkor valójában Ő ilyen, és minden más csak egy látszat?

Elborzadva húztam el a szám, ha ez tényleg így van, akkor ismét sikerült a jó embereket kifognom.

Már a konyhába várt, ép akkor csúsztatott egy fehér tányérra egy nagy adag rántott a serpenyőből, amikor leértem. Minden a helyén volt, rend és tisztaság fogadott, mintha a nem is olyan távoli események, meg sem történtek volna.

Összerezzent az érkezésemre, azt hiszem nem tudott mit mondani.  Amikor a másik tányérhoz lépett, hogy oda is szedjen, a fejem ráztam.

- Ne fáradj – kaptam fel a táskám – nem vagyok éhes!

- Kérlek – nézett rám könyörögve – tudom, hogy amit tettem arra nincs magyarázat, én nem tudom mi történt.  Sajnálom kicsim, nem is tudom mit mondjak.

Ajkaimat egyetlen vékony vonallá préseltem, nagyon téved, ha azt hiszi ezzel el, van intézve a helyzet, bólintottam és minden kimondott szava ellenére eszem ágába sem volt vele reggelizni.

- Kim kérlek! – Kezdte újból és éreztem, hogy közelebb lépett hozzám – a reggeli a nap legfontosabb étkezése!

- Majd bekapok valamit útközben – hárítottam egyből, vele ellentétben az én arcomon nem volt mosoly – ma reggel valahogy nincs hozzád gyomrom, este ne várj meg, későn jövök!

Azzal még mielőtt bármit is mondhatott volna, kiléptem az ajtón, sebtében letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, a szeles időre való tekintettel pedig összébb húztam magamon a kabátom, de még így sem kerülhettem el, hogy kirázzon a hideg. Nagy léptekkel indultam a kapuhoz, az autóm múlthéten bedöglött és szervizben van, de eszem ágában sem volt szívességet kérni ma a szőkétől.

Egy kis séta nem árt, ám csak a kapuig jutottam.

Egy fekete autó parkolt le előttünk, és kászálódott ki belőle négy srác.

Elmosolyodtam.

A négyből három igazán másnaposnak tűnt, kezükben kávét szorongattak, míg Liam csak vigyorgott rajtuk, ám amikor meglátott lehervadt a mosoly arcáról, egyből felém lépett és aggódva nézett rám.

- Minden rendben?  - Szinte suttogott, én pedig – bár nem voltam egy nagy színésznő – magamra erőltettem egy mosolyt és bólintottam, magyarázkodni sem szerettem volna, ahogy hazugságokat gyártani vagy igazat mondani. Úgy tűnik ma valahogy semmihez nincs kedvem. Újabb léptek közeledtek felénk, megjelent Niall is.

- Akkor én most megyek – próbáltam nem rájuk nézni – még a végén elkések!

- Várj, gyalog mész? Elvihetlek, ha gondolod – ajánlotta fel egyből Niall, mire megráztam a fejem.

- Szükségem van egy kis levegőre, majd talán máskor. Legyen szép napotok srácok!

Gyorsan kikerültem a többieket, megszaporáztam lépteimet, de azért azt még fél füllel halottam, hogy megkérdezik, mi történt tegnap? Igazából engem is érdekelt volna a válasz. Mégis mi a fene történt?

Nem tudtam, mit akarok, azt hiszem, elhamarkodtam ezt az egész összeköltözést, ha nem jönne össze ez az egész akkor még mennem se lenne hova, sürgősen keresnem kell egy lakást ahova mehetek ha baj van, és még neki sem szabad tudnia róla.

Az órámra pillantottam, ha nem igyekszem, tényleg nem fogok oda érni időben, így is az utolsó pillanatokban fogok befutni. Crissy már ott volt, sápadtan tűnt, azt hiszem hatalmas megkönnyebbülés, fogta el, amikor meglátott, egyből elém szaladt mire én visszafelé kezdtem tolni.

- Mégis hol voltál? Már azt hittem…

- Itt vagyok, nem? Nem indult túl jól a napom – rángattam le magamról a kabátomat és kifújtam magam – minden rendben lesz, azt akarom, hogy porig alázd a többieket, nyerd meg a versenyt, képes vagy rá!

Barna szemei bizonytalanul csillogtak, aprócska lány volt, hosszú fekete hajjal és tejfehér bőrrel, egy kicsit megszeppent, sosem tűrte jól a közönséget. Amolyan magányos művészlélek, tele lámpalázzal és gyomorideggel, pont, mint most, én ennek ellenére is bíztam benne, tehetséges ember, a problémái pedig orvosolhatóak.

Szelíden elmosolyodott, egy pillanatra lehunyta a szemeit, ahogy a nevét mondták, botladozva indult meg a színpad felé, a kitörő taps ellenére is bizonytalan volt.  Még utoljára vetett rám egy kétségbeesett pillantást, majd leült a fekete hangszer elé. Csukva tartotta szemeit miközben ujjait a hajába vezette, és egy csinos kontyot csinált a feje tetejére,  láttam ahogy mély levegőt vesz és kezével óvatosan végigsimítja az elefántcsont színű billentyűket, az utolsó ember is elhalkult a teremben, ujjaimat összeszorítottam és becsuktam a szemem.

Tökéletesen kezdet, a dallam mihelyt lenyomta az első pár billentyűt életre kelt és nevetve szállt tovább a levegőben. Szinte tapintani lehetett az ámulatot az embereken, pár percig egy hatalmas mezőn érezhették magukat, egy nyári mezőn, ahol a langyos széltől engedelmesen hajolnak a föld felé a növények, halhatták a fák susogását, a csendet és érezhették a napsütést. Ezt nyújtotta egy csodálatos játék.

Egy békés szigetet, ami csak a miénk, Crissy csodálatos volt, ahogy játszott egyre jobban beleélte magát, a rögtönzött konty a fején feladta a szolgálatot, ébenfekete haja a vállára omlott, azt tette, amit egy igazi művész tett volna.

Együtt élt a művével, keringtek, lélegeztek és gondolkoztak. Tökéletes szervezetet alkottak, mintha az idők kezdete óta együtt léteztek volna. Egyenlők voltak, Crissy tisztelte a hangszert, az pedig engedelmeskedett a lány tudásának.

Alig volt öt perces az egész, mégis mintha egy félév telt volna el, körbenéztem az arcokon és elismerést, rajongást láttam. Senki sem beszélt, feszülten figyeltek a zenére, a vége felé közeledtünk a varázslat, pedig ekkor teljesedett ki. Az utolsó akkordok még fülbemászóan lógtak a levegőben, amikor kitört a taps.

A lány, remegő kezekkel állt fel, tekintetével egyből engem keresett, fejvesztve tapsoltam neki, ahogy mindenki más is, hitetlenül nézett végig az embereken.

Tessék, itt van egy csupa szív, tehetséges ember, aki annyira nem hisz magában, hogy a valóst, a kézzel fogható, karnyújtásnyira lévő világot sem látja. Nagyot nevetve ráztam meg a fejem, büszke voltam rá.

Még utoljára gyorsan meghajolt, és amilyen gyorsan csak tudott távozott a porondról, szinte a nyakamba ugrott, úgy hálálkodott.

Sokat vártunk az eredményhirdetésig, elég jó volt a verseny felhozatala, ugyanakkor aggódtam a lányért, tehetséges emberek tömkelegével voltunk tele. Ez volt az első versenye így nem fűzött hozzá túl nagy reményeket, de én szeretném, ha elérne valamiféle helyezést, már csak a nagyobb löket kedvéért is.

Az utolsó versenyző után feszült percek következtek, kezdett nagyon elhúzódni az egész, talán olyan délután két óra felé járhattunk, teljesen elvesztettem az időérzékem, a telefonomat pedig kikapcsoltam, elég kínos lett volna, ha megszólal miközben valaki ép a színpadon, próbálja kihozni magából a maximumot. Egy fél órát kértek a bírák az összesítéshez, ez a fél óra pedig ideges szorongással telt el. Láttam a lányon, hogy nagyon ideges, ezt pedig én is kezdtem átvenni tőle.

Megtörte a feszült csendet pár lépés, ahogy egy öltönyös ember felmegy a színpadra, figyelmet kért, megköszönte a résztvevők munkáját, elmondta, hogy mennyire tehetségesnek tart mindenkit, és hogy az eredményektől függetlenül szeretné, ha senki sem hagyná abba a tanulást, hiszen mindenkinek csiszolódni kell még. Ezután a harmadik helytől felolvasta a neveket, a díjazás közben mindig hangos tapsvihar volt, egyesével sétáltak fel a nyertesek, már az első helyezett következett, minden idegszálam pattanásig feszült, míg Crissy egyre lemondóbb lett, ahogy én is, amikor kiejtették az első hely nyertesét.

Nem az én tanítványom volt az.

Lehuppantam mellé a székre, kezemet a vállára tettem, míg Ő tenyerébe temette az arcát, nem sírt, csupán csalódott volt.

Nagyot sóhajtottam, most valahogy nem tetszett a taps, a pokolba kívántam az egészet, távozni készült a tömeg, boldog - boldogtalan megindult a kijárat felé, ennyi volt mára a varázslat. 

Ekkor egy szintén öltönyös férfi lépett elénk, mély hangján szólított meg, barátságosnak tűnt bár ez nem volt nehéz olyan barna szemekkel, egy kissé hosszabb hullámos barna haja volt, magas, talán a harmincas évei elején járhatott.

- Crissy igaz? – szólította meg a mellettem ülő lányt, aki félve nézett az idegenre – Jonathan White vagyok, és nem messze van egy kis színházam, pont elcsíptelek ma a versenyen, és be kell valljam teljesen lenyűgöztél!

- Köszönöm – állt fel a lány – nem is tudja mennyit jelent ez nekem. Ő itt a tanárnőm Kimberly Williamson – mutatott be engem is.

- Igen, tudom – azzal kezet ráztunk – az Ő tehetsége is teljesen lenyűgöz engem, nem értem miért csak tanít, remélem a jövőben, többet hallhatom játszani is!

Bólintottam, mostanában tényleg keveset foglalkozom ezzel.

- Mindenesetre – vett elő egy kis kártyát és a lány kezébe nyomta – van számodra egy jó ajánlatom, amire nem mondhatsz nemet, a héten egy kávé mellett megdumálhatnánk, csak hívj, hogy neked mikor jó Crissy! Hölgyeim – biccentett azzal már ott sem volt.

- Hát – kezdtem bele, miközben átkaroltam a vállát – tudod, mit szoktak mondani! Ha egy ajtó bezárul, akkor kinyílik egy másik!

*

Egész nap az irodámban voltam és papírokat intéztem, pályázatokat bíráltam el, nyomtatványokat töltöttem ki, és volt pár órám is, egészen pontosan kettő, amelyek sikeresen az iskolába láncoltak, egész nap rohantam, és csak akkor vettem észre magam, amikor hangosan tiltakozott a gyomrom a koplalás ellen. Ma még semmit sem ettem, csak próbáltam elfelejteni a dolgaimat, nem akartam hazamenni, féltem egy újabb veszekedés lehetőségétől. Sikerült levernem egy kottahalmazt, így ügyetlenül a földre vergődtem, és ott raktam sorba az oldalakat, vontatottan dolgoztam, szánalmas volt, ahogy az időt akartam húzni, pedig már kilenc óra is elmúlt. Nem maradhatok itt örökre, egész egyszerűen csak félek szembenézni a gondjaimmal. Mindig is ilyen voltam, az emberek pedig nehezen változnak.

- Kop - kop – kopogott az ajtón egy ismerős hang, miközben a hangot is leutánozta. Megálltam mozdulataimban és felnéztem az idegenre. Niall volt az, kezében egy papírzacskót szorongatott, amiből kikandikált néhány virág. Felálltam és kezemben a papírokkal néztem rá. Egy ideig csak bámultuk egymást.

- Bejöhetek?

- Persze, gyere! – Invitáltam beljebb, és visszatettem az eredeti helyükre a papírokat. Két lépéssel átszelte az aprócska szobát, letette a zacskót és elkezdett kipakolni belőle.

Az asztalom közepére egy gyertyatartót állított, majd gyertyát vett elő, két kis műanyag dobozt tett le, műanyag evőeszközökkel, amikor leszedte a tálak tetejét, összefutott a nyál a számba. Ajkamba harapva néztem, ahogy szalvétát vesz elő, és hajtogatni kezdi, meggyújtotta a gyertyát, majd a villanykapcsolóhoz sétált és lekapcsolt a világítást. Hangulatos fény áradt szét a szobában, a gyertyáknak köszönhetően arcunkat narancssárgára festette a láng.  Kíváncsian néztem rá, Ő pedig bátortalanul lépet elém, kezébe a virágokkal.

- Egy idióta barom voltam, és tudom, hogy nem fogod ezt nekem elfelejteni, de kérlek – fúrta tekintetét az enyéimbe – sőt inkább könyörgök, hogy bocsáss meg nekem! Soha többet nem fog előfordulni, és tudod miért?

Nemet intettem fejemmel, mire féloldalasan elmosolyodott.

- Mert szeretlek Kim, mindennél jobban, és azt szeretném, ha mellettem biztonságban érezhetnéd magad, csak te számítasz!

Édes szavai a lelkemig hatottak, ez az első alkalom, hogy azt mondja, szeret, nekem pedig nincs értelme tagadnom, hogy én is hasonlókép érzek iránta.  Egy nagyot sóhajtottam de már mosollyal az arcomon, így tudta, hogy nyert ügye van. Még közelebb lépett hozzám, és újra szólásra nyitotta a száját, mire én elkaptam a tarkóját, magamhoz rántottam, ajkaimmal hevesen kaptam az övéi után, karjaiban tényleg biztonságban éreztem magam, annyira hiányzott minden érintése, a pólója alá csúsztattam a kezem és körmeimmel a hasát, kezdtem el cirógatni.

Zihálva szakadt el tőlem, amikor az övcsatja után nyúltam, egy hangos kattanás jelezte sikeremet, Ő pedig csókunkba vigyorgott.  A következő pillanatban a falnak nyomott, kezemet pedig a fejem felé szorította, úgy csókolt tovább, amikor ágyékát egy határozott mozdulattal testemhez nyomta, hangosan felnyögtem. Annyira akartam Őt. Elengedte a kezem, de előtte még kibújtatott a felsőmből, egy elégedett vigyorral nyugtázta a csipkecsodát a melleimen.  Az egyik alacsonyabb fiókos szekrény felé kezdtünk hátrálni, ami a falra volt tolva, túlfűtött mozdulatainkat egy pillanatra sem szakítottuk félbe. Végigcsókolta az állam vonalát, haladt egyre lejjebb a nyakamon, kezeivel könnyűszerrel kipattintotta a melltartóm kapcsát.

- Kim – szakadt el tőlem hirtelen, sietve szedte a levegőt, szemében ugyanolyan vágy ült, mint az enyémbe – ha most nem állunk le, én itt és most…

Egy újabb csókkal belé fojtottam a szót.

- Csak szeress engem – suttogtam akadozva, semmi másra nem vágytam csak erre. Mindegy volt mi történt tegnap vagy mi lesz ezután. Az érintésére, a csókjaira vágytam, arra ahogy mámortól átitatódottan suttogja a fülembe a nevem, arra, hogy az övé legyek.

Mosolyából ítélve, kész volt mindezt megadni nekem, én pedig nem is lehettem volna ennél boldogabb és elégedettebb.

A végére talán minden jól alakul.