Ötödik rész - Ez csak a kezdet

Nehezen vettem a levegőt, nem akartam, hogy a nap végére érjünk. Igazából nem akartam semmit, csak elfelejteni mindent. Ma már volt részem egy pár megaláztatásban. Amikor remegve átléptem a munkahelyem küszöbét és elmakogtam, hogy mit is szeretnék, mindenki megütközve nézett rám. Összepréselt ajkakkal tűrtem a kérdéseket, egy percre sem inogtam meg, de teljesen logikus volt, hogy látták rajtam valami nagy a baj. Idegesen tördeltem az ujjaimat, és a hosszú ujjú felsőmet is folyamatosan lejjebb és lejjebb akartam húzni a karomon, hogy még véletlenül se lássák meg a kék-zöld foltokat.  Amilyen gyorsan csak lehetett összepakoltam, az utolsó dobozom hazacipelése után pedig már elég későre járt az idő. Niall pont akkor toppant be az ajtón amikor egy köntösben igyekeztem le a lépcsőn, amikor megláttam egyből lefagytam.  Ő pedig elvigyorodott. Kitárta felém karjait, így én is egy mosolyt erőltettem magamra. Lassan lépdeltem elé, minden lépésemet meggondolva, és legszívesebben elrohantam volna.

Szoros ölelésébe zárt, remegtem az érintésétől, összeszorított szemekkel vártam a következő lépést. Nem mertem ránézni.

- Megcsináltad, amire kértelek?

-  Igen – leheltem erőtlenül – ma felmondtam, és még a felmondási időt sem kell ott töltenem.

- Ügyes kislány – simított végig arcomon az egyik ujjával – és micsoda fogadtatásban van részem!

Kezével a köntös csomója után nyúlt, én azonban megállítottam a mozdulatsorát, legalábbis próbálkoztam. Végül aztán persze, sikeresen kioldotta a csomót, majd hagyta, hogy a földre hulljon a vékony anyag. Teljesen meztelenül álltam előtte. Végigvezette rajtam tekintetét, kéjesen az ajkaiba harapott miközben kezével végigsimított a vállamon, majd le egészen az alhasamig, elidőzve a melleimen. Lehunytam szememet, és éreztem ahogy egy könnycsepp gördül végig az arcomon. A következő pillanatban ismét magához vont, hajamat a fülem mögé tűrte, hogy aztán suttogva adja tudtomra terveit.

- Térdre!

Reszelős hangjától kirázott a hideg. Teljesen lefagytam, elfelejtettem gondolkozni vagy létezni. Szaggatottan vettem a levegőt, végre erőt véve magamon a szemibe néztem. Szinte zokogni tudtam volna a felismeréstől. Igen. Ezek ugyanazok a kék szemek, amelyek egykor megrészegítettek játékosságukkal és önzetlen szeretetükkel.

- Azt mondtam – fogta meg erőteljesen a vállaimat, majd a földre nyomott – térdre!

Kicsatolta övét és lehúzta a sliccét, nadrágja a térdéig csúszott, lerugdosta magáról és ezt követte boxere is. Kezét végighúzta párszor férfiasságán, majd megragadt a hajam, még közelebb rántott magához.

- Gyerünk Kim- hajolt le hozzám, fejemet még hátrébb húzta, a nyakam vonalát kezdte el csókolgatni, hogy aztán a végén ajkait erőteljesen az enyémekre nyomja – ne okozz újabb csalódást nekem!

*

A zene kellemesen betöltötte a teret és a zongora lágy hangja ellazította feszült izmaimat. Mindenki ki volt öltözve, öltönyös férfiak és esélyiben rohangáló nők vettek körül minket. Előre tudtam, hogy halálra fogom magam unni, és Niall társaságát sem volt kedvem sokáig élvezni, így betámadtam a bárpultot. Nem szoktam inni, de az este várható alakulását tekintve, ezúttal nem árt. Egyik pohár követte a másikat, mígnem úgy döntöttem, hogy elég spicces állapotba kerültem. Körbenéztem valamiféle menedék után kutatva, és hamarosan egy kisebb teremben kötöttem ki ahol nem volt senki. Unottan rogytam le az egyik székre, a ruhámat kezdtem el babrálni amikor egy aprócska barna hajú nő lépett be az ajtón. Velem egyidős lehetett,  gyönyörű sötétkék ruhát viselt, haja csinos kontyba volt fogva, kék szemei aggódva mértek végig.  Nem bátortalanodott, egyenesen felém tartott, olyan volt, mintha engem keresett volna.

- Kimberly?

Egy aprót bólintottam. Bizalmatlanul méregettem, túlságosan buzgómócsingnak tűnt.

- Mi még nem ismerjük egymást – ült le velem szembe egy fehér székre –  Zoe vagyok, Niall volt barátnője.

Finoman felvontam a szemöldökömet, nem értettem mi közöm van nekem ehhez, még sosem került szóba ez a téma, és igazság szerint aligha érdekelt volna. Igazából kezdek attól félni semmi sem érdekel ami a szöszihez kapcsolódik. Látván meglepettségemet egy aprócska mosolyt erőltetett magára, gondolom bizalomgerjesztésként.  Ismét végigvezette rajtam a tekintetét amitől kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magamat, így inkább gyorsan felpattantam. Ő is így tett.

- Nagyon örültem a szerencsének Zoe – lépdeltem az ajtó felé – de most meg kell keresnem…

- Hidd el, meg fog találni! – Szakított félbe, szemében félelem csillogott- bárhová mész, utánad fog menni! Még most kell elhagynod amíg…

- Kit kell elhagyni? – Lépett be nagy lendülettel az ajtón Niall, hangjára összerezzentem, míg Zoe egy gúnyos vigyort varázsolt ajkaira. Niall egyenesen hozzám sétált, majd kezét a derekamra csúsztatta és közelebb húzott magához. Egy puszit nyomott a halántékomra – merre kószáltál, bébi?

Ekkor vette észre a harmadik felet is. Undorodva nézett végig a lányon, hogy aztán előrébb lépjen és Zoe kezét felemelve egy csókot leheljen rá. Ám Ő gyorsabb volt, elrántotta a kezét, sőt egy hangos csattanás kíséretében, hatalmas pofont mért barátomra, akinek arcára dühödt kifejezés ült.

- Őt is bántod Niall? Vele is jól elszórakozol? Mondhatom igazán csinos kis áldozatot találtál magadnak…

- Áldozat? Nem értem miről beszélsz Zoe, savanyú a szőlő? – Hátrált újra mellém, ismét birtoklóan magához vont. Mozdulni sem mertem. Aggódva figyeltem az eseményeket. Nem akartam elhinni, amit a lány mondott, és igazából helyeselni sem mertem. Ha csak erre gondoltam, előttem lebegett Niall elborult tekintete, durva szavai és érintése. Már ettől felfordult a gyomrom. Így inkább ajkamba haraptam és fejemet lehajtva figyeltem a kibontakozó eseményeket.

- Nagyon is jól tudod miről beszélek, Horan – lépett elé és ujját a fiúra szegezte - figyelmeztetlek, ha bántani mered én leszek az első aki a rendőrségre megy és egy életre elintézlek!

Niall erre hangos kacajra fakadt, színpadiasan a szeméhez nyúlt, hogy letörölje kicsorduló „könnyeit”. Zoe rám nézett, én viszont kerültem a pillantását.

- Bántalak téged Kim? – Fordított maga felé Niall, én pedig automatikusan a szemébe néztem. Egy pillanatra ugyanazokat a szemeket láttam amelyekbe beleszerettem. Játékosan csillogtak. Ez azonban egy teljesen másfajta játék volt. Tudtam ha igazat mondanék akkor sokkal rosszabbul járnék, így gúnyosan elvigyorodtam és a lányra néztem.

-  Niall soha nem emelne rám kezet! Ő szeret engem! – A szavak önkéntelenül jöttek belőlem, úgy hazudtam, mint a vízfolyás.

- Mindennél jobban, cica! – Húzott magához, egy apró csókot lehelt a vállamra.

Zoe csalódottan nézett rám. Ajkait összepréselte, keze pedig ökölbe szorult. Gondolkodás nélkül lépett elém és mélyen a szemembe nézett. Egy pillanatra hátrébb léptem a közelsége miatt, szomorú volt.

- Ez még csak a kezdet lesz Kim – húzta fel hirtelen a ruhám ujját, úgy, hogy látható legyen az egyik zúzódás a csuklómon. Ujjával óvatosan végigsimított rajta- ennél sokkal rosszabb dolgok fognak történni!

- Ebből elég lesz – ragadta meg Zoe csuklóját Niall, ám a lány gyorsabb volt, a fiú ágyékába térdelte akinek ettől tiszta könny lett a szeme és térdre zuhant. Zoe diadalittasan nézett a jajveszékelő „áldozatra” majd felém biccentett és már ott sem volt. Gondolkodás nélkül Niall segítségére siettem. Segítettem neki felállni.

- Ostoba liba – nézett az ajtóra, aztán pedig rám. Szemében aggodalom ült, nem tudtam ránézni, legszívesebben elrohantam volna a közeléből. A szívem hevesen dobogott de nem a szerelemtől, hanem a félelemtől. Undorodtam tőle, ez az igazság. Hogy miért voltam mégis még mindig itt? Mert azt reméltem idővel megjön az esze, felébredünk ebből a rémálomból, és újra boldogak leszünk. Egyedül Ő volt nekem. Csak Őt szerethettem igazán, csak Ő volt képes engem szeretni tiszta szívéből.

-  Jól vagy? – Nyúlt kezével arcomhoz, és letörölt egy kósza könnycseppet.

- Hát persze – suttogtam, megfogtam kezét, arcomhoz szorítottam, szemeimet lehunyva pedig minden olyan volt, mint régen. A pillanat varázsa azonban nem tartott túl sokáig, elengedtem a kezét, csendesen igyekeztem kifelé a szobából, át a nagytermen ahol még mindig rengetegen táncoltak és szórakoztak. Ügyet sem vetettem rájuk, egyenesen a kocsihoz sétáltam, és ahogy sejtettem Niall jött utánunk. Mindketten hallgattunk. Nem volt mit mondanunk, és nem volt kinek mondanunk.  A ház előtt leparkolva, leállította a motort. Mozdulatlanul ültünk tovább. Végül Ő volt az aki megtörte a csendet.

- Sajnálom!

Nem néztem rá,válaszolni sem akartam. Egy nagyot sóhajtottam, és szó nélkül kiszálltam a házból. Már éjfél is elmúlt, fáradt voltam és csak aludni vágytam.  Tudtam, hogy Ő is bejött a házba, felkapcsolta a villanyt a földszinten a nappaliba. Egyenesen a hálószobánkba mentem, az egyik fiókos szekrényből előkerestem ágyneműt. Felkaptam az ébresztőórámat az éjjeliszekrényről, majd az egyik vendégszobánkba vettem az irányt. Abba amelyik a legmesszebb van ettől a helytől.  Niall a lépcső tetején állt, idétlenül nézett ki, ingében, boxerében és zoknijában. A nadrágot gondolom útközben elhagyta, fekete nyakkendője hanyagul lógott a nyakában, láttam a szemében a megrökönyödést és a fájdalmat. Nem tudtam sajnálni. Én éreztem ezt a fájdalmat és ennél sokkal többet éltem át.

- Kim – lépett bátortalanul felém, mire megálltam ugyan de nem néztem rá. Hosszú percek teltek el így, némán, fagyottan.

- Aludj jól – leheltem végül és besasszéztam a szobába, hangosan becsaptam magam után az ajtót. Az ágyneműt a földre hajítottam, beállítottam az ébresztőt, levettem a ruhámat és úgy ahogy voltam az ágyba dőltem. Fáradtan egy szebb holnap reményében hunytam le szemeimet, miközben éreztem, hogy könnyeim megállíthatatlanul tőrnek a felszínre. Álmomban sem voltam boldog. Nehéz és kimerítő volt még az alvás is.
Kialvatlanul ébredtem, az ébresztő hangja szinte beleivódott a lelkembe. Kelletlenül de kikászálódtam az ágyból. Letusoltam, majd egy bő pólóban és rövidnadrágban, vizes hajjal igyekeztem a konyhába. Az éhség mardosta a gyomrom.  Előkészítettem mindent egy kiadós reggelihez,  pirítóst, rántottát, palacsintát, narancslevet, kávét, teát,tejet, mézet, lekvárt, vajat, felvágottakat és sajtot.  Igazából nem tudom kinek az ellátásra készültem, de úgy éreztem ha nem csinálok valamit akkor megőrülök a gondolataimtól. Kapkodtam, így mindennel túl hamar kész lettem. Bár egy kész kis terülj-terülj asztalkámat varázsoltam az étkezőnkre, nem kívántam semmit. Végszóra csengettek. Kótyagos fejjel mentem ajtót nyitni. A négy srác állt előttem. Arcomra önkéntelenül is egy vigyor kúszott.

- Remélem még nem reggeliztetek!

Mindegyik szeme felcsillant, és libasorban jöttek be a házba. Természetesen mindenki a konyhában kötött ki. Boldogan néztem ahogy szinte rávetik magukat az ételre. Dobogás hallatszott a lépcsők felől, és megjelent egy vigyorgó Niall is. Nem volt őszinte a mosolya, nyúzott és kialvatlan sokkal inkább. Az ételt látva hálásan rám nézett, nem viszonoztam tekintetét. Ekkor felém lépett és meg akart csókolni de elhúzódtam tőle. A kis játékunk nem kerülte el senkinek a figyelmét, egyből elhalkultak, szerintem még levegőt venni is elfelejtettek.  Mindenki minket vizslatott, Niall még mindig engem fürkészett.

Feleslegesen.

Szó nélkül mentem fel az emeletre, megszárítottam a hajamat, felöltöztem és már indultam is. Tudtam, hogy ha a srácok megjelentek itt akkor szándékoztak az egész napot itt tölteni,  nem akartam láb alatt lenni, vagy játszani a „ kösz, minden rendben” játékot. Mivel a munkahelyemről kiléptem, így ötletem sem volt hova mehetnék, de tudtam ha itt maradnék ma akkor megfulladnék, vagy eltörne a mécses.

- Elmész?  -  Kérdezte csendesen Harry, még mindig az asztal körül ültek. Hogy kerüljem a feltűnést mosolyogva válaszoltam.

- Van egy kis dolgom, de igyekszem vissza!

- Nem is reggeliztél – méltatlankodott Liam – gyere ülj le, és legalább egy pár falatot!

- Most kihagyom – hárítottam – nem vagyok éhes!

- Kim kérlek – könyörgött Niall egyre kétségbeesetten. Lehunytam a szemeimet és elszámoltam tízig magamban, nem akartam meggondolatlanul cselekedni.

- Majd jövök – mondtam végül, felkaptam a kulcsaimat. Szinte megváltásként ért a friss reggeli levegő, a fény kellemesen simogatta a lelkemet, az autómban ülve pedig végre egyedül lehettem.

Nem mintha annyira élveztem volna a magányt.