Tizenkilencedik rész- Eső után

Az életem jelenleg zűrös volt. Nagyon-nagyon zűrös. Olyan ez az egész, mintha valaki fogott volna egy pecsétet, és a homlokodra nyomta volna: „KÁOSZ” csupa nagybetűvel természetesen.  Gyorsan aláfirkantottam a zárójelentésemet, Liam diskurált valamit az orvossal miközben a táskámat fogta. Egy nagyot sóhajtottam mosolyogva megráztam a fejem a fiú gondosságán. Valószínűleg azt sem engedte volna, hogy egy műanyag villát a kezembe vegyek. Az elmúlt napok úgy teltek el, mintha nem is lettek volna. Egyik követte a másikat, a végére pedig csak azon kaptam magam, hogy végre hazamehetek.

Haza.

Bárcsak tudnám, hol van ez.

Niall nem jött be hozzám többet, igazából még a lehetőség gondolatától is felfordult a gyomrom, a félelemről nem is beszélve. Minden percben közelebb hoztam magamhoz a valóságot. Ő egy rossz ember, én pedig a játékszere voltam, vagy vagyok. Nem tudom. Mint mondtam, az egész egy hatalmas káosz.

- Na? – Vonta fel a szemöldökét Liam, kezét átvetette a vállamon, így húzva közelebb magához – elintéztél mindent, mehetünk?

Csendesen bólintottam. A kettőnk helyzete még a valós dolgokon túl is furcsább. A szerelmes vallomások, a csók után nem esett szó erről többet köztünk. Nem csókolt meg. Csak átölelt ha úgy érezte szükségem van rá, felitatta a könnyeimet és beszélt hozzám. Minden nap virágot hozott, volt, hogy haza sem ment bent aludt éjszaka, mellettem, miközben én békésen aludtam, Ő vigyázta álmaimat.

Most azonban nem tudtam mi lesz, vagy merre tovább. Így összegabalyodva sétáltunk el az autójáig, azonnal indított én pedig kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben. Egyből a rádió után nyúltam, már a napját sem tudom mikor hallgattam utoljára zenét. Többek között az is nagyon hiányzott. Azt hiszem vissza kéne mennem dolgozni. Hiányoznak a diákok, az órák, a zene…a zongora. Mégis talán a legjobban az, hogy végre újra önálló legyek, és megálljak a saját talpamon.

- Holnap bemegyek a zeneiskolába…

- Nem hinném – kanyarodott be egy utcába – az orvos a lelkemre kötötte, hogy további egy hétig pihenni fog. Majd utána!

- Liam kérlek – néztem rá, miközben egy nagyot dörrent az ég, a sötét felhőkből pedig eleredt az égi áldás – szükségem van arra a munkára!

- Tudom – mosolyodott el féloldalasan – de hidd el, hogy meg fog várni!

Egy nagyot sóhajtottam, és csendesen beletörődtem a sorsomba.

- Hova megyünk? – Bámultam ki az ablakon, bár nem túl sokat láttam, az eső szinte mindent elmosott.

- Gondoltam hazaviszlek…édesapád már vár!

- Nem akarok odamenni!

- Akkor mit szeretnél? – Nevette el magát – nézzünk egy hotelszobát?

Megráztam a fejem, és jelentőségteljesen ránéztem. Hozzá akartam menni. Rá volt szükségem, és csak rá. Ha nem volt mellettem, az maga volt a pokol. Azt hittem ez teljesen rendben van így, most mégis annyira bátortalan volt, olyan mintha az elmúlt események meg sem történtek volna. Hát lehet ezt ép ésszel kibírni?

- Nem hinném, hogy ez a legjobb megoldás – pillantott egy percre az arcomra – nem szeretnék rád erőltetni semmit!

Elnémultam. Csendben tűrtem ahogy haladnak mellettünk az utcák, csak arra tudtam gondolni, hogy ha továbbra is ilyen kínos csendek lesznek közöttünk, nem biztos, hogy ki fogom bírni anélkül, hogy elbőgném magam.

Szükségem volt a szavakra, a hangokra. Bármire ami eltereli a figyelmemet a fájdalmamról, megalázottságról, és mindenről ami a lelkemet nyomta. Jobb szerettem volna ha valakivel beszélhetek,  de nem a saját problémáimról. Esőről, napsütésről, politikáról vagy zenéről. Ami elterelné a gondolataimat. Ehelyett a csendet kaptam engesztelésül. Halkan dúdolni kezdtem a következő számot.

- Mi lesz az együttessel?

- Nem tudom – válaszolt egy kis idő után – semmit sem tudok Kim, és nem is nagyon akarok erről beszélgetni most.

Hát persze. Hát persze, hogy nem akar, hiszen miattam áll úgy a dolog, ahogy. Legszívesebben felakasztanám magam, de komolyan. Ha én nem rontottam volna be a képbe akkor most minden a helyén lenne. Nem lennének üres, megválaszolatlan kérdések, vagy feltételezések. Egész egyszerűen élnék tovább a mindennapjaikat.  Nélkülem. Egy hirtelen mozdulattal kikapcsolta a rádiót, és erősebben kezdte szorítani a kormányt, arcára néztem ami teljesen kifejezéstelen volt, vonásai megkeményedtek, ajkait összepréselte. Elfordítottam a fejemet, próbáltam visszanyelni a könnyeimet, de esélytelen volt. Alig vártam, hogy a reptérre érjünk, és szívhassak egy kis frisslevegőt.  Az autó lassulni kezdett, míg végül bekanyarodva egy benzinkútra megálltunk.

- Mindjárt jövök – szólított meg tompán, szipogva bólintottam, bár nem néztem rá. Az ablaküveg sokkal érdekesebbnek tűnt. Egy pár percig még habozott, de aztán kipattant az autóból. A tenyeremet kezdtem bámulni, ami az ölemben feküdt, minden ízemben remegtem, és az eső ütemes kopogása sem segített túl sokat a helyzetemen.  Azt kívántam bárcsak valami napsütéses helyen lehetnék, ahol talán a napfénnyel magamba szívhatnék egy kis életerőt, kedvet. Energiát, hogy végre elengedhessem a könnyeimet. Kicsatoltam az övemet, kikászálódtam az ülésből, és fittyet hányva a dühös esőre átvágtam a benzinkúton, és tovább sétálva letelepedtem egy padra. Nagyokat lélegezve, térdeimre támaszkodva próbáltam meg úrrá lenni a kitörni készülő pánikon.  Ha lehunyom a szemem végignézhetem, hogy mekkora egy idióta vagyok. Végig az orrom elő volt a nyilvánvaló, talán a kezdetektől hazudott nekem, és sosem szeretetet. Egy egyszerű tárgy voltam a szemébe. Amit használat, irányíthat, és ha úgy tetszik meg is nevelhet.  Bár nem volt itt, magamon éreztem gúnyos tekintetét, ahogy a nevemet ejti ki, a hangját amikor kiabál. Még most is hallom kéjes nyögéseit, bőrömön érzem durva érintését, azt ahogy a fülembe suttog, hogy legyek jó.

- Kim – fogta meg a vállamat valaki, úgy érzem egy ideje már szólongathatott, de most először figyeltem fel kétségbeesett hangjára. Felnéztem rá, Ő pedig nem törődve a zuhogó esővel leült mellém. Fejemet egyből vállára hajtottam, és csak ültünk ott tovább. (zene)

Nem szólt egy szót sem.

De tudtam, hogy marad. Addig amíg arra nem kérem, hogy menjen el, és talán még azután is. Azt hittem a hangra van szükségem, valaki beszédére. De tévedtem. Ezt pedig nagyon jól tudta. Talán a csenddel jobban járunk, azzal ha némák vagyunk, süketek és vakok. Érzékek nélkül nem érhet csalódás. Legalábbis ennél nagyobb már nem hiszem.

Megfogta a kezemet, és visszavezetett az autóhoz, mindketten csuromvizesen szálltunk be, egyből bekapcsolta a rádiót, ahonnan ismerős dallamok szóltak. Rám nézett, én pedig se szó se beszéd az ölébe másztam. Volt elég hely, ebben a behemót kocsiban.

- Kim … - suttogta elfúló hangon, hajamból csöpögött a víz – ne csináld…

Puhán végigcsókoltam a nyakát, mellkasunk összeért, éreztem egyre szabálytalanabb lélegzetvételét, ujjai a derekamra fonódtak, lehunyta szemeit. Egy csókot nyomtam a halántékára, majd halkan suttogni kezdtem a dal refrénjét.

- Kiss me like you wanna be loved – láttam, hogy kirázta a hideg, ujjai még erősebben szorítottak, a szemembe nézett, a dal tovább folytatódott- wanna be loved…*

Nem kellett tovább folytatnom, azaz nem nekem, ajkai olyan erővel támadták le az enyémeket, hogy a testem teljesen nekipréselődött a kormánynak, így pedig hangos dudaszó kísérte csókunkat. De egyikünk sem törődött vele.

Ha létezik a tökéletes, mint fogalom, érzés, vagy megfoghatatlan pillanat, akkor ez az volt. Minden egyes másodperce. Én pedig szerettem volna örökre elraktározni ezt az emléket. És még azon is túl, azt akartam, hogy égesse magát a lelkembe, ahogy a szakadó esőtől hideg testünk összeér, ahogy mézédes ajka az enyémet tépi, Ed Sheeran és az Ő csodálatos dala pedig próbálja túlüvölteni a dudát.

Zihálva, levegőért kapkodva szakadtunk el egymástól, homlokát az enyémnek támasztotta, miközben halkan nevettünk. Ujjával kisimított egy az arcomra tapadt vizes hajtincset.

- This feel like I’ve fallen in love – énekelte az utolsó sorokat – fallen in love…**

- Őrült vagy – ingattam a fejemet lassan, egy percre sem engedte el a tekintetemet, barna szemei teljesen foglyul ejtettek.

- Pontosan – helyeselt hevesen gesztikulálva- őrülten szeretlek!

Elmosolyodtam. Egy utolsó csókot még loptam tőle, aztán pedig visszamásztam a helyemre, kibámultam az ablakon, az égen a zord sötét felhők mögül időközben kisütött a nap, és bár az eső továbbra is szakadt tovább,  a szivárvány vonalai már körvonalazódtak előttünk.  Szivárványt nem láthatunk eső nélkül, és biztos voltam benne, hogy a rossz dolgok után, csakis jók jöhetnek.

Remélem.

*Csókolj meg úgy, mintha azt szeretnéd, hogy szeresselek, hogy szeresselek...

**Olyan érzés,mint szerelembe esni, szerelembe esni...