Huszadik rész- A béke szigete

Azt hittem visszamegyünk, és a borongós London vár ránk, de változtattunk a terven, és egy napsütötte tengerpartra tartottunk egyenesen a Maldív szigetekre. Az első napok egész furák voltak, úgy éreztem egyik kapcsolatból, rohanok a másikba, és még a napokban történt eseményeken sem tettem túl magam. Rendszerint alig ettem valamit egész nap, esténként pedig egymagam sírtam a fürdőkádban. Aztán úgy a harmadik nap táján, Liam felrázott, egyik program követte a másikat, búvárkodtunk, sétáltunk, együtt vacsoráztunk, hajókáztunk, sőt egyszer megpróbálkoztunk a horgászattal is, de azt hiszem nem bizonyultam a legjobbnak ebben a sportban.

Korán felébredtem, mosolyogva másztam ki az ágyból, miután kellően kibámészkodtam magam az alvó Liam arcában, felkaptam a földről az egyik ingét, és mezítláb a konyhába igyekeztem. A hajam kócosan omlott a vállamra, odakint csodálatos idő volt, az egész olyan volt, mint egy elcsépelt filmjelenet. Úgy döntöttem reggeli készítésére adom a fejemet, általában nem szoktunk itt reggelizni, mert mire felébredünk már dél is elmúlt, így a reggeli kitolódik ebédre. De most, a kezemben vannak az alapanyagok, és mindenre kész vagyok, egy jó és kiadós reggeli elkészítése érdekében.

- Jó reggelt – csókolt a nyakamba Liam, kezét a derekamra csúsztatta miközben mögém lépett – mi készül?

- Azt hiszem omlett – dobáltam bele a felkarikázott zöldségeket a tojásba – vagy ami lesz belőle!

Erre megeresztett egy mosolyt, leült a pult mögé, én pedig letettem elé egy nagy bögre kávét, miközben az aznapi újságot kezdte böngészni. Csendesen rázogatni kezdtem a serpenyőt, csak az olaj sercegése, és egy-egy nagyobb korty törte meg a reggeli csendet. Elővettem két tányért, és megfelezve a hatalma adagot, letettem a tányért a pult egyik oldalára, míg én kezembe fogva a sajátomat, a szekrénysornak dőltem.  Ajkamba harapva vártam a reakciókat, addig nem is nyúltam a sajátomhoz, a fiú azonban csak evett tovább, nem is törődve a kételyeimmel. Egy idő után azonban feltűnt neki a gond. Lenézett adagjára, majd vissza rám, elkerekedtek szemei, és két kezével a torkához kapott, majd egész egyszerűen levágódott a székről. Elnevettem magam, lassan mellé lépkedtem, de még mindig ugyanúgy feküdt.

Átvetettem a lábamat rajta, majd az ölébe ültem, lassan fölé hajoltam, hogy egy csókot lopjak tőle. Egyből kinyitotta a szemét, hajamat a fülem mögé tűrte.

- Ha jól emlékszem Hófehérke egy lány volt – kuncogtam – neked kéne lenned a daliás hercegnek!

- Kérlek – vonta fel szemöldökét – engedd meg, hogy helyrehozzam a hibáimat – ezzel a lendülettel megfordította helyzetünket, most én feküdtem a padlón, Ő pedig fölöttem volt, kezeivel oldalt megtámasztotta magát, alig éreztem testének súlyát, annyira óvatoskodó. Még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, ajkait hevesen az enyémekre nyomta, csókja édes és követelőző, végigcsókolta a nyakamat, és amikor ajkaival a kulcscsontomat kezdte el kényeztetni felkuncogtam.

Ismét a szemembe nézett, ami szinte ragyogott a boldogságtól. Oldalra fordult, és egy nagyot sóhajtott, úgy tűnt valami nyomta a vállát. Felültem, átfogtam kezemmel a térdemet és kérdőn néztem rá. Erre csak legyintett, felállt, magával húzott engem is. Ismét enni kezdtünk, ezúttal már egymással szemben. Közben a mai napra ajánlgattunk egymásnak ötleteket, végül abban maradtunk, hogy ma bizony süttetni fogjuk magunkat a napon, legalábbis Ő. Én biztos vagyok benne, hogy nem lehet majd kiszedni engem a vízből.

- Megyek beállok a zuhany alá – adtam egy gyors puszit az arcára.

- Mehetnék utánad? – Kapta el a kezemet, visszahúzott kemény mellkasa az enyémnek feszült. Elvigyorodtam, és a szemeimet forgattam.

- Hm, nem is tudom – „lépegettem” ujjaimmal a mellkasán –  ha igyekszel, talán még elkaphatsz…

Kitáncoltam az öleléséből, a fürdőszoba felé tartva kigomboltam az utolsó két gombot is az ingen, és hagytam, hogy a földre hulljon, még mielőtt beértem volna. Incselkedve visszanéztem rá. Láttam, hogy nyel egy nagyot, elindult felém, kezét a felsőjébe akasztotta, és megszabadult tőle.

*

Az volt a furcsa, hogy minden túlságosan idillikusan alakult. Tudtam, hogy semmi sem maradhat így, ennyire egésznek. Kell lennie valami törésnek, buktatónak. Valaminek ami felforgatja az egész világot, legfőképp pedig az enyémet. Na nem mintha annyira vágytam volna erre. Ahogy mondtam. Legszívesebben örökre itt maradtam volna.

Olyan ez az egész, mintha a saját kis világunkba csöppentünk volna, egy hajszálnyi paradicsomba, ahol nem léteznek gondok, és minden túláradóan ragad a boldogságtól. Mégis volt egy határ. Nem fordultunk át a fojtogató cukorszirup légváraiba, mert nagyon is voltak problémák. Gondok, nehézségek, amelyek nem felejtődnek csak el úgy. Az túl szép lenne.

Másrészt nagyon örülnék neki, ha valóban így lenne, egyáltalán nem ellenkeznék.

- Azt hittem én leszek sellő,erre tessék úgy viselkedsz, mint egy igazi kétéltű – böktem a vizes mellkasára, amikor végre valahára méltóztatott kijönni a vízből. Egyedül ücsörögtem a parton, a hűvösbe.

- Én pedig azt hittem napozni akarsz, nem pedig megbújni a hűvösben -  ülte le mellém, a szájához emelte az ásványvizes üveget, majd pár korty után kíváncsian nézett rám.

- Fent hagytam a naptejemet – rántottam meg a vállamat- lebarnulni akarok, nem pedig leégni!

- A kettő még nem zárja ki egymást – mosolyodott el kedvesen, játékosan az arcomba csípett.

-  Persze, főleg ha egy valódi homárt akarsz barátnődnek…

Már kimondtam a mondatot, mire rájöttem, hogy megint hamarabb beszéltem, mint gondolkodtam. Összeszorítottam a szememet, és az ajkamba haraptam. Csak én lehetek ekkora marha. Egészen addig úgy is tartottam, amíg össze nem fűzte ujjainkat.

- Én téged szeretnélek barátnőmnek – nézett rám – a homárt pedig vacsorának!

Elnevettem magam, de a nagy nevetés közepette azért odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, hogy tudtára adjam, egyáltalán nem ellenzem az ötletet. A gyors csók után felpattantam, most valahogy minden könnyebb volt.

- Merre mész?

- Lehozom a naptejet – kiáltottam vissza neki, egyenesen a házba sétáltam, sietni akartam hozzá vissza, bár nagyon is biztos voltam benne, hogy amikor újra kimegyek ismét a vízben látom majd. Már előre mosolyogtam a jeleneten.

A szobába érve gyorsan megtaláltam amit kerestem, megláttam a konyhapulton árválkodó tányérokat, a reggelink után – hát persze – miért is lenne elmosogatva?  Bepakoltam a mosogatógépbe, a hűtőhöz léptem, kinyitottam az ajtaját, egy alapos szemrevételezés után csalódottam konstatáltam, hogy nincs benne semmi innivaló. Így bezártam a szerkezet ajtaját, majd ijedtemben felvisítottam, a kezemből kiesett a flakon, miközben hátrálni kezdtem, a hűtő mellett nyugodtan álldogáló szőke fiú pedig csak mosolygott.

- Ennyire hiányoztam volna életem? – Nevetett fel reakciómat látva, aztán színpadiasan végignézett a szobába. Követtem tekintetét, a ruhák még mindig szétvoltak dobálva – nekem nem úgy tűnik.

Még mindig hátrafelé lépkedtem, azt latolgattam, hogy vajon nyitva hagytuk-e a teraszajtót, vagy sem. Ha elkezdek arra rohanni, talál lenne esélyem, de ha zárva van akkor csapdába estem.  A pult széléig hátráltam, ott aztán megálltam, és megfogtam a márványlap szélét.

- Mondd meg nekem szépen Kim – kezdte el újra mondókáját, hangja fenyegetően csengett – mióta dugatod magad az állítólag legjobb barátommal?

Nem válaszoltam. Minden ízemben remegtem, lopva oldalra pillantottam, innen pont rálátni arra a részre a parton, ahol ép pihentünk. Liam most szaladt vissza a vízbe, ahogy sejtettem.

- Amióta itt vagytok? Vagy mióta először találkoztatok? Egyáltalán enyém volt az a gyerek, amit még kihordani sem voltál képes?

Megindult felém, én pedig felkaptam az első dolgot a pultról ami a kezembe akadt. Egy kés volt az, magam elé emeltem. Egy pillanatra megtorpant, de nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.

- Ne gyere közelebb – fenyegettem, bár nagyon jól tudtam, hogy remeg a kezem, ezt pedig nyílván Ő is látta.

- Különben?

Letettem a kést, és szaladni kezdtem az ajtó felé, arra számítottam, hogy nyitva lesz, de csalódnom kellett, ráadásul Ő is utolért. Erős keze visszarántott, újból felsikoltottam, erre egyik kezével befogta a számat, az üvegfelületnek préselt.

- Légy jó kislány, és ne sikoltozz – suttogta a fülembe – vagy azt hitted, ilyen könnyen el foglak engedni?

Még mindig az ablaknak préselt, de egyik kezével elkapta a nyakamat, ujjai szorítása miatt alig kaptam levegőt, a keze után kaptam, erre Ő még szorosabban tartott.

- Rossz érzés igaz? -  Suttogott bele a hajamba – de hiszen mondtam neked, hogy ha rossz vagy, meg kell,hogy büntesselek. És te most nagyon-nagyon rossz voltál Kim!

Egy szót se tudtam kinyögni, fuldokoltam, levegőt akartam, méghozzá sürgősen. Ágyékát a fenekemhez dörgölte, kéjesen felnyögött, miközben engem kerülgetett a hányinger. Kérlek, csak ezt ne.

- Látod mit tett velem a hiányod? Érzed ezt?

Hirtelen elengedett, a földre rogytam köhögve, könnyek csíkozták az arcomat.

Leguggolt hozzám, megragadta a hajamat, a keze után kaptam, a szemében tiszta gyűlöletet láttam.

- Te hozzám tartozol Kim – hangja parancsolóan csengett – és ez mindig így lesz – elengedett majd felállt – úgyhogy azt ajánlom figyelj jobban a barátodra, még a végén valami baja esik…