Tizenötödik rész- Enyém

Hullafáradtan ébredtem. Niall ismételten nem volt mellettem az igazság az, hogy inkább nem szeretném tudni, hogy hova jár reggelente, vagy hajnalban. Ki tudja? Néha jobb az édes tudatlanság. A tudás hatalom. A hatalom pedig fájdalommal jár, lemondással. 

Ha belenézek a tükörbe már nem azt a vidám lányt látom aki egykor voltam. Egy teljesen más arc nézz vissza rám, és bármennyire is szeretném megtudni hol van az a személy, nem fogok rá választ kapni. Elvesztem. Nagyon régen elvesztem. Ezt pedig még magamnak sem merem beismerni.

Gyorsan lezuhanyoztam, és gyomorgörccsel léptem át a ház küszöbét. Bár még volt egy órám az orvos előtt, képtelen voltam itthon ülni. Bekaptam pár falatot, és autóba pattantam. Azaz pattantam volna, ha Liam nem parkol le elénk, még mielőtt kiállhattam volna az udvarunkról.

- A fenébe is – csaptam be dühösen az ajtót – muszáj ezt csinálnod? Úgy járkálsz itt, mintha egy család lennénk!

- Beszélnünk kell – elég mérgesnek tűnt szinte berángatott az ajtón egyenesen az asztalhoz húzott és képeket vágott ki a zsebéből a szépen faragott fára – mióta tudod?

Értetlenül néztem rá, hol pedig a képekre. Mégis miről kellene tudnom?  Felkaptam egy képet, és bár ne tettem volna. Niall volt rajta, meg egy barna hajú lány. Éppen ölelkeztek, lopott csókokat váltottak. A fiú napszemüveget viselt és sapkát, de hiába minden igyekezet.

- Ezek mikor készültek?

- Amikor a terápiáján kéne lennie! Megint megütött igaz? Hányszor Kim?

Nem válaszoltam. Teljesen megsemmisülve rogytam le a székre, miközben kezeim önkéntelenül is a hasamra csúsztak. Hol rontottam el, édes Istenem?

- Nem mindegy az neked? Ne tégy úgy mintha érdekelne!

- Igenis érdekel, mert fontos vagy nekem, szeretlek!

- Kérlek – ráztam meg a fejem – csak ezt ne! Nincs szükségem szeretetre, főleg nem a tiedre!

Láttam, ahogy az arcán megfagy a mosoly, de ez érdekelt a legkevésbé. Én sem voltam szent, nagyon jól tudtam, hogy mit tettem, de ez az egész mégis a lehető legrosszabb pillanatban jött.

- Nem szeret téged – rázta meg a fejét a fiú –te pedig nem akarod ezt észrevenni!
- Hagyd abba! – Kiáltottam rá,felpattantam a székről, felkaptam a kulcsaimat, és csak rohantam az autóm felé. Nem minden nehézség nélkül nyitottam ki az ajtót, alig pattantam be már indítottam azon voltam, hogy minél gyorsabban eltűnjek innen, sőt lehetőleg az egész világból.
- Egyik kanyar követte a másikat, teljesen elmosódott az út előttem, nem figyeltem a sebességkorlátozásokra, szinte repült az idő velem. Könnyek folytak végig az arcomon, már semmi sem számított. Éles fájdalom nyílalt az alhasamba, felnyögtem a fájdalomra, erősebben szorítottam a kormányt, újabb szúrás én pedig éreztem, hogy nem fogom tovább bírni. Teljes sötétség borult a világomra, a távolból hangos dudaszót halottam, féknyikorgást végül pedig éreztem, hogy minden elhalkul. Csendesség volt.

Végre.

*

Egyenletes szuszogásra ébredtem. Na és persze arra, hogy fázok. Nagyon-nagyon fázok.  Az ujjaim jéghidegek voltak, és a lábaim elgémberedtek. Lassan oldalra fordítottam a fejem, egy barna hajú fiú aludt mellettem, én pedig jólesően elmosolyodtam a békés arca láttán. Vonásai teljesen kisimultak, ajkai egy kissé szétnyíltak. Halkan lélegzett, úgy tűnt még álmában is arra ügyel, hogy ne keltsen fel. Visszafordítottam a fejem, így egyenes kilátásom nyílt a plafonra. Ami teljesen fehér volt, mellettem gépek csipogtak és infúzió csepegett.  A fejem zsongott, legszívesebben tovább aludtam volna, de lehetetlen vállalkozásnak tűnt ekkora fájdalom mellett.  Próbáltam összpontosítani, visszaemlékezni arra, mi történt.

Emlékszem a szúró fájdalomra, egyből a hasamra kaptam a kezem, azonban Liam kezét érintettem meg.  Elmosolyodtam.

- Mi történt? – Kérdeztem pár perc csend után, az agyamnak extra időre volt szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a halottakat.

- Baleseted volt – még mindig halkan beszélt szemeit lehunyva, ujjait óvatosan a kezemre csúsztatta – tegnap reggel, elvesztetted az uralmadat az autó felett, az útszakasz pedig nem volt túl népszerű, csak délre hoztak be. Sok vért vesztettél, és eltört a lábad, de rendben vagytok!

- Vagyunk?

- A baba is – motyogta áhítatosan – rendben vagytok!

Nem válaszoltam. Örültem neki, hát persze, hogy örültem. Hiszen az én gyerekem is volt, de annyira idegen ez az érzés, emlékeztem a fájdalomra ami miatt az egész baleset történt.

- Hol van Niall? – Ültem fel hirtelen de egyből meg is bántam a tettemet, ugyanis nagyon megszédültem. A fejemhez kaptam, Liam pedig visszahúzott a párnák közé.

-  Ő nem jöhet be hozzád – rázta meg a fejét, végre méltóztatott a szemembe nézni. Értetlenül figyeltem az arcát – többet nem nyúlhat hozzád Kim!

- Mégis miről beszélsz?

Kezét az oldalamra csúsztatta én pedig felszisszentem, tegnap este Niall egy kicsit túl erősen szorított, talán akadt rajtam egy-két zúzódás, de semmi komoly. Nem értem miért kerítünk az ügynek ekkora feneket.  Megráztam a fejem, ismét felültem, ezúttal vigyázva, a lábam miatta nem tudtam kikászálódni az ágyból.

- Haza megyek – rántottam le a takarót, a mozdulatom egy kicsit túl heves volt, ugyanis a fiú egy nagy nyögés kíséretében a földön kötött ki, a tompa puffanás csak úgy visszhangzott a kihalt szobában.

- Nincs ott senki Kim, vége van ennek az egész őrületnek, fogd fel végre!

Hangja dühösen csengett, nem volt túl alkudozós kedvében, engem pedig elöntött a harag. A nővérhívó után kaptam, megnyomtam, a kis berendezés pedig villogni, és sípolni kezdett.  Nem érdekelt, hogy éjszaka van, hogy fájdalmaim vannak, arról pedig nem is beszélve, hogy a súlyos gipsz miatt alig bírtam mozdulni. Nagyon is tévednek ha komolyan úgy gondolják, bármiről is dönthetnek helyettem, főleg ami az életemet illeti. Nyitódott az ajtó, azonban a kórházi személyzet helyett Sally lépett be rajta. Dühösnek tűnt, dühösebbnek, mint Liam vagy én voltam.  Megadóan hunytam le a szemeimet.

Tudta.

- A kedves vőlegényed a börtönben fog megrohadni ha rajtam múlik – jött közelebb hozzánk – mégis mit képzeltél Kim? Te teljesen meghibbantál?

- Tudtommal nem vagy sem bíró, sem ügyvéd, hogy más emberek sorsa felett dönts Sally! Arról nem is beszélve, hogy anyának is rossz lennél, így nagyon szépen megkérlek, hogy ne fenyegetőzz, vagy kérj számon engem! Nem rád tartozik az életem!

- Az életed?  Mégis miféle élet ez?

- Nekem megfelel – feleltem fagyosan, egyenesen a szemébe néztem, tekintete értetlenséget, némi haragot és természetesen szánalmat csillogott felém.  Megrázta a fejét mielőtt válaszolt volna.

- Ezt még te sem gondolhatod komolyan!

Már szólásra nyitottam a számat, de ekkor lépett be az ápoló a szobába. Kíváncsian méregetett minket, de ez egyáltalán nem érdekelt most.

- Saját felelősségemre szeretnék távozni!

Egyszerre szólalt meg a nővér, és a két látogatóm is.

- Hölgyem ez most nem lehetséges…

- Hogy mit akarsz?

- Rendben – nyúltam az asztalon heverő mobilon után – akkor engedély vagy lehetőség nélkül távozom, a saját felelősségre.

- Kim, ne csinálj hülyeséget! – Kelt egyből a többiek védelmére Liam, de egyik fülemen ki a másikon pedig be. Némán nézték végig ahogy összeszedem a holmimat, és magamra kapkodom a ruháimat. Taxit hívtam, a nővér pedig egy mankót nyomott a kezembe, amivel elevickéltem a kijáratig. Vissza sem nézve, semmin nem gondolkodva szálltam be az autóba, és daráltam le a címet a sofőrnek. Útközben a telefonom után nyúltam, felhívtam az ügyvédünket, aki megígérte, hogy mire odaérek a kapitányságra, Niall már kint fog rám várni. Az eső szokásához híven pont most találta megfelelőnek a pillanatot, hogy zuhoghasson egy kicsit, ezzel is elvéve a kedvemet az egész élettől. Mindenem sajgott, kimerültem. Semmi másra nem vágytam,csak hogy végre nyugodtan aludhassak egy kicsit. Biztonságban, otthon. Mindentől és mindenkitől távol. Nagyon jól tudtam, hogy ezt a biztonságot pedig csak egy embertől kaphatom meg. Aki először adta ezt meg nekem. Ostoba liba vagyok, hálásnak kéne lennem neki, minden egyes mondatáért. Nem pedig ilyen őrültségeket csinálnom.

Szabadságra vágytam. Meghitt pillanatokra, csak vele.

Mindketten elrontottuk, már nagyon régen, de most itt volt az ideje az újrakezdésnek, én pedig mindent meg is fogok tenni ezért.

- Kim – szakadt fel belőle egy jóleső sóhaj ahogy megállt mellette a taxi, bepattant mellém. A sofőr türelmesen várt, tapintatosan elfordult.  Mindene csupa víz volt, a hideg esőcseppek csiklandozták az arcomat ahogy ajkaink összeforrtak. –  Hogy kerülsz ide, minden rendben? Mi történt? A baba?

- Niall –toltam el nevetve – rendben van minden, kérlek ne haragudj rám! Ostoba voltam, nem kellett volna olyan gyorsan hajtanom én csak…

- Nem kell magyarázkodnod – hallgatott el egy apró csókkal, kék szeme most barátságosan csillogott, hüvelyujját végighúzta az arccsontomon, majd az ajkaimra vezette, én pedig megcsókoltam azt.  – A reptérre kérem!

Az autó elindult, én pedig kíváncsian néztem a szőkeségre. Válasz helyet magához vont, kezét combomra fektette,  fejemet vállamra hajtottam, ő pedig megpuszilta a homlokomat.  Az eső ütemesen verte az autót, a város fényei narancssárgára festették az utakat, a motor halk zúgása, és Niall biztonságot nyújtó karjai csak még jobban elálmosítottak. Minden annyira tökéletes volt.

Furcsa.

Minden eddig álmod, vágyad, az egész életed úgy omolhat össze egyetlen perc alatt, mintha csak kártyából építgetted volna. Te mégis úgy érzed, hogy kemény munkával húztad fel a nagy és nehéz falakat. Mégis, ha jön egy kis szél, vagy esetleg más erősebben kopogtat az ajtón, oda az egész.

Akkor már mindegy milyen nagy volt a lelkesedés, az elhatározás.

A falak csak falak.  Ugyanúgy elmúlnak, mint az emlékek, és a rossz pillanatok.