Huszonötödik - Vég

Nem mondanám, hogy siettem a közös lakásunkba, az út felét gyalog tettem meg, de aztán nagy nehezen leintettem egy taxit, nem engedtem, hogy a házunk előtt tegyen ki, az utcánk végébe kértem a fuvart. Egy jelentős borravaló átnyújtása után pedig kipattantam a kocsiból, lekaptam a lábamról a cipőimet, így gyalog tettem meg az utat, de ez most nem számított.

Kirázott a hideg, az egész helyzet beleillett volna egy horrorfilm egyik igen klasszikus jelenetébe. Az öngyilkosságot megkísérlő lány, sétál mezítláb, egy földig érő ruhában a sötét és kihalt utcákon teljesen egyedül a sötétben.

Már csak a baltás gyilkos hiányzik.

Elhúztam a számat a gondolatra, az én életemből még az sem hiányzik.

Niall autója már ott állt a háza előtt, mély levegőt vettem és végigsétáltam a járdán majd tovább egyenesen az ajtóig, annak kinyitására azonban már nem volt szükségem, ugyanis magától nyílt ki, sőt inkább feltépték, majd Niall gyilkos tekintetével találtam szembe magam. A karomnál fogva megragadott és bevonszolt a házba, erősen küzdöttem ellene, de ezzel valószínűleg csak annyit értem el, hogy még dühösebb legyen rám.

Egészen a nappaliig vonszolt, ott aztán végre valahára elengedte a karomat, majd egy nagy lendülettel pofon akart vágni, de én is felé lendítettem a kezemet, így azt kapta az ütés nagy részét, ami kegyetlenül fájt.  Nem vártam meg a reakcióját, futni kezdtem fel a lépcsőkhöz, de ebben a ruhában nem volt könnyű.

Hamar utol is ért, úgy a felénél járhattam amikor megragadta a lábamat, felsikoltottam a térdemre zuhantam.

- Engedj el – kiáltottam rá amikor megragadta a hajamat, de semmit sem értem el vele. Nagyot nyekkentem amikor megint a földön találtam magam.  Most féltem. Tényleg féltem tőle.

- Mégis mit képzeltél magadról? – Üvöltötte miközben egyre közelebb jött felém, én pedig a földön araszolva próbáltam távolodni magas alakjától. Hol is van az a nagy bátorságom ami odafent a tetőn uralta a testemet?

Talán többet kéne élnem az ugrás lehetőségével.

Felpörget.

A szekrénynek ütköztem, zihálva néztem végig rajta, részeg volt. Tekintetem a kis üvegasztalra siklott, amin egy üres üveg állt. Jellemző.

- Hogy merészeltél jelenetet rendezni, mindenki előtt? Nem megmondtam, hogy ….

- Te csak ne mondj meg nekem semmit! – Vágtam közbe kiabálva, könnyeimmel küszködve, tudtam, hogy a remegő hangom nem bizonyít akkora erőt, mint amennyi valóban bennem van, de ennyire tellett.

Láttam a szemében az elképedést.

Hát igen. Nem nagyon volt hozzászokva ahhoz, hogy visszaszóljak vagy jelenetet rendezzek, csakhogy az Ő szavaival éljek.

Percekig csak némán néztük egymást.

- Nocsak – hümmögte, és az, hogy halkan beszélt csak még nagyobb fenyegetést jelentett, azt kívántam bárcsak inkább ordibálna – valakinek de nagy lett hirtelen a szája!

Ismét felrángatott ezúttal a nyakamnál fogva, a keze után kaptam, megpróbáltam lefejteni azt a torkomról, de egyre csak erősebben szorított, egy gyors mozdulattal a lábára léptem, egy kicsit enyhült is a szorítása, felkaptam az üveget az asztalról, majd fejen akartam vele ütni, de kirántotta a kezemből és a falnak csapta azt.

Darabjai milliónyi apró kis szilákként hullottak szét a nappaliban.

Pont mint az életünk.

Mint az életem.

Kihasználva, hogy végre valahára elengedett ismét futásnak eredetem, ezúttal sikerült eljutnom a lépcső tetejéig, de halottam, hogy trappol utánam. Becsaptam előtte az ajtót, el akartam fordítani a zárban a kulcsot, de sehol sem találtam. Felsikoltottam amikor nekifeszülve az ajtónak berontott.

Megragadta a kezemet, maga előtt tartva szorította őket.

- Most olyan leckét kapsz, hogy egy életre megemlegeted Kim!

- Dögölj meg – sziszegtem és leköptem.

Lehunyta szemeit, nevetni kezdett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, mindenesetre abban teljesen biztos voltam, hogy teljesen megőrült. Elengedett, megtörölte az arcát, én eközben egészen a falakig hátráltam. Ekkor kellett rájönnöm, hogy csapdában vagyok.

Miért nem vettem észre a jeleket? Hogy lehettem ennyire vak?

Engem kellett volna szembeköpni már nagyon-nagyon rég.

Itt álltam, kapkodva szedtem a levegőt, minden izmom sajgott, és szembenéztem a legnagyobb félelmemmel, csak azt várva mikor súlyt le rám újból. Az a fiú akit egykor szerettem már nem létezik.

Nem tudom hol vesztette el önmagát, vagy miért történt meg pont velem mindez.

Csak abban voltam biztos, hogy nemsokára vége lesz. Nem úgy ahogy én akartam, de ha rajtam múlik nem is úgy ahogy azt Ő várta. Ez lesz az utolsó alkalma, ez volt az utolsó alkalma arra, hogy kezet emeljen rám minden büntetés nélkül.

Sírtam.

Keservesen sírtam, de nem hatotta meg, éreztem az ujjait, láttam ahogy a tekintete elsötétül, alig kaptam levegőt, tényleg csak remélni tudtam, hogy ezúttal sikerül megfojtania. Még mielőtt megtehette volna elengedett. Végigcsúsztam a padlón, erőtlen voltam.

Valahol mélyen mégis dobogott bennem a remény.

Csak ez számított.

Még ha összeszorított fogakkal is, de kibírok mindent. Ha bezárod a fájdalmadat, a tested egyetlen pontjára, a kulcsot pedig elhajítod, soha nem fogja megismerni a lelked a fájdalmat. Így az elmét tiszta marad, a szíved pedig erős.

Ezt akartam tenni.

Ezt fogom tenni.

De a változásra mindig várni kell, semmi sem történik csak úgy. Egyik pillanatról a másikra, ahhoz, hogy valami legyen az asztalodon tenni kell. Harcolni, küzdeni egyik napról a másikra. Akkor sem adhatod fel, ha megtörlik benned a lábakat,újra és újra a padlóra kerülhetsz, de tudnod kell mit akarsz. Csak a cél lebeghet a szemed előtt.

Nem számít hányan szeretnek,és hányan mondják, hogy utállak.

Hétmilliárd ember van a földön, nem szerethet mindenki, de ha már csak egy valaki van aki értékel, akkor megérte! Megérte és meg fogja érni.

Örökké és még azután is.

Nyeltem egy nagyot, és szembenéztem a sorsommal, aki ezúttal ez a kék szemű szőke fiú volt.

Milliók álma, az én legnagyobb rémálmom.

*

A padlón ültem, körülöttem mindenhol üvegszilánkok és tömény alkoholszag terjengett az áporodott levegőben. Nem tudom mikor jártunk itt utoljára, ahogy azt sem mikor fogok kijutni innen. Kezeimet a tenyerembe temetve sírtam, sőt zokogtam, arcomon még mindig éreztem az ütés nyomát, minden ízemben remegtem.

Gyűlöltem azt az embert, aki ezt tette velem, mégsem tudtam elhagyni, mert féltem, hogy megtalál és akkor sokkal rosszabb, lenne minden. Bármit megkaphat, és bármit elérhet. Számára nincs akadály, így szerzett meg engem is.

De már nem az-az ember, akit egykoron megismertem, talán soha nem is volt, csak túlontúl szerelmes voltam a szerelem gondolatába, hogy ezt észrevegyem.

Nem ez volt az első alkalom, hogy megütött. Igyekezetem elrejteni ezeket, a zúzódásokat, lila foltokat, vagy elhitetni valami bevehető hazugságot, és láss csodát hittek nekem. Ahogy nem ez volt az első alkalom, hogy megalázott. Nem tartott többre, mint egy kurvát, egy olcsó kis játékszert, akit egyedül Ő irányít. Ha pedig „rosszat” tettem, akkor jött a büntetés, vagy, éppen amikor kedve tartotta.

A családom nem szólt egy szót se, a legjobb barátaim is inkább homokba dugták a fejüket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nem egyszer voltak tanúi egy hevesebb kirohanásnak vagy veszekedésnek. Nem egyszer hallották, hogyan beszél velem, minek nevez és minek tart.

Szaggatottan vettem a levegőt, amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, felhúztam a lábamat a mellkasomhoz és átkaroltam őket, féltem, hogy visszajön, nem tudom, meddig tudom még ezt csinálni. A léptek egyre közelebb értek hozzám, már éreztem testének melegét, ahogy hozzámér, és megpróbálja lefejtegetni ujjaimat a lábamról. Engedek neki, mert túlontúl erős.

Remegve nézek fel a szemébe, de nem azzal a szempárral találom szembe magam amire számítottam. Ez a szempár melegséget és biztonságot ragyog felém, mérhetetlen sajnálattal és szörnyülködve néz rám. Tudom, hogy dühös, de nem mutatja előttem. Nem akar még ennél jobban is megijeszteni.

- Megint megütött? – Húzta végig puha hüvelyujját ajkaimon.  Nem válaszoltam, de láttam rajta, hogy ez elég időt nyújt neki arra, hogy feltérképezze sérüléseimet – mondd el mi történt!

- Semmiség- suttogtam egy fejrázással karöltve, miközben megpróbáltam felállni, de kegyetlenül fájt mindenem. A fiú ezt látva, gondolkodás nélkül az ölébe kapott. Hálásan fúrtam fejem nyakába, miközben magamba szívtam émelyítő illatát. Varázslatosan hatott rám, olyan volt mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna.

- Nem! – Hangja túl határozott és parancsoló volt, szinte morgott – Niall ezúttal túl messzire ment.

Alig érzékeltem a külvilágot, mindenem lüktetett. Kapkodva vettem a levegőt, Liam lefektetett az ágyra, láttam ahogy a füléhez emeli a telefonját és csendesen beszélni kezdett. Alig pár perc múlva már mellettem volt. Lassan nézett végig rajtam, láttam a szemében a megtörtséget, azt, hogy bár nem akarja kimondani de mindent sajnál.

Szerettem volna elmosolyodni.

El akartam neki mondani, hogy nem kell ezt tennie, hogy minden rendben

De nem tudtam.

Semmi sem volt rendben.