Huszonhatodik- Az utolsó + epilógus

Szeretném hallgatni ahogy az angyalok énekelnek. Biztos csodálatos hangjuk lehet, könnyed, légies. Olyan ami minden fájdalomtól mentes. Azonban ez nem adatott meg. Még mindig itt voltam. Éreztem a körülöttem lüktető világot, miközben a fájdalom cikázott a testemben. Megalázottnak és elesettnek éreztem magam.

Mindennek ami nem lehet emberi.

Láttam a fényeket, a rendőrség, és a mentők szirénái a fülemben doboltak még akkor is, amikor azt mondták most biztonságban vagyok, és szeretnék ha pihennék. Éreztem ahogy elhalványul körülöttem a külvilág, nagyon jól tudtam, hogy legközelebb a kórházban fogok magamhoz térni. Teljesen egyedül.

Furcsa érzés a magány. Mindig képes meglepni. Ő lesz az életed nagy „ már megint” mondata.

Sokan és sokfélék létezünk ebben a világban, mindenkinek megvan a saját története, szép emlékek, könnyek, olyan élmények amelyeket szeretne egy apró kis dobozba elrejteni, hogy amikor rossz napjai vannak elővehesse azt az apró kis kapaszkodót, és erőt merítsen.

Az én dobozom most üres volt.

Vagy ami mégis megtöltötte az a mai nap túlélésére sem adott volna elég energiát. Egy nagyot nyeltem miközben egy meleg kéz csúszott az enyémbe. Ujjai erősen szorítottak, hüvelyujja bőrömet óvatosan cirógatott. Szerettem volna megköszönni.

Az érintése most többet jelentett minden szónál. Kimondottnál és kimondatlannál.

Hosszú órák telhettek el szótlanul, alig érzékeltem valamit is a külvilágból, de egyre jobban kezdtem visszanyerni az erőmet, és rájöttem arra, hogy nem olyan vészes a helyzet.  Kinyitottam a szememet, és hagytam időt neki alkalmazkodni a félhomályhoz. Mellőlem halk horkolás hallatszott. Oldalra fordítottam a fejemet, és elmosolyodottam. Liam ült egy elég kényelmetlennek tűnő fotelben, egy még kényelmetlenebb pózban és aludt.

Aludt, és medvéket megszégyenítő módon horkolt.  Nem akartam felkelteni, de egy óvatlan mozdulatomra felszisszentem miközben fel akartam ülni, mire egyből kipattantak a szemei.

- Felébredtél – zümmögte, egy lépéssel talpra ugrott majd óvatosan az ágyam szélére ült, két kezébe fogta az arcomat, hogy aztán egy csókot nyomjon a homlokomra.

Minden idegvégződésem fellélegezett erre az érintésre, heves bólogatásba kezdtek, szinte sóvárogtak azután a puha ajkak után. A fiú, homlokát az enyémnek döntötte miközben tekintetével a szám és a szemem között cikázott. Azt hiszem nem igazán tudta eldönteni mit is akar pontosan.

Én azonban nagyon is tisztában voltam vele. Valószínűleg mindkettőnk érzéseivel. Így esélyt sem hagyva neki a hátrálásra, ajkai után kaptam. Az előbb azt hittem minden porcikám boldog, pedig az csak a boldogság egyik árnyalata volt. Egy sorvadt érzés. Ez azonban nagyon is teljes volt, ajkai annyira puhák, mozdulatai annyira finomkodóak, mintha tényleg attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összetörnék.  Pedig vágytam az érintésére, felsóhajtottam, amikor elszakadt tőlem, mert mellette tényleg biztonságban éreztem magam.

Óvatosan nyúlt értem, és az ölébe húzott, még mindig az ágyon ültünk, de én a karjai között.

- Mi lenne, ha többet nem csinálnál ekkora ostobaságot?

- Mi lenne, ha többet nem hagynál magamra valami ostobaság miatt? - Kérdeztem vissza, mire arca fájdalmasan összerándult. Nem akartam neki fájdalmat okozni, tudhattam volna, hogy kényesen érinti ez a téma. Azt hiszem már megbánta. Ajkához emelte a kezemet, és egy apró csókot lehelt rá.

- Soha többet – suttogta és elnyomott egy ásítást. Tekintetem a faliórára kúszott, már nagyon rég bent lehetett, el is hiszem, hogy fáradt volt.

- Mi lenne, ha hoznál magadnak egy kávét?

Erre csak bólintott, majd mielőtt megmozdultam volna ugyanolyan óvatosan, ahogy felemelt, visszafektetett az ágyba, gondosan betakargatott, még mindig fogta a kezem.  Azt hiszem önző voltam. Haza kellett volna küldenem, de nem mertem. Ha úgy gondolja az érintésétől, összetörnék, a hiányától természetesen megbolondulnék.

Vagy pont rettegnék. Ezért küldtem csak egy kávéért. Nagyot sóhajtottam, el sem hiszem, hogy itt járunk. Az elmúlt hónapok alatt annyi minden történt velem, mint még soha, és azt hiszem ennyi bőven elég volt. Nem tervezek több hasonló „kalandot”. Egy szép nyugodt élet viszont bármikor jól jönne.

Vissza kéne mennem, tanítani, talán ott még tényleg szükség lehet rám.

Halk kopogás törte meg a beállt csendet, majd a következő szavak még azt is elérték, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet.

- Szia cica!

Egyből felültem, bár legbelül mozdulni sem mertem. Niall volt az, még mindig elég részegnek tűnt, szemében lángolt a harag, szőke haja össze-vissza állt, a kezében pedig egy pisztoly volt.

- Kérlek menj el – suttogtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Nyeltem egy nagyot miközben a választ vártam. Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Imbolygó léptekkel ugyan de megindult felém, majd levágódott arra a helyre ahol az előbb még Liam ült. A fotelből bámult felém.

- Nem hozzád jöttem – kezdett bele a beszédébe miközben a combjára tette a fegyvert – vagy Liam barátom nem tartott veled ezen a kellemes estén?

Nem válaszoltam. Ajakamba harapva mérlegeltem a lehetőségeimet. Ha hazudok neki talán elmegy megkeresni Őt, ha pedig igazat mondok akkor bevárja a fiút.  A további idegőrléssel kár volt fáradnom mivel megjelent az ajtóban Liam, Ő is ledöbbent a látványra. Láttam ahogy aggódva figyel engem, majd érzelemmentesen néz Niall szemeibe. Az Ő figyelmét sem kerülhette el a pisztoly jelenléte.

- Liam – állt fel Niall – micsoda meglepetés!

A fiú nem válaszolt helyette még mindig engem bámult, és eltátogott egy „ minden rendben lesz” mondatot felém nézve, egy aprót bólintottam. A kis közjátékunkat észrevette a szőke srác is mivel hátrébb lépett kettőt, megragadta a hajamat, erre Liam megindult felénk, de ekkor Niall egy nevetés kíséretében a fejemhez tartotta a pisztolyt.

A hideg fém érintésére lehunytam a szememet, próbáltam uralkodni az érzéseimen, egyre szaporábban kapkodtam a levegőt.

- Na mi lesz? – Nyomta még közelebb hozzám – vagy már nem megy a hősködés?

- Hagyd abba – szólalt meg feszültem Liam – Niall ennek semmi értelme, az ég szerelmére! Azt hiszed ezt megúszhatod szárazon, ezt te sem gondolhatod komolyan!

- Elvetted tőlem azt amit a legjobban szerettem! – Kiáltott rá dühösen a szőke, és olyat láttam amit már nagyon régen nem.  Elsírta magát, persze gondolom nem bánatában. Hirtelen elrántotta a fejemtől a fegyvert – Ő volt a mindenem!

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – rázta a fejét Liam, miközben óvatosan előrébb lépet egyet – te magad voltál aki eldobta magától!

Gyötrődve néztem ezt a kis játékot, tényleg minden miattam volt. Niall felemelte a kezét, és egyenesen Liam testére szegezte a fegyvert, arcán ördögi vigyor ült, tekintete üveges, nem úgy tűnt mint aki teljesen tudatában van a cselekedeteinek.

- Tedd el a fegyvert!

- Nem hinném – válaszolt vigyorogva – inkább kipróbálnám, ha nem bánod!

Itt volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy közbe kell lépnem, azt hittem pont jókor ugrottam, és vertem ki a kezéből a pisztolyt de csalódnom kellett. Halottam, ahogy eldördül egy lövés, és egy test puffan a földön, miközben mi is elestünk. Liam felkiáltott fájdalmában, egyből mellé térdeltem, a lábából ömlött a vér. Jobbat nem találva a kezemet a sebre szorítottam, és hallgattam ahogy Niall botladozva, szitkozódva kutat a fegyver után, amit meg is talált. Nevetve állt fel.

- Menj innen - szorította meg a kezemet Liam, ugyanis élő pajzsként akartam funkcionálni, testemmel védtem őt – menj már!

- Ugyan Liam, hova siettetnéd?  Így legalább Ő is hamar sorra kerül, méghozzá közvetlenül utánad!

Nagy léptekkel indult meg felénk, egyetlen durva mozdulattal félrelökött, nagyot csattanva csapódtam a falhoz.

Minden annyira gyorsan történt. Láttam ahogy Niall a ravaszra csúsztatja az ujját, azt ahogy Liam lehunyja a szemeit, legszívesebben én is ezt tettem volna, de nem mertem. Túlságosan féltem, pedig tudtam, hogy a valóság sokkal rosszabb lesz. Ekkor egy egyenruhás férfi rontott be a szobába, egy pillanatába telt felmérni a helyzetet, és még ennyibe se cselekedni.

Felsikoltottam amikor ismét meghallottam azt a durva zajt. Láttam ahogy elképed, a golyó pontosan a mellkasa közepén találta el, a seb pedig egyből átáztatta a felsőjét a vöröslő vérrel.

Minta lassított felvételbe néztem volna végig ahogy Niall elterül a földön. Tekintete a semmibe révedt, kezéből kihullott a fegyver, és ott feküdt élettelenül.  Halott volt.

Innentől pedig teljes volt a képzavar. Rohangáló egyenruhások, ápolók, orvosok jelentek meg, halottam ahogy egy nő felsikít valahol a folyosón.

Gyenge kezek emeltek fel a földről, átcipeltek egy másik szobába, nem emlékszem mit mondtak ,vagy mit szerettek volna. Talán jobban meg lehettek ijedve, mint én. Csak egy mondatra emlékszem, amivel saját magukat is nyugtatni akarták.

- Vége van…

Igazán vége van.

Epilógus

- Szóval – vetettem be magam az ágyba egyenesen Liam mellé aki a tettem következtében egy hatalmas vigyort varázsolt az arcára. Lefeküdtem mellé,  fejemet a kezemen támasztottam, így nézte rá szemöldök vonogatva – valakinek nagy dobása volt a héten, és még csak nem is akart róla szólni?

- Miről beszélsz? – Tudakolta nevetve, és kapcsolt egyet a tévén a távirányító segítségével, megelégelve a makacsságát kikaptam a kezéből a kis készüléket, és kikapcsolt a tévét. Felsóhajtott, végre méltóztatott engem is számba venni- Kim…

- Oh szóval mégis kegyelmes lesz hozzánk a nagy Mr. Platinalemez Payne és méltóztatik beavatni a titkaiba?

A vigyor az arcomról levakarhatatlan volt. Szerettem ezt az érzést, és meg is tudtam becsülni, mert sok időbe telt elérni. Minden nap harcoltunk érte egy kicsit. És minden nap közelebb is voltunk hozzá. Az előrelépést mindig sikerként értük meg. Így legalább mindig volt okunk az ünneplésre.  Hat hosszú év telt el életem legrosszabb időszaka óta, és a fiú azóta is töretlenül kiáll mellettem. Azt mondja szeret. Én pedig nem tudok hazudni neki, így mindig bevallom, hogy én is szeretem.

Niall halála óta a dolgok megváltoztak. Új irányt vettek, és ha tényleg szerettünk volna a jó dolgok részesei lenni, akkor igencsak tartanunk kellett a lépést az idővel. Néha ez elég nehéz feladatnak bizonyult, de volt miért megtennünk.

Nehéz volt az indulás, a tárgyalások, a hosszú-hosszú órák amit a bíróságon töltöttünk, hogy tisztázzuk az ügyet, mindenkit felőrölt. De egy pillanatra sem rejtőztem el. Minden és mindenki kérdésre türelmesen válaszoltam. Álltam a gyűlölködést, az utálatot, az összes támadást kibírtam.

Mert volt aki fogja a kezem.

Az elején azt hittük nem fogjuk túlélni, annyira gyenge volt a kapcsolatunk, és nekem is szükségem volt időre. Nem rohanhattam bele egy újabb kapcsolatba, így azt kértem ettől a csodálatos fiútól, hogy várjunk. Azt mondtam, nem bánom ha keres valakit, aki egész, és úgy szeretheti mint soha senkit, de nekem időre volt szükségem.

Időre, hogy újra felépüljek.  Önmagam megtalálása volt a legnehezebb feladat.

Mégis sikerrel jártam.

Liam pedig támogatott. Ahogy én is Őt.

Ott voltam amikor kimondták, hogy az együttes feloszlik, de a rajongók nem maradnak nélkülük, mindig ott lesznek, egy iskolát hoztak létre, ami támogatja a tehetséges gyerekeket, alapítványt ami mindig ott lesz nekik, és akin tudtak segítettek. Zayn és Louis imádták a feladatot, a gyerekek pedig Őket. Harry és Liam is ott volt, de a göndör srácnak hiányzott a pezsgés, megpróbálkozott a szóló karrierrel és képzeljétek imádták. Liam viszont nem tágított. Nem akart újra énekelni, egészen addig amíg Harry addig-addig nem rágta a fülég egy duetthez amíg be nem adta a derekát.

Zayn és Louis is ott volt, újra együtt, összeállt a nagy csapat. Hetek, hónapok teltek el kérdések között, mi legyen, lenne-e erejük továbbcsinálni.

Volt.

Együtt zenéltek, az új albumuk minden lehetséges díjat bezsebelt, közben intézték az ügyes- bajos ügyeiket, szerelmesek lettek, megházasodtak, gyerekeik születtek.  Liam első önálló lemeze nem olyan rég jelent ment, de már nagy a visszhangja. Ezért a kérdéssor.

- El akartam mondani kicsim -  ült fel, hogy megcsókolhasson, ajkai végigzongoráztak a nyakamon – de olyan sok dolgom volt.

- Ühüm – hümmögtem ahogy ujjai a felsőm alá csúsztak – és most még fárasztóbb dolgokra készülsz…

- Nem tehetek róla – nézett végig rajtam majd a fülemhez hajolt- annyira gyönyörű vagy!

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, kezemet a tarkójára csúsztattam, így húztam közelebb magamhoz. Eldőlt az ágyban, én pedig követtem mozdulatát, az idillikus pillanatot sírás tört meg.

Csalódottan szakadt el ajkaimtól.

- Ez a kör a tied lesz – suttogtam alig pár centire szájától, erre csak elmosolyodott, legurultam róla, ajkamba harapva figyeltem ahogy kisétál a szobából, át a gyerekszobába. Percek telhettek el csendesen, amikor énekszóra lettem figyelmes.

Kikászálódtam az ágyból, és megálltam az ajtóban, karomat összefonva figyeltem ahogy Liam énekel a kisfiúnknak, aki érdeklődve figyelte minden mozdulatát.

Elmosolyodtam, fejemet az ajtófélfának döntöttem. Igazán éltem, ragyogtam a sötétben, túlélvén a tomboló vihart.

A dolgok nem múlnak el csak úgy. Nyomtalanul. Ha igazán jól figyelsz, te is megláthatod, hogy mindig velünk maradnak. Még ha nem is vagyunk tudatába ennek.

Tekintetem a kiságyra kúszott, kék cikornyás betűvel ott díszelgett a fiúnk neve.

„Niall”