Huszonharmadik - Pár lépés

Alig értünk haza, egyből megrohantak az emlékek. Megvárta amíg behozzák a csomagjainkat, majd rám sem nézve a konyhába ment, én pedig lerogytam az egyik fotelbe. Nem sokkal később visszajött, kezében egy pohárral amit megtöltött itallal. Az ablakhoz sétált, nem mertem ránézni, halottam ahogy nagyokat kortyol a pohár tartalmából, hogy aztán újra tölthessen. Ezt megcsinálta még egy párszor.

- Mi az? – szólt oda nyersen – ott fogsz ülni, és bőgni?  Gyere ide!

- Nem – válaszoltam remegő hangon, majd felálltam, esetlenül, bátortalanul lépkedtem elé, és tisztes távolban álltam meg tőle.

- Közelebb – hívogatott ujjával, mire ismét megtettem két lépést felé –még cica, ne kéresd magad!

Egyenesen elé sétáltam, alig pár centi választott el tőle, ellökte magát az ablaktól, hüvelykujját végighúzta az ajkaimon, lassan fújtam ki a levegőt, még mindig kerültem a tekintetét.  Ajkamba haraptam, hogy ne nyögjek fel amikor keze az arcomon csattant. Egy kicsit megtántorodtam az ütéstől, de úgy véltem, hogy volt már rosszabb és lesz is még rosszabb, így próbáltam nem foglalkozni vele.

- Egy szánalmas ribanc vagy – sommázta – de vigasztaljon a tudat, hogy legalább az enyém! Most pedig szedd rendbe magad, este jelenésünk van!

- Nem megyek veled sehova! – Ráztam meg a fejemet, erre egy újbóli pofont kaptam csak ez már a padlóra is küldött. Lehajolt hozzám és durván megragadta a hajamat, felsikítottam a fájdalom miatt. Felrántott a földről, majd egy tükör elé vonszolt, egyik kezével megszorította az arcomat miközben beszélt hozzám.

- Azt teszed amit mondok, és akkor amikor én akarom, ha pedig ellenkezni mersz – itt erősebben fogott – annak súlyos következményei lesznek! Megértetted?

Bólintottam, majd egy durva csókot nyomot az arcomra.

- Helyes, mindenesetre ne hidd, hogy ennyivel megúsztad, ezt még este folytatjuk!

Azzal magára kapta a kabátját, és már ott sem volt. Én pedig maradtam egyedül, a tükörképemmel ahol tényleg nem sok mindent fedeztem el a régi önmagamból. Visszasétáltam a nappaliba, próbáltam lenyugtatni magamat, amikor megláttam a zongorát, amit még Liam hozott nekem, könnyek szöktek a szemembe. Úgy tűnt mindenki elhagyott és senkinek sem kellek már. Dühös lettem, egyik dolog követte a másikat. Először csak egy vázát, majd egy képet, végül a könyveket is a hangszernek dobáltam, persze hiába. Annak semmi baja nem lett. Ez az egész olyan, mint Niall és én. Ő volt a zongora, egy váza ami engem jelképezett semmi kárt nem okozott benne, bezzeg a váza darabjaira tőrt.

Véget kell vetnem ennek az egésznek. Méghozzá sürgősen.

Niall lefizette a biztonsági embereket, ami igazán nem meglepő ebben a világban, és könnyen rám talált, tehát nincs túl sok kiút. Nem bízhatok a hatóságokban, azokban az emberekben sem akik eddig elvileg szerettek, vagy törődtek velem.

Ahogy Liam mondta. Itt az ideje, hogy talpra álljak, én pedig így is fogok tenni.

A számomra legkedvezőbb módon.

Egész életemben másokkal törődtem, mindig volt valaki aki fontosabb, mint én. Folyton azt mondogatták, hogy ez fog a sírba vinni, de mit lehet tenni?

Én már csak ilyen vagyok.

Amit azonban most forgatok a fejemben, sokkal másabb. Végleges megoldás.

Pontot akarok tenni a történet végére, az egésznek.

Kiszállok a játékból.

És még nézőnek sem jövök vissza.

Soha többet.

*

Végig simítottam a ruhámon, Niall pedig összefonta az ajtóban az ujjainkat. Nem volt elragadtatva tőlem, de én szeretem ezt a színt. Egy tört fehér, apró kristályokkal díszített ruhát viseltem, a földig ért, könnyű volt, és légies. Olyan amilyen én is akartam lenni. Sőt még annál több. Több száz vaku villant, és még csak alig szálltunk ki az autóból, mindenhol kérdések ezrei, sikoltozások, nem értem hogy lehettek itt ennyi ember, hiszen ez egy jótékonysági est. Niall mosolygott, és én is megerőltettem magam, reméltem, hogy elég hiteles képek készültek rólunk, az épület ahol a rendezvényt tartották gyönyörű volt.

A fények, az emberek.

Minden. Csak én nem érezte magam odavalónak.

Amikor beléptünk a terembe négy szempár szegeződött ránk, és bár nagyon jól tudtam, hogy kik azok nem néztem rájuk, egyébként sem lett volna rá lehetőségem, ugyanis egyből a másik irányba tartottunk.

- Mi lett a bandával? – Kérdeztem suttogva, előre is tartva a választól.

- Ez az utolsó közös jelenésünk – rántotta meg a vállát- itt jelentjük be, hogy feloszlunk, holnap pedig már heted hét országon túl leszünk édesem!

Az utolsó szavakat már csak suttogta. A pánik egyből a szívembe költözött, éreztem ahogy felgyorsul a szívverésem. Hova akar menni?  Már majdnem elfoglaltuk a helyünket, amikor Liam lépett elénk.  A szemébe néztem ami megtörtséget tükrözött. Remek. Még neki is fájdalmat okoztam.

- Engedd el – morogta egyből a kezünkre mutatva, de Niall csak vigyorgott.

- Ugye nem akarsz cirkuszt rendezni Payne? – nézett körbe színpadiasan – itt mindenki előtt!

A fiú is körbenézett, láttam ahogy nyel egy nagyot és a helyzetet méregeti.

- Kim – szólított meg –nem kell ezt csinálnod, én majd segítek, gyere el tőle! Nem nyúlhat hozzád egy újjal sem!

Erre a szőke fiú felnevetett, én pedig nem néztem egyikre sem. Csak a padlót bámultam, kezdtem összeroppanni, méghozzá egész gyorsan.

- Ugyan ne viccelj! – Vágta hozzá nyersen – két napomba telt megtalálni, amikor magára hagytad, komolyan azt gondolod, hogy elengedem mellőlem? Ő az enyém, és jobban teszed ha visszavonulót fújsz, ha nem akarod, hogy még nagyobb baja essen!

- Ha csak egy újjal is hozzá mersz nyúlni – ragadta meg a zakóját a szőkének, mire az maga mellé rántott, és erősen kezdte el szorítani a kezemet.

- Márpedig hozzá fogok, méghozzá minden egyes alkalommal amikor fenyegetőzni mersz, vagy a közelébe kerülsz! Megértetted?

Csend.

Úgy tűnt ez az információ Őt is lesokkolta.

Nem vártam meg a reakciókat Niall keze végre lehullott rólam, és az érkező három fiúval túl nagy volt a zavar, én pedig ezt a helyzetet próbáltam kihasználni. Feltűnés nélkül osontam el a tömegben, egyenesen egy ajtóig a terem végén, hogy aztán azt kinyitva futásnak eredjek, fel a lépcsőkön, egy párszor elbotlottam a ruhámban, elég csúnyán bevertem a kezemet, de nem számított. Úgyis mindjárt vége ennek az egész rémálomnak.

Őrült módjára téptem fel a tetőhöz vezető ajtót, hogy aztán mély levegőt vehessek a kora esti friss levegőből. Alig tettem meg pár lépést, éreztem, hogy remegnek a lábaim. A tető pereméig sétáltam, gyönyörű volt a kilátás a városra. Halottam, hogy csapódik ismét az ajtó, megemeltem a ruhámat, hogy aztán felállhassak az épület szélére.

A szél belekapott a hajamba, már a másik lábam is fent volt, egyensúlyozva álltam, kezeimet oldalra tartva, egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Te jó isten – halottam mögülem a dulakodást, és lépteket. Egyre közelebbről.

- Két lépésed van és leugrok – szólaltam meg csendesen de nagyon jól tudtam, hogy így is hallja. Nem volt szükség hangosabb beszédre.

Ezúttal nem.