Huszonnegyedik- Mélységek

Néha minden lépés számít. Máskor meg az a jó ha hagyod magától folyni a dolgokat a medrében. Csak úszni az árral, és hagyni, hogy valahol partot érj, hogy aztán új életet kezdhess, tiszta lappal, és az úttól elfáradva talán még a múltunkat is elfelejtjük.

Már ha ez lehetséges.

Én nem bízom ebben, talán próbálkozhattam volna erősebben, mondhattam volna többször is nemet ahelyett, hogy csak sodródtam az áramlattal. Igen. Harcolnom kellene, de már túl késő van. Azt hiszem. Valahol a tudat és a tudattalan között lebegtem, még mindig az épület peremén álltam, alattam a várossal és a szörnyű emlékekkel, felettem pedig a csillagos égbolttal ami megváltást hozhat, enyhülést a testemnek, mert az a halálom után elporlad, és ha még a lelkem valóban tovább él, és nem felejt, akkor is szabad lesz.

Nem lesz több könnycsepp.

Durva érintés.

Csalódás.

Csalódás azokban akiket a legjobban szeretünk. Mert igen, többféle csalódás létezik, és mindközül a legrosszabb amikor azokban veszted el a hited akiket a legjobban szeretsz. Furcsa dolog ez a szeretet. Egyszerre tesz erőssé és hihetetlenül gyengévé. De csak gyengeként adhatsz, csak úgy válhatsz valakivé akit szeretnek, hogyha látják, neked is vannak rossz napjaid.

Te is vagy magányos, amikor egy főre terítesz az asztalnál, neked is fáj ha egy olyan napot kell végigcsinálnod amelyet egyáltalán nem szeretnél. Mégis megteszed. Ember vagy, tele kétségekkel, ember és erős. Olyan amely átvészel háborúkat, rossz napokat, betegségeket. Az életet.

A keménységbe pedig szükségünk van az oltalomra. Ezt nyújtja a szeretet.

Feltétlenül bíztam egy olyan fiúban, akit szeretek, azt reméltem együtt új életet kezdünk, boldogok leszünk, és minden úgy lesz, mint a mesékben.

Micsoda ostoba gondolat.

Niall volt az a férfi akit tejes szívemből és lelkemből gyűlöltem. Ez a gyűlölet pedig egyre nagyobb lett a hetek során, és a végére nem tudtam úgy ránézni a szőke srácra, hogy ne fordult volna meg a fejemben: mi történt?

Mi történt velünk? Mi történt vele?

Az álmok, a tervek, a szép szavak csak úgy elmúlhatnak? Hogyan lehet elengedni egy akkora erőt, mint a szeretet? Hogy vagy képes bántani valakit, akit egyszer szerettél.

És ott volt még Liam is.

Hogy vagy képes elengedni valakit, akit szerettél?

Sosem voltam jó a kapcsolatokban. Talán ezért nem volt annyi barátom, barátnő vagy párkapcsolatom. Attól féltem egyszer eljutunk majd oda, amikor azt mondják „ vége”. A szakítás pedig egy ostoba dolog.

Lehetetlen.

Mégis megtesszük. Mert ezek vagyunk mi. A lehetetlen teremtményei. Mindazok akik azt mondják, bármit megoldunk, ha kell átmegyünk tűzön vízen át. Aztán amikor odajutunk, csak emlékezni tudunk a nagy szavakra.

Azt is titokban.

Titokban akartam tartani mi játszódik le bennem, minden egyes nap, ezek voltak a néma napok. A néma napok pedig szótlan heteké és hónapokká váltak.  Az ilyen időszakok jutattak oda ahol most állok.

A perem szélére.

Egy élet végére, és egy új kezdetéhez.

Lehunytam a szemem, éreztem, hogy még mindig könnyezek, a kezeim oldaltartásban már remegtek, de ez számított most a legkevésbé. Tudtam, hogy már vannak egy páran akik a mutatványomat figyelik, és talán néhányan még élvezik is.

Voltak azonban olyanok akik megszerettek volna győzni engem.

Arról, hogy még lehet változtatni.

Hát persze, hogy lehet, csak nem úgy ahogy Ők szeretnék. Ezúttal nem. Minden úgy lesz ahogy én akarom, elegem van abból, hogy mindig csak egy kolonc vagyok, egy gyerek akit meg kell védeni.

Pont itt lesz az ideje, hogy én védjem meg saját magam.

Bár nagyon is tisztán halottam az éveket, könyörgéseket ahogy próbálnak onnan leimádkozni, én voltam az aki visszalépett.

Lassan fújtam ki a levegőt, és fordultam szembe a többiekkel, Niall is ott volt, az ajka fel volt szakadva, a vér az állán csordogált. Láttam ahogy Liam aggódva figyeli minden léptemet, készen arra, hogy bármikor elkapjon, ha esetleg összeesnék.

Ettől azonban nem kellett tartania.

Elhagyott.

Ő lesz a legutolsó ember akire számítani fogok. Egyenesen Niall elé sétáltam, kék szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, talán most volt az a fiú akibe tényleg beleszerettem.

- Kim – mosolyodott el félénken, én pedig szabályosan elvigyorodtam. Megemeltem a kezemet, hogy aztán az, egy hatalmasat csattanhasson az arcán. Bár fejét elfordította az ütés ereje miatt, kezemet nem vettem el róla. Helyette végigsimítottam rajta.

- Jó érzés cica? – Gúnyolódtam, láttam a szemében a megrökönyödést. Még közelebb léptem hozzá testét enyémhez húztam, hogy aztán fülébe suttogjak – tönkre foglak tenni szívecském!

Szaggatottan fújta ki a levegőt, kezei ökölbe szorultak.

- Sajnálom…

- Szarok a sajnálatodra – nevettem ki, kezdtem azt hinni, hogy komolyan megőrültem, el sem tudom képzelni honnan ez a nagy bátorság.

- Kim fejezd ezt be! – Rázta a fejét Sally, de ingerülten vágtam közbe.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – Parázsló volt a hangulat, egy gyors fordulattal feléjük néztem – az itt jelenlévő hatalmas nagy család, egy hatalmas hazugság. Némi cukormázba csomagolva.

- Kim – nyúl felém Liam, de hátrébb léptem egyet, mire Ő is visszakozott. Tudtam, hogy a szívem mélyén szeretem Őt, de most nem volt erre szükségem. Ha engedek, ismét ellágyulok. Én pedig bosszút akarok. Méghozzá sürgősen.

- Te csak ne tarts nekem hegyi beszédet Liam – húztam el a számat undorodva – mindannyian tudtátok miken megyek keresztül. Hogy ez a fiú, a legjobb barátotok többször is megütött, sőt tovább megyek megerőszakolt! Arról is tudtatok, hogy elvesztettem a kisbabámat, majd megzsaroltak! Aztán pedig a csodálatos Liam és a briliáns Sally kieszeltek egy tervet, és elküldtek valahová az Isten háta mögé, hogy aztán újból egyedül legyek! Hát tessék, ebből csináljanak címlapot!

Az újságírók is teljesen le voltak döbbenve, persze a vakuvillanások egy pillanatra sem álltak le.

Még egyszer utoljára végignézetem rajtuk, ez volt hosszú idő óta az első pillanat, hogy nem sírtam, Niall még mindig ott állt mellettem.

- Ne bőgj Kim – suttogtam felé – undorító vagy ilyenkor!

Lassan sétáltam az ajtó felé, útközben levettem a cipőmet, a hideg beton most nagyon jól esett a testemnek, szinte könnyebb lettem tőle. Tompa lépteim csendje töltötte be a lépcsőházat, és azt sem zavart, hogy a jótékonysági est díszes termében vonulok végig mezítláb.

Fejemet felszegve lépdeltem előre.

Most jobb volt.

Jobb, mint bármikor máskor.

Ahogy kiértem a lépcsőre, minden szem rám szegeződött. De nem volt egyelten egy villanás, kérdés, vagy szitokszó sem. Hagytak elmenni.

A kérdés már csak az volt, hogy hova mehetnék?

Talán haza.

Igen. Ez egy egészen vállalható ötletnek tűnik.

Egyenlőre.