Huszonkettedik - Légy jó!

Meredtem bámultam a tükörképemet. Nem igazán találtam önmagamat. Valahol elvesztem két lépés között, a harmadik kiszámítása pedig túl nagy gondot jelentett most. Hosszú barna hajam már nem volt az enyém. Most szőke voltam, és a hajam pont a vállamig ért, nem szeretem a szőkét. Arra az emberre emlékeztet aki pokollá tette az életemet. A kék szemek is furcsán csillogtak. Nem volt bennük életkedv. Csupán szomorúság, azt hiszem némi pesszimizmus, talán egy kis harag…talán jó nagy harag.

Olyasfajta amely képes lenne hegyeket mozgatni, és erdőket lángra lobbantani. Bár azt hiszem az eloltása nem lenne olyan nehéz, mint a valódi tüzeknél. Satnya láng ez. Semmi több.  Undorodva toltam el magamtól az ételt, ismét porlevesre vetemedtem, egész nap bezárkózva tartózkodtam a házban, hetente egyszer mentem vásárolni, miközben minden egyes kis neszre szívrohamot kaptam.

A többiekről semmit nem halottam.

Egyetlen egy árva magyarázat nélkül hagytak magamra. Amikor megérkeztünk ebbe a házba, kaptam új papírokat, más névvel, élettörténettel, új ruhákat, és mint említettem egy más külsőt.  Úgy tűnt mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy mindez kevés lesz.

Nekem az.

A múltat nem változtathatják meg, nem törölhetik csak úgy ki. Tisztalapot adtak, de csak befűzték a többi közé. Mint mondtam. Szükségem lett volna arra a tűzre. Ha más nem, a korom elég változatosan mutatna ezen a nagy fehérségen.

Elvették a telefonomat, nem volt internetem, ellenben biztos voltam benne, hogy nem egy ember figyeli a házat. Ami elég barátságos volt, a helyzethez mérten természetesen.

Minden nap egyre nehezebb volt. Már eltelt két hét, de úgy érzem lassan vége lesz. Örökre vége.  Ha más nem, kiugrok az emeletről, úgy vélem az megoldana pár problémát.

Lassan felálltam a székről, a levest egyszerűen a lefolyóba öntöttem, majd a kádhoz léptem, hogy ellazíthassam az izmaimat egy forró fürdővel. Hamar megtelt gőzzel az apró de takaros helység, mindenhol a kék szín uralkodott, ami egy kicsit barátságosabba tette a helyet. Nem volt valami nagy szám, de azt hiszem ha nem ebben a helyzetben lennék talán még szépnek is tartanám.

A habok alá merültem, és addig maradtam a víz alatt, amíg a levegőm kitartott. Ezt eljátszom még egy párszor, elzártam a vizet, és csak hallgattam ahogy a vízcseppek  lecsepegnek a csapról. Egy ideig ez ment, majd megunva az ázást, kikászálódtam a kádból, és a tükörhöz léptem ami tiszta pára volt. Egy gyors mozdulattal letöröltem róla a kezemmel, és felsikkantottam. Megpördültem, és visszahátráltam a kádhoz, miközben egyik kezemmel magam elé rántottam egy törölközőt.

- Ennyire hiányoztam cica? – Vonta fel szemöldökét Niall, az ajtóban állt, kék szeme tele haraggal, arcvonásai megkeményedtek, miközben ajkait egy gúnyos mosolyra húzta.  Teljesen lefagytam, meg sem tudtam szólalni ,csak álltam ott és bámultam, miközben az egyetlen fegyveremet, egy fehér törölközőt szorongattam magamhoz. Na nem mintha számított volna.

Közelebb lépett.

- Menj el – szólítottam meg, rögtön az első hülyeséggel, ami eszembe jutott – most!

- Nem hinném – dőlt neki az ajtófélfának- tudod úgy emlékszem van egy kis elintéznivaló ügyünk, te sem akarhatod, hogy félbehagyjuk a dolgokat!

Kikerekedett szemekkel néztem ahogy belép a fürdőszobába, és gondosan kulcsra zárja maga után az ajtót, hogy aztán ismét a szemembe nézhessen.

- Mit akarsz?

- Rajtad kívül?

- Engem többet nem kapsz meg – ráztam a fejem lassan.

- Azt majd még meglátjuk – nevette el magát, már csak alig pár lépés választott el tőle, kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, mert nagyon jól tudtam, hogy jelenleg csak magamra számíthatok. Vagy még magamra sem, ha elhagy az erőm. Ha hagyom, hogy azt csináljon amit akar talán hamarabb a végére érünk, de azt soha sem tudnám megbocsátani magamnak.

- Légy őszinte velem, csak öt percre Kim, és mesélj! Mióta vagy vele?

Nem válaszoltam. Úgy remegtem, mint egy kocsonya.

- Kérdeztem valamit – üvöltött rám, úgy tűnt nem csak én remegtem. Csakhogy ellentétben vele én nem a haragtól voltam ilyen állapotban hanem félelmemben.  Jobbnak láttam nem felidegesíteni ezért kinyitottam a számat, de hang nem jött ki a torkomon. Akadozva beszéltem, minden szó fájdalommal töltött el.

- Nem vagyunk együtt!

- Akkor mikor feküdtél le vele először?

Nyeltem egy nagyot.

- Amikor eltört a karom – suttogtam csendesen, nem mertem ránézni, lehajtott fejjel meredtem a padlóra. Nem akartam ezt csinálni. El akartam menni innen. Vissza az otthonomba, valaki olyan karjaiba aki vigyázz rám. Láttam ahogy megindul felém, végül megállt előttem, kezével az állam alá nyúlt, úgy kényszeríttet, hogy a szemébe nézzek.

- Így legalább jogosan neveztelek kurvának –suttogta – remélem jól érezted magad vele, mert most vissza fogsz velem jönni.

Elrántottam a fejem, megpróbáltam mellőle ellépni, de visszarántott, mindkét kezemet megfogta és magához szorította, a fehér törölköző lehullott rólam, egyből magához vont. Mozdulni sem mertem, ujjait végigfuttatta a gerincemen, egészen a tarkómig, ahol aztán erősen a hajamba markolt. Fájdalmasan felnyögtem durva érintésére, fejemet oldalra húzta, és úgy suttogott a fülembe, miközben másik kezével szorosan tartotta a derekamat.

- Tudod, nagyon sok gondot okozol nekem – reszelős hangjától kirázott a hideg – mostantól azt teszed amit mondok, és akkor amikor én akarom!

Hirtelen engedett el, majd adott egy nagy pofont. Felsikkantottam, és azt hittem a padlón kötök ki de megtartott, ajkaival a nyakamnak esett. Durván kezdte szívni a bőrömet, harapdálni, miközben kezével elkalandozott a testem minden egyes négyzetcentiméterén.

- Niall, nem – löktem el magamtól idegesen, egy kicsit hátra lépett, de ezzel a lépésemmel csak annyit értem el, hogy kéjesen végignézett rajtam.

- Ma nincs nem, cica…

*

Egyik pillanatról a másikra történt minden. A fiú fogta magát és kirángatott a házból, az előttünk álldogáló biztonsági őröknek pedig egy vaskos köteg fehér borítékot adott át, hogy aztán egy elsötétített üvegű autóba szállva egészen a reptérig autókázunk. Ám mielőtt kiszálltunk volna, teljes testével felém fordult és a kezembe nyomott egy gyűrűt.

- Ezt vedd fel, és viselkedj rendesen. Pár óra alatt hazaérünk, este pedig jelenésünk van, ahol elő fogod adni magad drágám! A feleségem leszel, és nagyon gyorsan elfelejted azt, hogy ellen mersz szegülni nekem! Megértetted.

Ugyan elvettem tőle a gyűrűt de nem szólaltam meg. A sírás kerülgetett, undorodtam magamtól, és fájt mindenem. Egész egyszerűen csak szerettem volna ha vége lesz a történetnek. Liam egész egyszerűen eldobott magától, így talán tényleg jobban járunk ha belemegyek ebbe a kis színjátékba. Ha nem ellenkezek annyit, talán tényleg vége lesz ennek a rémálomnak.

Így hát tettem a dolgomat.

Egy határozott mozdulattal felhúztam a gyűrűt az ujjamra, a hideg fém ólom súlyként nehezedett az egész valómra, szétlapította a lelkemet, és megfertőzte a gondolataimat. Vicces. Azt hittem ennek egy boldog pillanatnak kéne lenni. Mégis úgy éreztem, ez eddigi életem egyik legrosszabb napja.

Közvetlenül azok után, amelyek ténylegesen várnak rám.

Rengetegen voltak. Fotósok és rajongók. Úgy tűnt ezúttal a fiú nem akar rejtegetni, megfogta a kezemet és felvette a kedvenc műmosolyomat, hogy aztán együtt vonulhassunk végig a kíváncsi tekintetek között.  A kérdésekre nem válaszolt, de megállt, hogy aláírásokat osztogasson. Elkápráztatott mennyire másként beszél a rajongóival, ahogy rájuk nézett. Az egyik lány felém nézett, ahogy a kezemet tördelem, egyből elmosolyodtam. Láttam az arcán az elhatározást. Egész egyszerűen odalépet elém.

- Szóval akkor tényleg összeházasodtok? –  Barátságosan kérdezte, miközben a gyűrűmre bökött.

- Igen – erőltettem magamra egy még szélesebb mosolyt – nagyon szeretem Őt.

- Ahogy Ő is nagyon szeret téged – bólogatott hevesen – látom ahogy rád néz!

Tekintetem a még mindig bőszen mosolygó fiúra tévedt.  Futólag nézett rám, némán tátogott felém : „ Légy jó”

- Hát persze – bólintottam újra a lányra nézve, a hangom megremegett, ezúttal nem parancsoltam a könnyeimnek – szeret…