Huszonhatodik- Az utolsó + epilógus

Szeretném hallgatni ahogy az angyalok énekelnek. Biztos csodálatos hangjuk lehet, könnyed, légies. Olyan ami minden fájdalomtól mentes. Azonban ez nem adatott meg. Még mindig itt voltam. Éreztem a körülöttem lüktető világot, miközben a fájdalom cikázott a testemben. Megalázottnak és elesettnek éreztem magam.

Mindennek ami nem lehet emberi.

Láttam a fényeket, a rendőrség, és a mentők szirénái a fülemben doboltak még akkor is, amikor azt mondták most biztonságban vagyok, és szeretnék ha pihennék. Éreztem ahogy elhalványul körülöttem a külvilág, nagyon jól tudtam, hogy legközelebb a kórházban fogok magamhoz térni. Teljesen egyedül.

Furcsa érzés a magány. Mindig képes meglepni. Ő lesz az életed nagy „ már megint” mondata.

Sokan és sokfélék létezünk ebben a világban, mindenkinek megvan a saját története, szép emlékek, könnyek, olyan élmények amelyeket szeretne egy apró kis dobozba elrejteni, hogy amikor rossz napjai vannak elővehesse azt az apró kis kapaszkodót, és erőt merítsen.

Az én dobozom most üres volt.

Vagy ami mégis megtöltötte az a mai nap túlélésére sem adott volna elég energiát. Egy nagyot nyeltem miközben egy meleg kéz csúszott az enyémbe. Ujjai erősen szorítottak, hüvelyujja bőrömet óvatosan cirógatott. Szerettem volna megköszönni.

Az érintése most többet jelentett minden szónál. Kimondottnál és kimondatlannál.

Hosszú órák telhettek el szótlanul, alig érzékeltem valamit is a külvilágból, de egyre jobban kezdtem visszanyerni az erőmet, és rájöttem arra, hogy nem olyan vészes a helyzet.  Kinyitottam a szememet, és hagytam időt neki alkalmazkodni a félhomályhoz. Mellőlem halk horkolás hallatszott. Oldalra fordítottam a fejemet, és elmosolyodottam. Liam ült egy elég kényelmetlennek tűnő fotelben, egy még kényelmetlenebb pózban és aludt.

Aludt, és medvéket megszégyenítő módon horkolt.  Nem akartam felkelteni, de egy óvatlan mozdulatomra felszisszentem miközben fel akartam ülni, mire egyből kipattantak a szemei.

- Felébredtél – zümmögte, egy lépéssel talpra ugrott majd óvatosan az ágyam szélére ült, két kezébe fogta az arcomat, hogy aztán egy csókot nyomjon a homlokomra.

Minden idegvégződésem fellélegezett erre az érintésre, heves bólogatásba kezdtek, szinte sóvárogtak azután a puha ajkak után. A fiú, homlokát az enyémnek döntötte miközben tekintetével a szám és a szemem között cikázott. Azt hiszem nem igazán tudta eldönteni mit is akar pontosan.

Én azonban nagyon is tisztában voltam vele. Valószínűleg mindkettőnk érzéseivel. Így esélyt sem hagyva neki a hátrálásra, ajkai után kaptam. Az előbb azt hittem minden porcikám boldog, pedig az csak a boldogság egyik árnyalata volt. Egy sorvadt érzés. Ez azonban nagyon is teljes volt, ajkai annyira puhák, mozdulatai annyira finomkodóak, mintha tényleg attól tartana, hogy bármelyik pillanatban összetörnék.  Pedig vágytam az érintésére, felsóhajtottam, amikor elszakadt tőlem, mert mellette tényleg biztonságban éreztem magam.

Óvatosan nyúlt értem, és az ölébe húzott, még mindig az ágyon ültünk, de én a karjai között.

- Mi lenne, ha többet nem csinálnál ekkora ostobaságot?

- Mi lenne, ha többet nem hagynál magamra valami ostobaság miatt? - Kérdeztem vissza, mire arca fájdalmasan összerándult. Nem akartam neki fájdalmat okozni, tudhattam volna, hogy kényesen érinti ez a téma. Azt hiszem már megbánta. Ajkához emelte a kezemet, és egy apró csókot lehelt rá.

- Soha többet – suttogta és elnyomott egy ásítást. Tekintetem a faliórára kúszott, már nagyon rég bent lehetett, el is hiszem, hogy fáradt volt.

- Mi lenne, ha hoznál magadnak egy kávét?

Erre csak bólintott, majd mielőtt megmozdultam volna ugyanolyan óvatosan, ahogy felemelt, visszafektetett az ágyba, gondosan betakargatott, még mindig fogta a kezem.  Azt hiszem önző voltam. Haza kellett volna küldenem, de nem mertem. Ha úgy gondolja az érintésétől, összetörnék, a hiányától természetesen megbolondulnék.

Vagy pont rettegnék. Ezért küldtem csak egy kávéért. Nagyot sóhajtottam, el sem hiszem, hogy itt járunk. Az elmúlt hónapok alatt annyi minden történt velem, mint még soha, és azt hiszem ennyi bőven elég volt. Nem tervezek több hasonló „kalandot”. Egy szép nyugodt élet viszont bármikor jól jönne.

Vissza kéne mennem, tanítani, talán ott még tényleg szükség lehet rám.

Halk kopogás törte meg a beállt csendet, majd a következő szavak még azt is elérték, hogy a szívem kihagyjon egy ütemet.

- Szia cica!

Egyből felültem, bár legbelül mozdulni sem mertem. Niall volt az, még mindig elég részegnek tűnt, szemében lángolt a harag, szőke haja össze-vissza állt, a kezében pedig egy pisztoly volt.

- Kérlek menj el – suttogtam olyan halkan, hogy még én is alig hallottam. Nyeltem egy nagyot miközben a választ vártam. Tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Imbolygó léptekkel ugyan de megindult felém, majd levágódott arra a helyre ahol az előbb még Liam ült. A fotelből bámult felém.

- Nem hozzád jöttem – kezdett bele a beszédébe miközben a combjára tette a fegyvert – vagy Liam barátom nem tartott veled ezen a kellemes estén?

Nem válaszoltam. Ajakamba harapva mérlegeltem a lehetőségeimet. Ha hazudok neki talán elmegy megkeresni Őt, ha pedig igazat mondok akkor bevárja a fiút.  A további idegőrléssel kár volt fáradnom mivel megjelent az ajtóban Liam, Ő is ledöbbent a látványra. Láttam ahogy aggódva figyel engem, majd érzelemmentesen néz Niall szemeibe. Az Ő figyelmét sem kerülhette el a pisztoly jelenléte.

- Liam – állt fel Niall – micsoda meglepetés!

A fiú nem válaszolt helyette még mindig engem bámult, és eltátogott egy „ minden rendben lesz” mondatot felém nézve, egy aprót bólintottam. A kis közjátékunkat észrevette a szőke srác is mivel hátrébb lépett kettőt, megragadta a hajamat, erre Liam megindult felénk, de ekkor Niall egy nevetés kíséretében a fejemhez tartotta a pisztolyt.

A hideg fém érintésére lehunytam a szememet, próbáltam uralkodni az érzéseimen, egyre szaporábban kapkodtam a levegőt.

- Na mi lesz? – Nyomta még közelebb hozzám – vagy már nem megy a hősködés?

- Hagyd abba – szólalt meg feszültem Liam – Niall ennek semmi értelme, az ég szerelmére! Azt hiszed ezt megúszhatod szárazon, ezt te sem gondolhatod komolyan!

- Elvetted tőlem azt amit a legjobban szerettem! – Kiáltott rá dühösen a szőke, és olyat láttam amit már nagyon régen nem.  Elsírta magát, persze gondolom nem bánatában. Hirtelen elrántotta a fejemtől a fegyvert – Ő volt a mindenem!

- Te is tudod, hogy ez nem igaz – rázta a fejét Liam, miközben óvatosan előrébb lépet egyet – te magad voltál aki eldobta magától!

Gyötrődve néztem ezt a kis játékot, tényleg minden miattam volt. Niall felemelte a kezét, és egyenesen Liam testére szegezte a fegyvert, arcán ördögi vigyor ült, tekintete üveges, nem úgy tűnt mint aki teljesen tudatában van a cselekedeteinek.

- Tedd el a fegyvert!

- Nem hinném – válaszolt vigyorogva – inkább kipróbálnám, ha nem bánod!

Itt volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy közbe kell lépnem, azt hittem pont jókor ugrottam, és vertem ki a kezéből a pisztolyt de csalódnom kellett. Halottam, ahogy eldördül egy lövés, és egy test puffan a földön, miközben mi is elestünk. Liam felkiáltott fájdalmában, egyből mellé térdeltem, a lábából ömlött a vér. Jobbat nem találva a kezemet a sebre szorítottam, és hallgattam ahogy Niall botladozva, szitkozódva kutat a fegyver után, amit meg is talált. Nevetve állt fel.

- Menj innen - szorította meg a kezemet Liam, ugyanis élő pajzsként akartam funkcionálni, testemmel védtem őt – menj már!

- Ugyan Liam, hova siettetnéd?  Így legalább Ő is hamar sorra kerül, méghozzá közvetlenül utánad!

Nagy léptekkel indult meg felénk, egyetlen durva mozdulattal félrelökött, nagyot csattanva csapódtam a falhoz.

Minden annyira gyorsan történt. Láttam ahogy Niall a ravaszra csúsztatja az ujját, azt ahogy Liam lehunyja a szemeit, legszívesebben én is ezt tettem volna, de nem mertem. Túlságosan féltem, pedig tudtam, hogy a valóság sokkal rosszabb lesz. Ekkor egy egyenruhás férfi rontott be a szobába, egy pillanatába telt felmérni a helyzetet, és még ennyibe se cselekedni.

Felsikoltottam amikor ismét meghallottam azt a durva zajt. Láttam ahogy elképed, a golyó pontosan a mellkasa közepén találta el, a seb pedig egyből átáztatta a felsőjét a vöröslő vérrel.

Minta lassított felvételbe néztem volna végig ahogy Niall elterül a földön. Tekintete a semmibe révedt, kezéből kihullott a fegyver, és ott feküdt élettelenül.  Halott volt.

Innentől pedig teljes volt a képzavar. Rohangáló egyenruhások, ápolók, orvosok jelentek meg, halottam ahogy egy nő felsikít valahol a folyosón.

Gyenge kezek emeltek fel a földről, átcipeltek egy másik szobába, nem emlékszem mit mondtak ,vagy mit szerettek volna. Talán jobban meg lehettek ijedve, mint én. Csak egy mondatra emlékszem, amivel saját magukat is nyugtatni akarták.

- Vége van…

Igazán vége van.

Epilógus

- Szóval – vetettem be magam az ágyba egyenesen Liam mellé aki a tettem következtében egy hatalmas vigyort varázsolt az arcára. Lefeküdtem mellé,  fejemet a kezemen támasztottam, így nézte rá szemöldök vonogatva – valakinek nagy dobása volt a héten, és még csak nem is akart róla szólni?

- Miről beszélsz? – Tudakolta nevetve, és kapcsolt egyet a tévén a távirányító segítségével, megelégelve a makacsságát kikaptam a kezéből a kis készüléket, és kikapcsolt a tévét. Felsóhajtott, végre méltóztatott engem is számba venni- Kim…

- Oh szóval mégis kegyelmes lesz hozzánk a nagy Mr. Platinalemez Payne és méltóztatik beavatni a titkaiba?

A vigyor az arcomról levakarhatatlan volt. Szerettem ezt az érzést, és meg is tudtam becsülni, mert sok időbe telt elérni. Minden nap harcoltunk érte egy kicsit. És minden nap közelebb is voltunk hozzá. Az előrelépést mindig sikerként értük meg. Így legalább mindig volt okunk az ünneplésre.  Hat hosszú év telt el életem legrosszabb időszaka óta, és a fiú azóta is töretlenül kiáll mellettem. Azt mondja szeret. Én pedig nem tudok hazudni neki, így mindig bevallom, hogy én is szeretem.

Niall halála óta a dolgok megváltoztak. Új irányt vettek, és ha tényleg szerettünk volna a jó dolgok részesei lenni, akkor igencsak tartanunk kellett a lépést az idővel. Néha ez elég nehéz feladatnak bizonyult, de volt miért megtennünk.

Nehéz volt az indulás, a tárgyalások, a hosszú-hosszú órák amit a bíróságon töltöttünk, hogy tisztázzuk az ügyet, mindenkit felőrölt. De egy pillanatra sem rejtőztem el. Minden és mindenki kérdésre türelmesen válaszoltam. Álltam a gyűlölködést, az utálatot, az összes támadást kibírtam.

Mert volt aki fogja a kezem.

Az elején azt hittük nem fogjuk túlélni, annyira gyenge volt a kapcsolatunk, és nekem is szükségem volt időre. Nem rohanhattam bele egy újabb kapcsolatba, így azt kértem ettől a csodálatos fiútól, hogy várjunk. Azt mondtam, nem bánom ha keres valakit, aki egész, és úgy szeretheti mint soha senkit, de nekem időre volt szükségem.

Időre, hogy újra felépüljek.  Önmagam megtalálása volt a legnehezebb feladat.

Mégis sikerrel jártam.

Liam pedig támogatott. Ahogy én is Őt.

Ott voltam amikor kimondták, hogy az együttes feloszlik, de a rajongók nem maradnak nélkülük, mindig ott lesznek, egy iskolát hoztak létre, ami támogatja a tehetséges gyerekeket, alapítványt ami mindig ott lesz nekik, és akin tudtak segítettek. Zayn és Louis imádták a feladatot, a gyerekek pedig Őket. Harry és Liam is ott volt, de a göndör srácnak hiányzott a pezsgés, megpróbálkozott a szóló karrierrel és képzeljétek imádták. Liam viszont nem tágított. Nem akart újra énekelni, egészen addig amíg Harry addig-addig nem rágta a fülég egy duetthez amíg be nem adta a derekát.

Zayn és Louis is ott volt, újra együtt, összeállt a nagy csapat. Hetek, hónapok teltek el kérdések között, mi legyen, lenne-e erejük továbbcsinálni.

Volt.

Együtt zenéltek, az új albumuk minden lehetséges díjat bezsebelt, közben intézték az ügyes- bajos ügyeiket, szerelmesek lettek, megházasodtak, gyerekeik születtek.  Liam első önálló lemeze nem olyan rég jelent ment, de már nagy a visszhangja. Ezért a kérdéssor.

- El akartam mondani kicsim -  ült fel, hogy megcsókolhasson, ajkai végigzongoráztak a nyakamon – de olyan sok dolgom volt.

- Ühüm – hümmögtem ahogy ujjai a felsőm alá csúsztak – és most még fárasztóbb dolgokra készülsz…

- Nem tehetek róla – nézett végig rajtam majd a fülemhez hajolt- annyira gyönyörű vagy!

Mosolyogva ráztam meg a fejemet, kezemet a tarkójára csúsztattam, így húztam közelebb magamhoz. Eldőlt az ágyban, én pedig követtem mozdulatát, az idillikus pillanatot sírás tört meg.

Csalódottan szakadt el ajkaimtól.

- Ez a kör a tied lesz – suttogtam alig pár centire szájától, erre csak elmosolyodott, legurultam róla, ajkamba harapva figyeltem ahogy kisétál a szobából, át a gyerekszobába. Percek telhettek el csendesen, amikor énekszóra lettem figyelmes.

Kikászálódtam az ágyból, és megálltam az ajtóban, karomat összefonva figyeltem ahogy Liam énekel a kisfiúnknak, aki érdeklődve figyelte minden mozdulatát.

Elmosolyodtam, fejemet az ajtófélfának döntöttem. Igazán éltem, ragyogtam a sötétben, túlélvén a tomboló vihart.

A dolgok nem múlnak el csak úgy. Nyomtalanul. Ha igazán jól figyelsz, te is megláthatod, hogy mindig velünk maradnak. Még ha nem is vagyunk tudatába ennek.

Tekintetem a kiságyra kúszott, kék cikornyás betűvel ott díszelgett a fiúnk neve.

„Niall”

Huszonötödik - Vég

Nem mondanám, hogy siettem a közös lakásunkba, az út felét gyalog tettem meg, de aztán nagy nehezen leintettem egy taxit, nem engedtem, hogy a házunk előtt tegyen ki, az utcánk végébe kértem a fuvart. Egy jelentős borravaló átnyújtása után pedig kipattantam a kocsiból, lekaptam a lábamról a cipőimet, így gyalog tettem meg az utat, de ez most nem számított.

Kirázott a hideg, az egész helyzet beleillett volna egy horrorfilm egyik igen klasszikus jelenetébe. Az öngyilkosságot megkísérlő lány, sétál mezítláb, egy földig érő ruhában a sötét és kihalt utcákon teljesen egyedül a sötétben.

Már csak a baltás gyilkos hiányzik.

Elhúztam a számat a gondolatra, az én életemből még az sem hiányzik.

Niall autója már ott állt a háza előtt, mély levegőt vettem és végigsétáltam a járdán majd tovább egyenesen az ajtóig, annak kinyitására azonban már nem volt szükségem, ugyanis magától nyílt ki, sőt inkább feltépték, majd Niall gyilkos tekintetével találtam szembe magam. A karomnál fogva megragadott és bevonszolt a házba, erősen küzdöttem ellene, de ezzel valószínűleg csak annyit értem el, hogy még dühösebb legyen rám.

Egészen a nappaliig vonszolt, ott aztán végre valahára elengedte a karomat, majd egy nagy lendülettel pofon akart vágni, de én is felé lendítettem a kezemet, így azt kapta az ütés nagy részét, ami kegyetlenül fájt.  Nem vártam meg a reakcióját, futni kezdtem fel a lépcsőkhöz, de ebben a ruhában nem volt könnyű.

Hamar utol is ért, úgy a felénél járhattam amikor megragadta a lábamat, felsikoltottam a térdemre zuhantam.

- Engedj el – kiáltottam rá amikor megragadta a hajamat, de semmit sem értem el vele. Nagyot nyekkentem amikor megint a földön találtam magam.  Most féltem. Tényleg féltem tőle.

- Mégis mit képzeltél magadról? – Üvöltötte miközben egyre közelebb jött felém, én pedig a földön araszolva próbáltam távolodni magas alakjától. Hol is van az a nagy bátorságom ami odafent a tetőn uralta a testemet?

Talán többet kéne élnem az ugrás lehetőségével.

Felpörget.

A szekrénynek ütköztem, zihálva néztem végig rajta, részeg volt. Tekintetem a kis üvegasztalra siklott, amin egy üres üveg állt. Jellemző.

- Hogy merészeltél jelenetet rendezni, mindenki előtt? Nem megmondtam, hogy ….

- Te csak ne mondj meg nekem semmit! – Vágtam közbe kiabálva, könnyeimmel küszködve, tudtam, hogy a remegő hangom nem bizonyít akkora erőt, mint amennyi valóban bennem van, de ennyire tellett.

Láttam a szemében az elképedést.

Hát igen. Nem nagyon volt hozzászokva ahhoz, hogy visszaszóljak vagy jelenetet rendezzek, csakhogy az Ő szavaival éljek.

Percekig csak némán néztük egymást.

- Nocsak – hümmögte, és az, hogy halkan beszélt csak még nagyobb fenyegetést jelentett, azt kívántam bárcsak inkább ordibálna – valakinek de nagy lett hirtelen a szája!

Ismét felrángatott ezúttal a nyakamnál fogva, a keze után kaptam, megpróbáltam lefejteni azt a torkomról, de egyre csak erősebben szorított, egy gyors mozdulattal a lábára léptem, egy kicsit enyhült is a szorítása, felkaptam az üveget az asztalról, majd fejen akartam vele ütni, de kirántotta a kezemből és a falnak csapta azt.

Darabjai milliónyi apró kis szilákként hullottak szét a nappaliban.

Pont mint az életünk.

Mint az életem.

Kihasználva, hogy végre valahára elengedett ismét futásnak eredetem, ezúttal sikerült eljutnom a lépcső tetejéig, de halottam, hogy trappol utánam. Becsaptam előtte az ajtót, el akartam fordítani a zárban a kulcsot, de sehol sem találtam. Felsikoltottam amikor nekifeszülve az ajtónak berontott.

Megragadta a kezemet, maga előtt tartva szorította őket.

- Most olyan leckét kapsz, hogy egy életre megemlegeted Kim!

- Dögölj meg – sziszegtem és leköptem.

Lehunyta szemeit, nevetni kezdett. Nem tudtam hova tenni a dolgot, mindenesetre abban teljesen biztos voltam, hogy teljesen megőrült. Elengedett, megtörölte az arcát, én eközben egészen a falakig hátráltam. Ekkor kellett rájönnöm, hogy csapdában vagyok.

Miért nem vettem észre a jeleket? Hogy lehettem ennyire vak?

Engem kellett volna szembeköpni már nagyon-nagyon rég.

Itt álltam, kapkodva szedtem a levegőt, minden izmom sajgott, és szembenéztem a legnagyobb félelmemmel, csak azt várva mikor súlyt le rám újból. Az a fiú akit egykor szerettem már nem létezik.

Nem tudom hol vesztette el önmagát, vagy miért történt meg pont velem mindez.

Csak abban voltam biztos, hogy nemsokára vége lesz. Nem úgy ahogy én akartam, de ha rajtam múlik nem is úgy ahogy azt Ő várta. Ez lesz az utolsó alkalma, ez volt az utolsó alkalma arra, hogy kezet emeljen rám minden büntetés nélkül.

Sírtam.

Keservesen sírtam, de nem hatotta meg, éreztem az ujjait, láttam ahogy a tekintete elsötétül, alig kaptam levegőt, tényleg csak remélni tudtam, hogy ezúttal sikerül megfojtania. Még mielőtt megtehette volna elengedett. Végigcsúsztam a padlón, erőtlen voltam.

Valahol mélyen mégis dobogott bennem a remény.

Csak ez számított.

Még ha összeszorított fogakkal is, de kibírok mindent. Ha bezárod a fájdalmadat, a tested egyetlen pontjára, a kulcsot pedig elhajítod, soha nem fogja megismerni a lelked a fájdalmat. Így az elmét tiszta marad, a szíved pedig erős.

Ezt akartam tenni.

Ezt fogom tenni.

De a változásra mindig várni kell, semmi sem történik csak úgy. Egyik pillanatról a másikra, ahhoz, hogy valami legyen az asztalodon tenni kell. Harcolni, küzdeni egyik napról a másikra. Akkor sem adhatod fel, ha megtörlik benned a lábakat,újra és újra a padlóra kerülhetsz, de tudnod kell mit akarsz. Csak a cél lebeghet a szemed előtt.

Nem számít hányan szeretnek,és hányan mondják, hogy utállak.

Hétmilliárd ember van a földön, nem szerethet mindenki, de ha már csak egy valaki van aki értékel, akkor megérte! Megérte és meg fogja érni.

Örökké és még azután is.

Nyeltem egy nagyot, és szembenéztem a sorsommal, aki ezúttal ez a kék szemű szőke fiú volt.

Milliók álma, az én legnagyobb rémálmom.

*

A padlón ültem, körülöttem mindenhol üvegszilánkok és tömény alkoholszag terjengett az áporodott levegőben. Nem tudom mikor jártunk itt utoljára, ahogy azt sem mikor fogok kijutni innen. Kezeimet a tenyerembe temetve sírtam, sőt zokogtam, arcomon még mindig éreztem az ütés nyomát, minden ízemben remegtem.

Gyűlöltem azt az embert, aki ezt tette velem, mégsem tudtam elhagyni, mert féltem, hogy megtalál és akkor sokkal rosszabb, lenne minden. Bármit megkaphat, és bármit elérhet. Számára nincs akadály, így szerzett meg engem is.

De már nem az-az ember, akit egykoron megismertem, talán soha nem is volt, csak túlontúl szerelmes voltam a szerelem gondolatába, hogy ezt észrevegyem.

Nem ez volt az első alkalom, hogy megütött. Igyekezetem elrejteni ezeket, a zúzódásokat, lila foltokat, vagy elhitetni valami bevehető hazugságot, és láss csodát hittek nekem. Ahogy nem ez volt az első alkalom, hogy megalázott. Nem tartott többre, mint egy kurvát, egy olcsó kis játékszert, akit egyedül Ő irányít. Ha pedig „rosszat” tettem, akkor jött a büntetés, vagy, éppen amikor kedve tartotta.

A családom nem szólt egy szót se, a legjobb barátaim is inkább homokba dugták a fejüket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig nem egyszer voltak tanúi egy hevesebb kirohanásnak vagy veszekedésnek. Nem egyszer hallották, hogyan beszél velem, minek nevez és minek tart.

Szaggatottan vettem a levegőt, amikor meghallottam a bejárati ajtó csapódását, felhúztam a lábamat a mellkasomhoz és átkaroltam őket, féltem, hogy visszajön, nem tudom, meddig tudom még ezt csinálni. A léptek egyre közelebb értek hozzám, már éreztem testének melegét, ahogy hozzámér, és megpróbálja lefejtegetni ujjaimat a lábamról. Engedek neki, mert túlontúl erős.

Remegve nézek fel a szemébe, de nem azzal a szempárral találom szembe magam amire számítottam. Ez a szempár melegséget és biztonságot ragyog felém, mérhetetlen sajnálattal és szörnyülködve néz rám. Tudom, hogy dühös, de nem mutatja előttem. Nem akar még ennél jobban is megijeszteni.

- Megint megütött? – Húzta végig puha hüvelyujját ajkaimon.  Nem válaszoltam, de láttam rajta, hogy ez elég időt nyújt neki arra, hogy feltérképezze sérüléseimet – mondd el mi történt!

- Semmiség- suttogtam egy fejrázással karöltve, miközben megpróbáltam felállni, de kegyetlenül fájt mindenem. A fiú ezt látva, gondolkodás nélkül az ölébe kapott. Hálásan fúrtam fejem nyakába, miközben magamba szívtam émelyítő illatát. Varázslatosan hatott rám, olyan volt mintha az elmúlt percek meg sem történtek volna.

- Nem! – Hangja túl határozott és parancsoló volt, szinte morgott – Niall ezúttal túl messzire ment.

Alig érzékeltem a külvilágot, mindenem lüktetett. Kapkodva vettem a levegőt, Liam lefektetett az ágyra, láttam ahogy a füléhez emeli a telefonját és csendesen beszélni kezdett. Alig pár perc múlva már mellettem volt. Lassan nézett végig rajtam, láttam a szemében a megtörtséget, azt, hogy bár nem akarja kimondani de mindent sajnál.

Szerettem volna elmosolyodni.

El akartam neki mondani, hogy nem kell ezt tennie, hogy minden rendben

De nem tudtam.

Semmi sem volt rendben.

Huszonnegyedik- Mélységek

Néha minden lépés számít. Máskor meg az a jó ha hagyod magától folyni a dolgokat a medrében. Csak úszni az árral, és hagyni, hogy valahol partot érj, hogy aztán új életet kezdhess, tiszta lappal, és az úttól elfáradva talán még a múltunkat is elfelejtjük.

Már ha ez lehetséges.

Én nem bízom ebben, talán próbálkozhattam volna erősebben, mondhattam volna többször is nemet ahelyett, hogy csak sodródtam az áramlattal. Igen. Harcolnom kellene, de már túl késő van. Azt hiszem. Valahol a tudat és a tudattalan között lebegtem, még mindig az épület peremén álltam, alattam a várossal és a szörnyű emlékekkel, felettem pedig a csillagos égbolttal ami megváltást hozhat, enyhülést a testemnek, mert az a halálom után elporlad, és ha még a lelkem valóban tovább él, és nem felejt, akkor is szabad lesz.

Nem lesz több könnycsepp.

Durva érintés.

Csalódás.

Csalódás azokban akiket a legjobban szeretünk. Mert igen, többféle csalódás létezik, és mindközül a legrosszabb amikor azokban veszted el a hited akiket a legjobban szeretsz. Furcsa dolog ez a szeretet. Egyszerre tesz erőssé és hihetetlenül gyengévé. De csak gyengeként adhatsz, csak úgy válhatsz valakivé akit szeretnek, hogyha látják, neked is vannak rossz napjaid.

Te is vagy magányos, amikor egy főre terítesz az asztalnál, neked is fáj ha egy olyan napot kell végigcsinálnod amelyet egyáltalán nem szeretnél. Mégis megteszed. Ember vagy, tele kétségekkel, ember és erős. Olyan amely átvészel háborúkat, rossz napokat, betegségeket. Az életet.

A keménységbe pedig szükségünk van az oltalomra. Ezt nyújtja a szeretet.

Feltétlenül bíztam egy olyan fiúban, akit szeretek, azt reméltem együtt új életet kezdünk, boldogok leszünk, és minden úgy lesz, mint a mesékben.

Micsoda ostoba gondolat.

Niall volt az a férfi akit tejes szívemből és lelkemből gyűlöltem. Ez a gyűlölet pedig egyre nagyobb lett a hetek során, és a végére nem tudtam úgy ránézni a szőke srácra, hogy ne fordult volna meg a fejemben: mi történt?

Mi történt velünk? Mi történt vele?

Az álmok, a tervek, a szép szavak csak úgy elmúlhatnak? Hogyan lehet elengedni egy akkora erőt, mint a szeretet? Hogy vagy képes bántani valakit, akit egyszer szerettél.

És ott volt még Liam is.

Hogy vagy képes elengedni valakit, akit szerettél?

Sosem voltam jó a kapcsolatokban. Talán ezért nem volt annyi barátom, barátnő vagy párkapcsolatom. Attól féltem egyszer eljutunk majd oda, amikor azt mondják „ vége”. A szakítás pedig egy ostoba dolog.

Lehetetlen.

Mégis megtesszük. Mert ezek vagyunk mi. A lehetetlen teremtményei. Mindazok akik azt mondják, bármit megoldunk, ha kell átmegyünk tűzön vízen át. Aztán amikor odajutunk, csak emlékezni tudunk a nagy szavakra.

Azt is titokban.

Titokban akartam tartani mi játszódik le bennem, minden egyes nap, ezek voltak a néma napok. A néma napok pedig szótlan heteké és hónapokká váltak.  Az ilyen időszakok jutattak oda ahol most állok.

A perem szélére.

Egy élet végére, és egy új kezdetéhez.

Lehunytam a szemem, éreztem, hogy még mindig könnyezek, a kezeim oldaltartásban már remegtek, de ez számított most a legkevésbé. Tudtam, hogy már vannak egy páran akik a mutatványomat figyelik, és talán néhányan még élvezik is.

Voltak azonban olyanok akik megszerettek volna győzni engem.

Arról, hogy még lehet változtatni.

Hát persze, hogy lehet, csak nem úgy ahogy Ők szeretnék. Ezúttal nem. Minden úgy lesz ahogy én akarom, elegem van abból, hogy mindig csak egy kolonc vagyok, egy gyerek akit meg kell védeni.

Pont itt lesz az ideje, hogy én védjem meg saját magam.

Bár nagyon is tisztán halottam az éveket, könyörgéseket ahogy próbálnak onnan leimádkozni, én voltam az aki visszalépett.

Lassan fújtam ki a levegőt, és fordultam szembe a többiekkel, Niall is ott volt, az ajka fel volt szakadva, a vér az állán csordogált. Láttam ahogy Liam aggódva figyeli minden léptemet, készen arra, hogy bármikor elkapjon, ha esetleg összeesnék.

Ettől azonban nem kellett tartania.

Elhagyott.

Ő lesz a legutolsó ember akire számítani fogok. Egyenesen Niall elé sétáltam, kék szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, talán most volt az a fiú akibe tényleg beleszerettem.

- Kim – mosolyodott el félénken, én pedig szabályosan elvigyorodtam. Megemeltem a kezemet, hogy aztán az, egy hatalmasat csattanhasson az arcán. Bár fejét elfordította az ütés ereje miatt, kezemet nem vettem el róla. Helyette végigsimítottam rajta.

- Jó érzés cica? – Gúnyolódtam, láttam a szemében a megrökönyödést. Még közelebb léptem hozzá testét enyémhez húztam, hogy aztán fülébe suttogjak – tönkre foglak tenni szívecském!

Szaggatottan fújta ki a levegőt, kezei ökölbe szorultak.

- Sajnálom…

- Szarok a sajnálatodra – nevettem ki, kezdtem azt hinni, hogy komolyan megőrültem, el sem tudom képzelni honnan ez a nagy bátorság.

- Kim fejezd ezt be! – Rázta a fejét Sally, de ingerülten vágtam közbe.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! – Parázsló volt a hangulat, egy gyors fordulattal feléjük néztem – az itt jelenlévő hatalmas nagy család, egy hatalmas hazugság. Némi cukormázba csomagolva.

- Kim – nyúl felém Liam, de hátrébb léptem egyet, mire Ő is visszakozott. Tudtam, hogy a szívem mélyén szeretem Őt, de most nem volt erre szükségem. Ha engedek, ismét ellágyulok. Én pedig bosszút akarok. Méghozzá sürgősen.

- Te csak ne tarts nekem hegyi beszédet Liam – húztam el a számat undorodva – mindannyian tudtátok miken megyek keresztül. Hogy ez a fiú, a legjobb barátotok többször is megütött, sőt tovább megyek megerőszakolt! Arról is tudtatok, hogy elvesztettem a kisbabámat, majd megzsaroltak! Aztán pedig a csodálatos Liam és a briliáns Sally kieszeltek egy tervet, és elküldtek valahová az Isten háta mögé, hogy aztán újból egyedül legyek! Hát tessék, ebből csináljanak címlapot!

Az újságírók is teljesen le voltak döbbenve, persze a vakuvillanások egy pillanatra sem álltak le.

Még egyszer utoljára végignézetem rajtuk, ez volt hosszú idő óta az első pillanat, hogy nem sírtam, Niall még mindig ott állt mellettem.

- Ne bőgj Kim – suttogtam felé – undorító vagy ilyenkor!

Lassan sétáltam az ajtó felé, útközben levettem a cipőmet, a hideg beton most nagyon jól esett a testemnek, szinte könnyebb lettem tőle. Tompa lépteim csendje töltötte be a lépcsőházat, és azt sem zavart, hogy a jótékonysági est díszes termében vonulok végig mezítláb.

Fejemet felszegve lépdeltem előre.

Most jobb volt.

Jobb, mint bármikor máskor.

Ahogy kiértem a lépcsőre, minden szem rám szegeződött. De nem volt egyelten egy villanás, kérdés, vagy szitokszó sem. Hagytak elmenni.

A kérdés már csak az volt, hogy hova mehetnék?

Talán haza.

Igen. Ez egy egészen vállalható ötletnek tűnik.

Egyenlőre.

Huszonharmadik - Pár lépés

Alig értünk haza, egyből megrohantak az emlékek. Megvárta amíg behozzák a csomagjainkat, majd rám sem nézve a konyhába ment, én pedig lerogytam az egyik fotelbe. Nem sokkal később visszajött, kezében egy pohárral amit megtöltött itallal. Az ablakhoz sétált, nem mertem ránézni, halottam ahogy nagyokat kortyol a pohár tartalmából, hogy aztán újra tölthessen. Ezt megcsinálta még egy párszor.

- Mi az? – szólt oda nyersen – ott fogsz ülni, és bőgni?  Gyere ide!

- Nem – válaszoltam remegő hangon, majd felálltam, esetlenül, bátortalanul lépkedtem elé, és tisztes távolban álltam meg tőle.

- Közelebb – hívogatott ujjával, mire ismét megtettem két lépést felé –még cica, ne kéresd magad!

Egyenesen elé sétáltam, alig pár centi választott el tőle, ellökte magát az ablaktól, hüvelykujját végighúzta az ajkaimon, lassan fújtam ki a levegőt, még mindig kerültem a tekintetét.  Ajkamba haraptam, hogy ne nyögjek fel amikor keze az arcomon csattant. Egy kicsit megtántorodtam az ütéstől, de úgy véltem, hogy volt már rosszabb és lesz is még rosszabb, így próbáltam nem foglalkozni vele.

- Egy szánalmas ribanc vagy – sommázta – de vigasztaljon a tudat, hogy legalább az enyém! Most pedig szedd rendbe magad, este jelenésünk van!

- Nem megyek veled sehova! – Ráztam meg a fejemet, erre egy újbóli pofont kaptam csak ez már a padlóra is küldött. Lehajolt hozzám és durván megragadta a hajamat, felsikítottam a fájdalom miatt. Felrántott a földről, majd egy tükör elé vonszolt, egyik kezével megszorította az arcomat miközben beszélt hozzám.

- Azt teszed amit mondok, és akkor amikor én akarom, ha pedig ellenkezni mersz – itt erősebben fogott – annak súlyos következményei lesznek! Megértetted?

Bólintottam, majd egy durva csókot nyomot az arcomra.

- Helyes, mindenesetre ne hidd, hogy ennyivel megúsztad, ezt még este folytatjuk!

Azzal magára kapta a kabátját, és már ott sem volt. Én pedig maradtam egyedül, a tükörképemmel ahol tényleg nem sok mindent fedeztem el a régi önmagamból. Visszasétáltam a nappaliba, próbáltam lenyugtatni magamat, amikor megláttam a zongorát, amit még Liam hozott nekem, könnyek szöktek a szemembe. Úgy tűnt mindenki elhagyott és senkinek sem kellek már. Dühös lettem, egyik dolog követte a másikat. Először csak egy vázát, majd egy képet, végül a könyveket is a hangszernek dobáltam, persze hiába. Annak semmi baja nem lett. Ez az egész olyan, mint Niall és én. Ő volt a zongora, egy váza ami engem jelképezett semmi kárt nem okozott benne, bezzeg a váza darabjaira tőrt.

Véget kell vetnem ennek az egésznek. Méghozzá sürgősen.

Niall lefizette a biztonsági embereket, ami igazán nem meglepő ebben a világban, és könnyen rám talált, tehát nincs túl sok kiút. Nem bízhatok a hatóságokban, azokban az emberekben sem akik eddig elvileg szerettek, vagy törődtek velem.

Ahogy Liam mondta. Itt az ideje, hogy talpra álljak, én pedig így is fogok tenni.

A számomra legkedvezőbb módon.

Egész életemben másokkal törődtem, mindig volt valaki aki fontosabb, mint én. Folyton azt mondogatták, hogy ez fog a sírba vinni, de mit lehet tenni?

Én már csak ilyen vagyok.

Amit azonban most forgatok a fejemben, sokkal másabb. Végleges megoldás.

Pontot akarok tenni a történet végére, az egésznek.

Kiszállok a játékból.

És még nézőnek sem jövök vissza.

Soha többet.

*

Végig simítottam a ruhámon, Niall pedig összefonta az ajtóban az ujjainkat. Nem volt elragadtatva tőlem, de én szeretem ezt a színt. Egy tört fehér, apró kristályokkal díszített ruhát viseltem, a földig ért, könnyű volt, és légies. Olyan amilyen én is akartam lenni. Sőt még annál több. Több száz vaku villant, és még csak alig szálltunk ki az autóból, mindenhol kérdések ezrei, sikoltozások, nem értem hogy lehettek itt ennyi ember, hiszen ez egy jótékonysági est. Niall mosolygott, és én is megerőltettem magam, reméltem, hogy elég hiteles képek készültek rólunk, az épület ahol a rendezvényt tartották gyönyörű volt.

A fények, az emberek.

Minden. Csak én nem érezte magam odavalónak.

Amikor beléptünk a terembe négy szempár szegeződött ránk, és bár nagyon jól tudtam, hogy kik azok nem néztem rájuk, egyébként sem lett volna rá lehetőségem, ugyanis egyből a másik irányba tartottunk.

- Mi lett a bandával? – Kérdeztem suttogva, előre is tartva a választól.

- Ez az utolsó közös jelenésünk – rántotta meg a vállát- itt jelentjük be, hogy feloszlunk, holnap pedig már heted hét országon túl leszünk édesem!

Az utolsó szavakat már csak suttogta. A pánik egyből a szívembe költözött, éreztem ahogy felgyorsul a szívverésem. Hova akar menni?  Már majdnem elfoglaltuk a helyünket, amikor Liam lépett elénk.  A szemébe néztem ami megtörtséget tükrözött. Remek. Még neki is fájdalmat okoztam.

- Engedd el – morogta egyből a kezünkre mutatva, de Niall csak vigyorgott.

- Ugye nem akarsz cirkuszt rendezni Payne? – nézett körbe színpadiasan – itt mindenki előtt!

A fiú is körbenézett, láttam ahogy nyel egy nagyot és a helyzetet méregeti.

- Kim – szólított meg –nem kell ezt csinálnod, én majd segítek, gyere el tőle! Nem nyúlhat hozzád egy újjal sem!

Erre a szőke fiú felnevetett, én pedig nem néztem egyikre sem. Csak a padlót bámultam, kezdtem összeroppanni, méghozzá egész gyorsan.

- Ugyan ne viccelj! – Vágta hozzá nyersen – két napomba telt megtalálni, amikor magára hagytad, komolyan azt gondolod, hogy elengedem mellőlem? Ő az enyém, és jobban teszed ha visszavonulót fújsz, ha nem akarod, hogy még nagyobb baja essen!

- Ha csak egy újjal is hozzá mersz nyúlni – ragadta meg a zakóját a szőkének, mire az maga mellé rántott, és erősen kezdte el szorítani a kezemet.

- Márpedig hozzá fogok, méghozzá minden egyes alkalommal amikor fenyegetőzni mersz, vagy a közelébe kerülsz! Megértetted?

Csend.

Úgy tűnt ez az információ Őt is lesokkolta.

Nem vártam meg a reakciókat Niall keze végre lehullott rólam, és az érkező három fiúval túl nagy volt a zavar, én pedig ezt a helyzetet próbáltam kihasználni. Feltűnés nélkül osontam el a tömegben, egyenesen egy ajtóig a terem végén, hogy aztán azt kinyitva futásnak eredjek, fel a lépcsőkön, egy párszor elbotlottam a ruhámban, elég csúnyán bevertem a kezemet, de nem számított. Úgyis mindjárt vége ennek az egész rémálomnak.

Őrült módjára téptem fel a tetőhöz vezető ajtót, hogy aztán mély levegőt vehessek a kora esti friss levegőből. Alig tettem meg pár lépést, éreztem, hogy remegnek a lábaim. A tető pereméig sétáltam, gyönyörű volt a kilátás a városra. Halottam, hogy csapódik ismét az ajtó, megemeltem a ruhámat, hogy aztán felállhassak az épület szélére.

A szél belekapott a hajamba, már a másik lábam is fent volt, egyensúlyozva álltam, kezeimet oldalra tartva, egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Te jó isten – halottam mögülem a dulakodást, és lépteket. Egyre közelebbről.

- Két lépésed van és leugrok – szólaltam meg csendesen de nagyon jól tudtam, hogy így is hallja. Nem volt szükség hangosabb beszédre.

Ezúttal nem.